Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-04 / 29. szám
1979. február 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Krúdy Gyula: Mellékutcai vendéglő Mindenki Reggeli hord egy kis fohászkodás menetren- _______________ det magával, ösztönöket, szokásokat, apró kis figurákat, amelyek szerint életét éli. Ne higgyük, hogy annak nincs valamely oka, amiért az egyik ember éhgyomorra csak seprőpálinkát kíván, míg a másik tejes kávét, vajas kiflit és hasonló csemegéket. Ezek a kívánságok a szervezet titkai, amelyek felett el lehetne gondolkozni, ha korán reggel, a munka és kötelességteljesí- tés, pénz után való vadászat és adóbefizetés előtt ráérne az ember ilyen haszontalan- ságon gondolkozni. N éha csak egy friss zsemlye is megteszi a magáét, hogy az ember kezébe vegye mindennapi menetrendjét. Lábai mozgásba jönnek, két keze megtelik tennivalóval, feje a tegnapi gondok mellé új gondokkal, de bizonyos idő múlva csak kifújja alaposan az orrát, kiköhögi magát, a nadrág alaposan áll rajta, és talán már sikerült „odanyúlni” az emberek tömegében, azt az embert feltalálni, ahonnan segítséget, támogatást, barátságot élvezhet. Vannak jól induló napok, amikor az ember érzi, hogy nemhiába kelt fel az ágyból vagy egyéb fekhelyéről. Fohászkodásukat meghallgatják a reggeli indításnál, a délelőtt elmúlt minden baleset nélkül, delet kezdenek harangozni a városban, és az Egyesi, a bús, sovány Egyesi, amely egymagában indult neki az életnek, délre már annyira jutott, hogy ebédelésről is gondoskodjon. Ismételjük, Az étlapról hogy jói általában sikerűit napról van szó, amikor Egyesi ezeket a dolgokat átéli. (Nem is tenne jót az egészségnek, ha mindennap megtöltenénk az erszényt, hogy délben már komótosan asztalhoz ülhessünk.) Egyesi bemegy a vendéglőbe, amelynek nem is kell az elsőrangúak közé tartoznia, elég, ha a másodrendűek közül eredt, mellékutcában, amely azonos kocsiforgalomtól hangos, mert a kocsisok éppen ilyen mellékutcában szeretnek hajtani. A vendéglőben már készen a leves, mert a mellékutcában, ahol az éhesebb emberek járnak, már féltizenkettő- re befőzik a levest, mert nem olyanok a mellékutcai vendéglők látogatói, akik ráértek volna sonkával vagy különböző pörköltökkel elűzni déli étvágyukat. A levesre vártak ők — s így Egyesi is —, amely tüzesen és sáfránytól, paprikától színesítve érkezik meg a tűzhelyről a marhakonc, a marhacsont felől, persze zöldséggel, grízgaluskával vagy májgombóccal, mert Egyesi és társai szeretik az ilyesmiket. Csak nézd meg Egyesit a ' mellékutcai vendéglőben, hogyan sózza, kanalazza levesét: hogyan önti ki tányérjából a maradék levest kanalába, hogyan harapdál kenyérdarabokat is közben: — sokkal többet tudhatsz meg Egyesi életéből, mint valaha is kíváncsi voltál egy szürke polgár életére. A leves után válik el igazán, hogy valóban sikerült-e Egyesi délelőttje (mert a levesbe habartatott tojás sárgája még nem jelent sokat, lehetséges, hogy a vendég nem akar többet fogyasztani, ezért akar a tojással jóllakni). A mellékutcai vendéglők étlapjai ritkán tartalmaznak meglepő dolgokat. Egy gyakori vendég akár behunyt szemmel is végigmehet az étlapon, és a mutatóujjával rábökhet az étlapon arra a helyre, ahol a káposzta-, lencse-, bab- vagy borsófőzelékek megfelelő „feltéttel” álldogálnak egymás mellett. Nem kunszt azt se tudni előre, hogy savanyú felsálszelet vagy sertéscomb is szerepel az étlapon. De az már meglepő találmány volt, amikor Egyesi jól sikerült napján eltalálta, hogy paprikás csirke is van a konyhán, mert ilyesmit már hosszabb idő óta nem evett. ~ ~ Egyesi egy A paprikas kicsit ha- cslrke sikere hozott az _______________ étel ára m iatt, de vannak napok, amikor az ember bízik a jószerencsében, és ugyanezért megrendelte az ételt a pincérnél, aki megismételte Egyesi szavait, hogy vajon nincs-e tévedés a dologban. De Egyesi most már megerősödve hangoztatta: — Nokedlival s bő szaftban. A paprikás csirke kijött a konyhából, mint már annyi más bolond csirke; Egyesi úr elé telepedett, és megmutatta magát valódi külsejében, hogy Egyesinek a fejebúbján, mint akár a kacsafark, fel- kunkorodott egy-két ujjnyi haja, mert nem mindennapi élvezetet ígért a jövevény. Egyesi szerény