Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

1979. február 11.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Szolnokiak és vendégművészek

számadása I Téli tárlat 1979

Együtt könnyebb Együtt sem egyszerű

R tárlat

érdekessége: az itt szereplők többsége ugyan Szolnok megyei, de mellettük fővárosi, váci, sőt győri művészek is telítik a névsort. Olyanok, akik a művésztelep vendégműtermében

— hosszabb-rövidebb ideig

— alkalmi látogatói Szolnoknak. Ez persze nem baj, s nem is negatívum, csupán iránymutató akar lenni ama tévedés elkerüléséhez, hogy bárki is a jelenlegi szolnoki művészet arculatát próbálja keresni a látottakban. Ilyfor- mán tehát nem a szolnoki művészetet, a művésztelepi közösség jelenét próbálom értékelni, hanem egy olyan rendszeres számadást, amely helyhez kötött ugyan, de amelynél nem egy szűkebb egyesülés műhelygyakorlata, még kevésbé a nevek az elsődlegesek, hanem kizárólag a minőség szempontjai lehetnek a mérvadók.

A festmény, grafika és szobrászat műfaján belül azért valamiféle csoportosítás mégis szükséges. Nem értékmérőként, de külön kell választani egymástól a kü- lönfélte stílustörekvéseket, amit egyrészt a szakmai rendszerezés kíván meg, másrészt a közművelődési szempontokhoz tartozó „útmutatás” követel meg. Ilyetén a sort az erőteljesebb, expresz- szív művek áttekintésével kezdem, és a lírai, csengésű alkotásokkal zárom, míg a közbülső helyre az egyéb és a kiállításon kevésbé általános megjelenítési formákat helyezem.

Baranyó Sándor alföldi hagyományokból kinőtt — és azokon túlnőtt — piktúrája ezúttal is az áramütés erejével hat. Olyan nagyformátumú művészegyéniség ő, akit tal’entuma Szolnok vezető festőjévé emelt, hanem a kortárs magyar piktúrában is előkelő hely illeti meg. Expresszivitása nem kizárólag abban a bizarrnak ható színösszeállításban és rücskösen pasztózus faktúrában rejlik, mint amit például a Tehenek mély liláival és nyugtalanító sárgáival ér el, hanem magában a komponálásban is. Motívumainak nyugtalanító elrendezésével —■ szinte minden képe — egy belső feszültségtől terhes és indulatos tartalmiságot közvetít. Számos vonatkozásban és örvendetesen nőtt fel Baranyó mellé a budapesti, de a Szolnokon mind többet dolgozó

— és egyre inkább szolnokivá váló — Bényi László. Kifejező eszközei egyre változatosabbak. Míg a sötét tónusú és egy színre épített Galambdúcok drámai jelentéstartalmakra asszociálnak, addig az Asszonyok sziporkázó, de egyben harmönikus kolorittal és alakjainak mozgalmasságával növeli a festői látvány izgalmát.

R teljesítmények

e nemes versengésében Babos Ágnes és Kovács Gábor a győri „színeket” képviseli. Babos két műve közül a Halas csendélet artisztiku- ma közelít az expresszív töltés felé, portréjának ecsetke- zelése viszont bizonytalanabb. Kovács Gábornál azt éreztem, mintha nem egy kéz festette volna képeit: stilári- san és minőségben is eltérnek egymástól. Szerencsére az értő rendezés is felfigyelt erre, s a kvalitásokban bővelkedő Domb közt jó mesz- szire került gyengébb társaitól;

Berényi Ferenc — aki kisméretű olaj képével ezúttal csak névjegyét adta le — továbbra is sajátos formarendet építő festője mind a művésztelepnek, mind magának a kiállításnak. Mint általában, úgy mostani Régi kapuja is a szűkszavúságra és a rendezettségre törekszik. Színképlete is egyszerű: a zöld és a barna ellentétére épül. De mintha régi beidegződéseitől, eszményképeinek túlzott hatása alól még miniig nem tudná kellőképp függetleníteni magát. Pedig

Jászsági példák a művelődési házak közös fenntartásáról

Berényi mesterségbelileg mindent tud, amit egy festőnek tudnia kell. Épp ezért kár, hogy ezúttal tisztelt mesterének, Barcsay Jenőnek konstruktív képi építkezése inspirálta. Ami egyéni e műben, az nem több, mint hogy a motívumok szerkezetiségét egy kicsit lazábban kezeli, s nem keretezi azokat a konstruktivizmus erős vonalaival.

