Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 4. ■sf Szevasz, te csillagközi lény! aragó befordult az ismerős utF cába. és nyomban elfogta a szorongás. A tűzoltók, most is ott könyököltek a kapun — szép őszi délután volt —, mint mindig, nézték, hogy vonul Faragó meglátogatni azt a „szegény gyereket”. Biztos még a naptárban is megjelölik, amikor itt járok — gondolta kajánul — sőt, értekezleten napirendi pont lehet: Ez a Faragó, kérem, nem törődik a gyerekével, már több mint egy hónapja nem láttuk... Na, persze, igaz, ezek a kuksolok úgy nézték végig innét, a kapuból a házasságát, mint valami színielőadást. Elköltözéseit, vissza- hurcolkodásait. S egyszer — ezt a megaláztatást — teletömött táskája lefordult a bicikliről, ott előttük. Ketten is odasiettek, hogy segítsenek neki újból felpakolni. — Jó estét — köszönt el tőlük Faragó — köszönöm, tette hozzá kelletlenül. Hátra sem fordulva tolta — akkor éppen az anyjához — a rossz biciklit, a két kormányon dugig tömött sportszatyrokkal. Most már nem vonják kérdőre, nem vallatják, mint régen, ha elfelejt köszönni az ismerősöknek. Az anyósa gondosan számon tartotta kihagyásait, és családi tanács előtt leszedte róla a keresztvizet: — Mit hallok már megint? A Szőke néni, a Babi néni, a Teri néni, a Jóska bácsi... Szégyent hozol ránk! Ez a te intelligenciád? Mind,ig az intelligenciájával gyűlt meg a baja. Pont neki! Kész, vége ezeknek az időknek. S a röhej az, hogy azóta kedvet kapott a kö- szöngetésre. Jó hagosan. látványosan üdvözöl mindenkit. „Hát igen, a régi szép idők... Amikor még idejártam. .. haza!” A háta is beleborsózott ebbe a „hazába”. Két év tökéletesen elég volt ahhoz, hogy az ellenszenv kölcsönös utálattá, majd gyűlöletté sűrűsödjön. — „Apósék- nál lakni...” — szokta mondani a barátainak, ha szóba került az otthoni helyzet. — „Ez egy büntetőjogi kifejezés”. Az artézi kút szürkére mázolva ott állt az út túlsó felén a „házukkal” szemben. Mennyit pancsoltak itt kettesben a fiával: a hosszú kószálások után itt mosták le a gumicsizmájukat, Lacié kis piros volt, az övé meg nagy fekete. Azaz hogy az apósáé. A szobafestőé, akinek mindene volt, sőt mindenből kettő — bebiztosítva magát szükség esetére. A krumplit is ott szokták mosni, meg a salátát a vasárnapi ebédhez; Lacika boldogan tocsogott a tócsában; s aztán az első erőpróba, amikor sikerült le- nyotnni a kút kallantyúját, és fröcskölve zúdult ki a víz a csövön... — Mi ketten, férfiak — szokta mondani a fiának Faragó — mi tudjuk, mi megcsináljuk. .. ■átszottak, ha J kellett, ha nem: „Mi férfiak, majd mi megmutatjuk” Az orvosnál, ha Lacika félt az oltástól: „Mi férfiak, nem sírunk” — és Lacika elhallgatott, ha elesett, és vérző térddel rohant be a konyhába, s persze bőgve — a „Mi férfiak” — rögtön segített... Ha az Snyósa főzőkanállal sem tudta evésre bírni, unokáját, Faragó csak annyit mondott: — Mi férfiak, ha akarjuk, megesszük az egész világot! — és Lacika máris versenyt evett az apjával. — Apás gyerek. Bele van bolondulva az apjába, le sem lehet vakarni róla — dicsekedett a felesége, kis vöröshajú nő. A fürdőszoba polcáról soha sem fogyott ki a Zauberton. Faragó útközben előre érezte a keserűséget, amit a gyerek ragaszkodása ébreszt benne. Már félt is ettől az érzéstől, felkavarta, tehetetlenné nyomorította. Ahogy a vaskos, piszkos körmű “ujjak a kezébe kapaszkodtak, és a megszokott mondat: Apu, hová megyünk? —hát arról jobb nem beszélni, ölni tudott volna. S csak mentek, egymásba fogódzva, mintha még mindig... tartana. Az apja meg a fia. Fél éve, amióta átköltözött egy másik városba, ritkábbak lettek a látogatásai. Lelkiismeretfurdalása volt amiatt a nő miatt is. aki mostanában feltűnt az életében. Mert