A nemes emberi líra és a finom festői érzékenység vezető mesterei változatlanul Meggyes László és Fazekas Magdolna. Kettőjük közül Meggyes az erőteljesebb. Eme kis különbségük ellenében közös vonásuk, hogy — vállalva még a kortévesztés vádját is — az impresszionizmus mai változatát teremtették meg. Csakhogy ez az impresszionizmus korunk szellemére transzponált; nem a színek és fények magakellető imádatára, az öncélú hangulatkeltés varázsára apellál, hanem egy olyasféle plein air panteizmus áll mögötte, amely képes racionálisan színt és formát redukálni, a szabatos ecsetkezelése is mértéktartó, s a mindenkori látványban a lényeget keresi. Ez az alkotómódszer pedig mindkettőjüknél eleget tesz a természeti valóság — abszolút festőiségen alapuló — korszerű művi megjelenítésének. Ezt oly következeteken művelik1, hogy most látható festményeiket még rangsorolni sem lehet, mivel azok egyként a szépség és igazság hordozói.

Művészi alázat és igényesség jellemzi a szolnoki kolónia doyenjének, Chiovini Ferencnek munkáit, bár kiütközik nála a tisztes korral természetszerűleg együttjáró fáradtság. Ma inkább régi, kedvelt motívumait variálja, s hogy mégis van rejtett tartaléka, azt az Estszürkület című. kisebb művével bizonyítja, amelyen a mester legjobb kvalitásai törnek elő, szervesen beilleszkedve gazdag életművébe. A fővárosi Metykó Gyula lendületes ecsetkezeléssel teszi érzékletessé a Jósvafői utca romantikába hajló hangulatát, míg az Alattyánban lakó Gecse Árpád két pasztelles hatású képét finom hangulatokkal telíti. A három jászberényi festő, Benke László, Sáros András és Vuics István mintha egy alkotóműhely azonos programján munkálkodna: képi látásmódjuk alapjaiban naturális, de ezt szerencsésen oldiák fel dekorativitás- ba hajló foltkezelésükkel és fegyelmezetten visszafogott színeikkel.

Az idei Téli tárlat grafikai anyaga — a művészek és a művek számát tekintve is — kevesebb a megszokottnál, és szerényen húzódik meg a múzeumi falakon. Kár, mivel a képzőművészet eme intim műfaja ma világszerte reneszánszát éli, és hazai viszonylatban is számottevő eredményekkel dicsekedhet. Itt most csupán hárman képviselik e nemes műfajt, igaz, nem lebecsülendő prodoktu- mokkal. Bokros László — aki régebbi őszinte líráját feladva, az elmúlt években maniros dekoratív képekkel kísérletezett — most két igényes színes linómetszettel szerepel. Meseszerű témájuk és hangulatuk elárulja, hogy a gyerekeknek szánta őket, csakhogy nem a valóbani gyermekrajzok mostanság divatba jött utánzásával, hanem míves igénnyel, kulturált kolorittal és igazi művészi fantáziával. Szabó Ágnes három köralakba komponált lemezlitográfiája szintén a sokszorosított grafikát képviseli. Ö az, aki még Bokrosnál is merészebben mer szakítani a köztudatban élő szolnoki hagyományokkal. Lapjait szintén műgonddal készíti, bravúros szerkezetiségre törekszik, ám szürrealisztikus gondolattársításai nem egyértelműen racionálisak. A váci Sáros András Miklós három lapja — az iménti sokszorosító eljárások mellett — az eredeti rajzot képviseli. Valamennyin lemérhető, hogy alkotójuk nemcsak magabiztosan rajzol, hanem hogy még a tanulmány jellegű Feljegyzésekben is képes az önálló létre szánt, autonóm rajzművészet követelményeinek eleget tenni.

Ezúttal a tárlat szoboranyaga sem nagy, a kvalitás szempontjából viszont annál örvendetesebb. Az is igaz, hogy a körplasztikák kisebb számát most az érmek nagyobb kollekciója pótolja. Nagy István egyetlen műve, a Mamával, valóságos szob- rászi telitalálat. Olyan fokon vette figyelembe a kő törvényeit, hogy szobrát masz- szív és zárt tömbje révén akár egy hegyről is le lehetne gurítani, mégsem sérülne meg. A két alak — anya és gyermeke — szétvélaszthatat- lanul fonódik egybe, ami az egy test, egy lélek nemes tartalmát is maradéktalanul kifejezi. Papi Lajos szintúgy anyagszerű, zárt formarenddel faragta márványba Ülő nő című, finom ívelésű plasztikáját. Talicskásán viszont Bokros-Birman Dezső híres „Kubikos”-ának reminiszcenciája érezhető a lemezdomborításban is igen jártas Simon Ferenc elentétes erővonalakra építi a Tengeren bravúros kompozícióját. Fölszabadulási emlékműtervének hasábokból konstruált absztrakt formarendje pedig nemcsak újszerű és tőle szokatlan elgondolás, hanem azt is igazolja, hogy problémamentesen képes elszakadni — amikor az szükséges — a klasszikus ideáloktól. Szabó László bronzműve, a Táncoló lányok olyan, mintha Degas balerinái léptek volna le a vászonról, hogy aztán plasztikussá formálva, három dimenziós térben éljék tovább hús-vér életüket. Az ifjú Szabó László egyelőre még csak ígéretes tehetség. Cirkusz című réz szobra szecessziós előképekre utal, érmei viszont érettebbek, s a kisplasztika iránti érzékét jelzik.

Összegzésül 'f------i-------------------- hogy

a

z idei Téli tárlat ha nem is hozott művészetet forradalmasító eredményeket, rendeltetésének eleget tett. A zömében színvonalas művek élményt nyújthatnak a tartalmas képzőművészetet igénylők táborának.

Ecsery Elemér

„A közművelődés feladatait megfogalmazó párthatározatok, valamint a köz- művelődési törvény megjelenése óta szorosabbá vált az együttműködés a gazdasági egységek és a járás közművelődési intézményei között, bár járásunk területén abszolút értelemben vett közös fenntartású köz- művelődési intézmény nincs" (A jászberényi Járási Hivatal beszámolójából).

— Nem lehet pénzben kifejezni, hogy a gazdasági egységek mennyi támogatást adnak a művelődési háznak

— mondja Bozsó Miklósné, a jászboldogházi Községi Tanács elnöke. — Nálunk főleg a társadalmi munka dominál, ennek pedig az erkölcsi értéke is igen jelentős.

Pomázi Gáborné vb-titkár a keze ügyébe kerülő borítékon bravúros számításokba kezd. A végeredmény — és ebben már minden benne van

— az üzemek több, mint 50 ezer forintot áldoztak 1978- ban a művelődési házra.

— A tanács szorgalmazta már az együttműködési szerződés megkötését a gazdasági egységek és a művelődési ház között?

Mindent

a maga idején ?

— Tudjuk, hogy az irányelvek a szellemi és az anyagi erők koncentrálását javasolják a közművelődés fejlesztése érdekében. Jászbol- dogházán azonban még nem érettek a feltételek ehhez — mondja az elnöknő. — A té- esz és az itt lévő néhány üzem nem áll olyan jól gazdaságilag, hogy támogathatná az ügyet.

— Majd mindent a maga idején — teszi ki a pontot a mondat végére Pomázi Gá- bomé.

Az Aranykalász téeszben is a zárszámadás idejét élik. Elnök, elnökhelyettes, agronó- mus és mindenki, aki részt vesz az év végi zárás fárasztó munkáiban, értekezik. Érdeklődöm, hogy ki foglalkozik még a téeszben kulturális ügyekkel. — A kontírozó könyvelő — kapom a választ.

Vámosi Bertalanná kész- ségggel szed elő minden aktát, okmányt és beszámolót, aminek a fejlécén a közművelődés szó szerepel. Mentegetőzik ugyan, hogy az 1979es közművelődési terv még nem készült el, de ez tökéletesen érthető. Egy kontírozó könyvelőnek zárszámadás idején kisebb gondja is na,- gyobb annál, hogy kulturális programokon törje a fejét.

— A szociális és kulturális alapot azonban felosztottuk már — mondja. — Az előző évek pénzmaradványai lehetővé teszik, hogy csaknem 200 , ezer forintot kulturális célokra fordítsunk.

— A művelődési házat

.......Megnyugtató érzés,

h

ogy a gazdasági egységek nemcsak mecénásai a kultúrának, hanem igénylik is azt. Azonkívül, hogy anyagilag segítenek, csoportokat tartanak fenn vagy támogatnak ...” — olvashatjuk a

Népművelés januári első számában Tóth János — a jász- alsószentgyörgyi művelődési ház igazgatója — tollából.

Bizakodóan kopogtatok be tehát Tóth Imréné — a községi tanács vb-titkára — ajtaján.

— Évekkel ezelőtt sajnos még az is előfordult — emlékezik —, hogy a művelődési ház igazgatójának pénztárcája bánta az intézmény hivatalos levelezését is. Főleg pénzügyi gondjaink késztettek arra, hogy a művelődési ház közös fenntartásának gondolatát fölvessük a gazdasági egységek előtt.

1972-ben három megállapodás született, amelyben az évenként nyújtandó anyagi támogatás összegét is rögzítettük. A tanács koordináló és ellenőrző szerepet vállalt abban, hogy a támogatás ösz- szegét — amely tavaly meghaladta a 130 ezer forintot — a munka színvonalának emelésére használja fel a művelődési ház.