az idejét ő kötötte le, ő szabta meg. mikor ér rá. Nem úgy. hogy nem engedte el; úgy magához szoktatta, mint egy magatehetetlen csecsemőt. S Faragó már csak az ő áramában érezte magát jól, s ha el kellett utaznia, úgy ment, mint akit amputálni visznek. De tudta, várja a fia. mégis, amikor már itt van, legszívesebben elfutna, minél mesz- szebb, valami olyan vidékre, ahol minden kezdődhetne elölről. — S lehet, hogy megint ide jutnék — gondolta keserűen, s nyelte a nyálát. Na, meg a meséi! Amivel teljesen megbolondította a kiskrapekot. — Ezzel édesgeted magadhoz, mi? — mondta olykor Zsuzsa, ha belehallgatott. — Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? Egyszer egy hónapban eljövünk, mesélünk valami marhaságot, aztán kész. Ebből áll a te gyermeknevelésed. Te... aztán igazi apa vagy! Te aztán megmutatod, hogyan kell nevelni... ' Faragó meg csak mesélt, ott a konyhaasztal mellett, -s a fia könyökölve figyelte, kissé kinyílt szájjal. ,— Hé, csukd be a szádat — kiabált rá Zsuzsa, —■ beleröpül egy légy! Csak azért, hogy ő is beleavatkozzék, hogy anyaságával — mint valami sikeres idomár — rombolja le a kisfiú tiszteletét, amit az apja iránt nem bírt titkolni, pedig tudta, hogy ez neki rossz. — Élt egyszer a nagy kerek erdő kellős közepén két kis vaddisznó... — A Röfi meg a Döfi — szólt közbe Laci —. meg Trombi, a kiselefánt — és a hangjában annyi érdeklődés rezdült, hogy Zsuzsában is megmoccant valami... — Már megint ezt a hülyeséget szeded elő... — Anyu, te menj ki, így nem lehet mesélni — kiabált rá a fia, és levágta a fejét az asztalra, a karjai közé. Rendszerint ő győzött, mert Zsuzsa imádta a gyereket, s hagyta őket kettesben. Bent a konyhában a rossz dikó keménységű heverőn délutáni álmát aludta Csö- gei, volt apósa. Csak úgy ruhástul ledőlt, s amikor Faragó benyitott — rögtön felébredt. — Bent van a fia. már várta magát. Lacika az anyjával nézte a tévét. — Gyere apu, mese van... — fészkelődéit az anyja mellől a kissrác. „Hát le sem tagadhatnám úgy hasonlít rám — gondolta Faragó. — Legalább az anyjára ütött volna.. — Inkább sétáljunk egyet — szólt hangosan —, van egy új mesém, meglátod milyen frankó. —• Anyu, elmehetek apuval? — ölelte át hízelegve az anyja nyakát a gyerek. „Erre tanítják, alakoskodásra. nyálas szeretetre — kesergett magában — nincs egy őszinte mozdulat itt... ezek között. És mégis az én fiam.” — Hova akarod vinni megint? — húzogatta a selyempongyolát magán Zsuzsa, és megrázta a bronzos- ra festett rövid haját. Feltűnően nőies volt, ápolt, mintha vissza akarta volna csábítani elszökött emberét. S csendesen szólt, szenvedve, őszintének hatott a viselkedése. „Késő kedvesem — gondolta Faragó — és ez már egy halott ügy. Mi már nem zaklatjuk többé az anyakönyvvezetőt’ ’. — Sétálunk egyet, nincs sok időm — gyújtott rá. — Hol a hamutartó? — Rendben, de vacsorára gyerték vissza. Beszélni akarok veled; — tette hozzá Zsuzsa, és 6 is cigaretta után nyúlt. Faragó megkínálta az övéből. — Mi az, már nem a Portit szívod? Tényleg, beszélnünk kell, ennyit igazán kérhetek. A gyerekről. „Persze —• gúnyolódott magában Faragó. — Meg a magányos éjszakákról... Meg a kirúgott szeretőkről...” — Jó — mondta, és leverte a hamut. Az utcán Lacika rögtön nekiesett. — Az új mesét mondod? Miről szól? ,— Hát... olyan lényekről, akik... szóval, akik távoli csillagokról jöttek a Földre. — Miért jöttek? — Felrobbant az űrhajójuk. Aztán itt ragadtak. Hát az úgy volt... — próbálta folytatni, de sehogysem sikerült. Szinte megszédült az ürességtől, ami a fejében kóválygott. — Meséld már! — rázta a kezét a kisfia. — Most valahogy nem megy... — mentegetőzött Faragó. — Tudod; ezeknek a lényeknek van egy víz alatti városuk és