A iászalsószentgyörgyi művelődési ház igazgatója tehát elégedett is lehetne, hiszen a község együttesen' megoldotAz említett „egységes köz- művelődési szemlélet” létéről vagy hiányáról nagyon sokszor, nagyon sok fórumon vitatkoztak már a gazdasági vezetők és a közművelődési szakemberek. Amikor a közös fenntartás kérdéseiről beszélgettünk Zsoldos Sándorral, a jászberényi Járási Hivatal művelődésügyi osztályának vezetőjével, mégis elkerülhetetlen volt, hogy szóba jöjjön.

— A közművelődési törvény, jóllehet kötelezettségeket ír elő — mondja —, de máról holnapra nem változtathat meg évtizedek alatt rögzült nézőpontokat. A járásban is száz példát tudnék mondani az egységes szemlélet érvényesülésére és százat

A járásban a 4/1965. MM számú rendeletben előírt formában nem létezik közös fenntartású művelődési intézmény. A művelődési házak csak saját bevételeikre s az állami támogatásra — amely köztudomású, hogy nem éri el a kívánt 70 százalékot — tervezhetnek. „így a közművelődési intézményeink működésének anyagi feltételei nem kellően biztosítottak” — olvashatjuk a már bevezetőül idézett beszámolóban. A kérdés, törekednek-e egyáltalán a közös fenntartás, mint a területi közművelődés szervezése leghatékonyabb formájának megvalósítására?

— A legkülönbözőbb fórumokon kértük a gazdasági vezetőket, hogy segítsék művelődési intézményeink fenntartását — mondja Zsoldos

mekkora összeggel támogatják?

— Tízezer forintot utalunk át. Egyébként csak a közgyűléseken vesszük igénybe a művelődési házat.

— A tízezer forintot elegendőnek tartja?

— Erről én nem tudok nyilatkozni — mondja Vámosiné. De rövidesen átadjuk például ifjúsági klubunkat, 34 ezer forintot fordítottunk a berendezésére és a könyvtár bővítésére.

ta a művelődési ház egyik legnagyobb gondját: a pénzzavart. Ám a pénz még nem minden, s Tóth János már a közös . fenntartásban rejlő újabb lehetőségeken gondolkodik.

— Az előrelépést a közös munkában, az együttgondolkodásban látom. Véleményem szerint minden munkahelyen szükség lenne egy kulturális összekötőre, aki állandó kapcsolatot tartana a művelődési házzal. A művelődési intézmények szakemberei pedig magukra vállalhatnák a munkahelyi művelődés szakmai, módszertani segítését, és természetesen összehangolnák azt a községi közművelődési tevékenységgel is. Szervezeti hiba például az is, hogy a szocialista brigádoknak hamarabb meg kell tenni kulturális vállalásaikat, mintsem tájékozódni tudnának a lehetőségekről. A művelődési házak ugyanis jóval később készítik el éves köz- művelődési programjukat.

— Tehát a mechanizmust kellene összehangoltabban mozgatni...

— Mondhatjuk így is. Mindenesetre a kisközségekben semmi szükség arra, hogy egymásnak olykor-olykor ellentmondó sok „kis” közművelődési terv szülessen, egységes közművelődési szemlélet nélkül.

az ellenkezőjére. Például számomra máig is érthetetlen, hogy a jásztelek—alattyáni termelőszövetkezet tetemes költséggel — amelyhez még az Országos Közművelődési Tanács is hozzájárult 50 ezer forinttal — termelőszövetkezeti ifjúsági klubot hozott létre, és megfelelő szakmai irányítás nélkül működteti. Ugyanakkor a két község közművelődési intézményeit mindössze 25 ezer forinttal támogatja. A téeszben dolgozó emberek műveltéségének ygyarapításáért pedig többet tudnának tenni a művelődési házak. Mint ahogy Jászla- dányban — ahol 1978-ban 117 ezer forint támogatást kapott a művelődési ház — ez be is bizonyosodott.

Sándor. — A közös fenntartás rendeletben megfogalmazott módját azonban nem szorgalmaztuk. A gazdasági szervek nem tudták vállalni, de az állami költségvetés sem tudta biztosítani a közös fenntartáshoz szükséges ösz- szegeket. Viszont a gazdasági és művelődési intézmények anyagi, de szellemi kapcsolatát is tovább kell erősíteni, öt-hat községünkben már eddig is nagyszerű eredményeket hozott az együttműködés. Nőtt a tartós kiscsoportok száma, és bővült a körük, számszerűen is kimutatható az ismeretterjesztő előadások, a tanfolyamok növekvő népszerűsége. S több színvonalas rendezvényről adhatunk számot.

Török Erzsébet

R munkahely érdeke is

Közös munka—együttes gondolkodás

Galambos fa

javult a munka