ott laknak. Megoperálták magukat, ko- poltyút ültettek az oldalukba — úgy úsznak, mint a halak. S van közöttük egy férfi, akit Ozónak hívnak. S amikor lezuhantak az űrhajóval, nagyon szomorú volt, mert abban a másik csillag- rendszerben hagyta a fiát, akit nagyon szeretett. — Ügy, mint te engem? — kérdezte a kisfiú. — Igen ,— sietett a válasszal Faragó. — öt meg Rónak hívják, de ez csak olyan fordítás, mert az ő Bartha Szabó József: Koszorú helyett e ijedjen meg! Nem azért ülök ide, hogy fizessen. És részeg sem vagyok. Tudom mit beszélek. Maga íróféle ember. Mondok egy történetet, azt írja meg. A Hosszú Papáról beszélek. Így hívta mindenki^ Az igazi neve fölösleges. Nem mond semmit. Békésebb, szorgalmasabb embert nem ismertem. Egy gyufaszál nem sok. annyit sem tett keresztbe senkinek. Fölötte aludtam a munkás- szállóban. Egy szobában ti- zenketten. És egy helyen dolgoztunk, ö segédmunkásként, én kőművesként. Eny- nyi az egész... Ügy élt, mint akinek se' kutyája, se macskája. Valahonnan az Alföldről jött föl. még az ötvenes években. Az ünnepeket is mindig a szállón töltötte. Néha hívta egyikünk, másikunk, de maradt. — Majd kotyvasztok magamnak valami finomat — mondogatta —, azzal kész az ünnep. — Nem tagadom, szeretett. Ragaszkodtam hozzá. El-elmentünk iszogatni. Be nem rúgott. Ha ingyen mérnék a sört, bort, akkor se lehetett volna berúgatni. nyelvük teljesen más, minta miénk. — És te tudsz velük beszélni ? — Persze. Mert elárulok neked valamit, de ez óriási titok. Ne mondd meg senkinek, anyádnak sem. mert abból szörnyű kalamajka támad. — Becs’ szó — mondja komolyan a fia. — Én is közülük való vagyok. A csillagközi emberek közül. — Neked nincs kopoltyúd — vágta rá Lacika. — Hiszen láttalak meztelenül. ■— Mert benőtt már. Majd • egyszer elmegyek, és újra megoperálnak. A kocsmában két cólát iszogattak. — Lehet, hogy mentesítő űrhajót küldenek értünk. S akkor... visszarepülünk. Eljössz velem? — Nem te vagy az, akiről meséltél. Annak már van egy fia. ,— Nem baj — mondta Faragó, és elnyomta ízetlen cigarettáját —. majd lesz neki kettő. Egy Ró és egy Laci. A csillagközi nyelvre is megtanít. Elvégre a testvéred. Visszafelé már néptelen volt az ismerős utca, kéken, vilióztak az ablakok az alkonyaiban, a televízió képernyőjétől. Csak a tűzoltók tartottak ügyeletet a betonlábas kapunál. Igaz. kevesebben már, mint délután. — Na jó, kisfiam — búcsúzott a kútnál Faragó —, sietnem kell, megy a buszom. Szevasz. egpuszilta a gyerek puha, meleg arcát. A fia sietett befelé, kezdődött a tévében valami film, az anyja is mondta, a dzsungelról szól. meg az orvosról, aki mindig meggyógyította az állatokat. — Mi az, köszönni már nem tudsz? — mordult utána Faragó. — Szevasz, te csillagközi lény! —• kiabálta a fiú az udvar sötétjéből. — Hohó! Bolond lennék — mondta. — Nézz csak körül és lásd azt a sok marhát. Vedelnek ész nélkül. Szórják a pénzt. Az még nem lenne baj, ha jóra adnák, de mit vesznek rajta? Betegséget! Egy hétig itt fáj. ott fáj. Hát megvan az ilyeneknek a négy kerekük ...? Ünnepi ruhában sohasem láttam. Sem én, sem más. Pedig volt neki. Ezt onnan tudom, hogy félszárnyú vasszekrényünk szomszédos volt. Mikor vette volna föl? Nem nőzött, nem csavargott. Nem járt templomba, sP lakodalomba, se flancos helyekre, örült, ha lefekhetett. A szombat—vasárnap se kivétel. Évente egyszer-kétszer ha szóba került az ünneplő. Akkor is leintett, mert azt mondta, úgy érzi magát benne, mintha szögbe ülne. Dolgozott Hosszú Papa. Dolgozott a cégnek, a fejeseknek, meg a maszekoknak. Kőműves volt ő. kész kőműves. Iskola nélkül is jobban értette a szakmát, mint bármelyikünk. Csak hát a vállalat papír nélkül nem ismerte el, nem fizette ezt soha. A maszek persze kőművesként melóztatta, mert annak a munka a fontos, nem a papír. Nem törtetett, nem járt élen, nem mutogatta magát, csak dolgozott. Nem volt tagja semminek, soha. Könyvet se forgatott.. Az ünnepekre kivettem a szabadságom. Amikor visz- szajöttem a szállóra, rögtön feltűnt: szobatársaim egy kupacban ülnek az ágyon, mint a bokor alatt a krumplik. — Hol van a Hosszú Papa? — jött ki a számon rög- * tön. — Meghalt — felelték kurtán. — Hogy-hogy meghalt? — kérdeztem értetlenül. — Meghalt és kész!... Másfél hete ... Péntekre rá. Pókolitz István:' Magabiztos A botfülű mindenha intonál Fejest ugrik az úszni nem tudó Kioktat a befuccsolt életű A kopott kokott mimes szentfazék Zelel Miklós: Erős ingásaimban szereti-e levele és gyökere a fát ne válaszolj nem válaszol sem gyökere sem levele a fának én faggatázom erős ingásaim közt elfeledve hogy önmagát sem szereti a fa mérgezett házfalak közül az irtásra szabadulva én faggatázom erős ingásaimban faggatom gyökerem és leveleim Fazekas Magdolna rajza amikor elmentél. Mi is az ünnepek után tudtuk meg ... Amikor visszajöttünk, már nem volt itt... A gondnok mondta: elvitték, mert meghalt ... Mindenkinek eljön az ideje... Az övé is eljött ... — mondták. És tudja min morfondíroztak az én szobatársaim? Az öreg pénzén. Megtalálták az egyik bakancsában a takarékkönyvét. Bemutatóra szólt. Ezt is kiderítette valamelyik okos. Százhúszezer forint volt benne. — Ennyi az élet — mondták. — Hiába a sok pénz, úgy halt meg, mint egy csavargó ... A kutyák sem ugatták meg... Hát érdemes volt neki gürizni? ... — Érdemes — mondtam —, és elkezdtem magyarázni, hogy azok a házak, amelynek falai között emberek laknak, őérte beszélnek. El akartam mondani, meggyőzően, de a szóforgatás nem kenyerem. — Marhaság — mondták és röhögtek. — Azok a házak nem mentek ei a temetésre ... Akik meg benne laknak nem ismerték... A melásnak nem jár emléktábla ... Ez a százhúszezer, ez, ami maradt.. Ez mérhető, kézzel fogható.. Ennyit ért! Nagyszerű ötletem támadt. — Megvan —mondtam.— Megvan, mire használjuk a pénzt. Nem osztjuk el. Nem azért dolgozott, hogy elvi- nyározzátok kurvákra, italra. Az ő pénze, az ő élete. Legyen hát az övé. Síremléket készíttetünk. —• És ki gondozza? — kérdezték. —Nem kell gondozni — mondtam. — Olyat veszünk amit nem ver föl a gaz. Aminek kő a lapja. — Ennyi pénzért tíz sírhoz elegendő követ adnak — mondták. — Majd márványból készíttetjük, az sokba kerül — mondtam. — Hosszú Papa biztosan hiábavalónak tartaná. . — Most nem tartja hiábavalónak — mondtam. — Most tényleg nem — mondták vigyorogva. — Láttam, nem tetszik a síremlék gondolata. De nem mertek ellene szólni. Sunyin bólogattak. Aztán még vitatkoztunk: mi legyen rajt. Volt aki azt mondta, derékba tört fa, az szép. De baromság, a papa nem volt fiatal. Egy éve hiányzott a nyugdíjhoz. Keresztek meg angyalok is szóba kerültek de az is hülyeség volt, mert egyikük sem tudta, milyen hiten élt. Isteneket csak akkor emlegetett, ha káromkodott. Végül egy fölfelé csúcsosodó kőben egyeztünk meg, márványtáblával, amire ráíratjuk hogy ő. Hosszú Papa, a kőműves, aki mestere volt a szakmájának és fölépített sok-sok házat. Legalább holtában ismerjük el, hogy nem volt kontár. ztán kézbe vettem a dolgokat, de sokra nem mentem, mert közben a többiek meggondolták magukat. Feljelentettek. „Elherdálom a pénzt, és nincs jogom holmi kőre költeni.” Megidéztek a rendőrségre. A pénz az államé lett... Hosszú Papa valamiféle boncintézetben kötött ki. Gondolom, az orvosok tanulnak rajta... Ugye, magának vannak gyermekei? — Csak egy? Sebaj, az is elég. Lesz, aki eltemeti. Oltári szerencséje van .. De azért írja meg ezt a történetet. Legalább köszörű helyett...