ember volt, természetesen a csirke lábával kezdte, a csontrágicsá- lással, szopogatással, a jövendőben való hittel megnyitott fogyasztást. Milyenek lehetnek a többi falatok, ha már a láb is kitesz magáért! — gondolta magában, miközben takarékosan bánt a tésztával, a zafttal, mert nem akarta, hogy az idő előtt elfogyjon. így jutott el a csirke nyakához, a combjához, a többi csontos részekhez, amelyekkel olyan alaposan végzett, mint aki nem akar többé visszatérni ehhez a témához — mint némelyek teszik, akik a paprikás csirke fogyasztása után újabb kísérleteket tesznek a már lerágott csontokkal. Egyesi nyomban végzett, az ő tányérja szélén heverő csontok mehettek egyenesen a spó- diumgyárba, húsétel nem maradt rajtuk. A tészta és a zaft is megmaradt még bőségesen a tálban, mikor Egyesi a legnagyobb csemegéhez, a csirke melléhez érkezett, amelyet utolsónak tartogatott. Nem kell külön mondani, hogy Egyesi a bekövetkező dolog előtt körülnézett a vendéglőben, nem ülnek-e valahol irigyek a közelében, akiknek rosszindulatát talán már eddig is fölébresztette maga iránt? Kisvendéglő volt, mindenki a maga ügyével, bajával volt elfoglalva, némelyek még behajthatatlan számlákat is nézegettek fejcsóválva, kelkáposzta fogyasztása közben. Egyesi tehát nyugodtan kivehette a csirkemellet, senki se törődött vele (csak egy messze ülő úr, de annak oly boron- gós volt a képe, mintha állandóan öngyilkosságra gondolna). A csirkemell a tányér közepére került. Egyesi új kenyérdarabról gondoskodott, mégpedig tempósan kiválasztva azt, mintha a csirkemellhez más kenyérdarab dukálna, mint az előbbi részekhez. És azonkívül ott volt a megtakarított zaft a tálban, amelyet a kenyérdarab lesz hivatva kitörölget- ni, eltüntetni, hogy abból csak emlék lesz. így indult neki Egyesi a csirkemellnek, lassabban, gondosabban, lehetőleg még figyelmesebben, mint az eddigi falatoknak, és szerencsésen végzett is vele. A tányérokon csak csontok maradtak. Egyesi a Befejezés teendők ________________ elvégzése u tán nyilván összeállította magában a számlát, és attól meglehetősen elkomolyodott. Üres sörös poharára nézett, mert azzal nem takarékoskodott kellően, s így a fejedelmi lakoma után kénytelen volt így szólni a borfiúhoz: — Kérek egy üveg friss vizet, de hideg legyen. (Az (ró hagyatékából.) A # % z út óriáskígyóként tekeredik a hegy oldalára. Meredek emelkedők és ereszkedők, az embernek a lélegzete is eláll. Lábuk alatt borotvaéles és jég-síkos kavics, fejük fölött égbe vesző sziklafal. Lenn sötét szakadék, nem is látni az alját. Végtelen, hosszú út, nehéz teher... A karavánnak még sokat kell mennie. Útját sárgán tajtékzó folyó keresztezi, amelyet a- tavaszi áradás dühöngő fene- vaddáptett. De hogy odáig érjenek, még fel kell kapaszkodni a szinte függőleges úton, amely mérgeskígyó-fejét a folyóba lógatja. Most még vidáman nyerítenek a lóherével jóllakott eleven csődörök, a fiatalok pedig bogáncsot ropogtatnak, és hangosan szortyognak a gyönyörűségtől. Az öreg, fekete teve — olyan öreg, hogy még a szempillája is megőszült, és a foga lekopott — teliszedte a száját lóherével, nézett felfelé a nyakához hasonló görbe útra, és egyenletesen rágott. Mintha nem is hallaná a csődörök nyerítését, se a lábuk alatt szikrákat vető kövek koppanását. Nagyon nehéz terhet kell cipelnie, s a tavaszi áradás mosta, végtelenbe kígyózó úton mindenütt éles kövek hevernek. Előrehajolt, és sajnálkozva nézte széttaposott, öregségtől elgyengült lábát. A fekete teve egész életében a sivatagokat járta, völgyekbe ereszkedett, hegyekre kapaszkodott. Több ezer kilométert tett meg, több ezer tonna súlyt szállított... Most már néha meg-megsajnálja valaki, könnyít a terhén... Csak a játékos, zengő hangú csődörök és a fiatal tevék csúfolódnak vele, mintha csak azt mondanák: „Ej, öreg, ez a kapaszkodó már nem neked való! Ilyen lábbal ide már nem lehet felmenni!” ö meg csak csippent egy kis lóherét a dagadt lába mellől, és nagy ritkán a hegytetőre pillant, ahol a kígyóként tekeredő út a semmibe vész. Eljött az indulás ideje. A fekete tevére, mintha csak a halálba akarnák hajszolni, kétszeres málhát raktak. A vezető megfogta saját jól táplált, ápolt, bársonyosan puha szőrű tevéjének kötőfékjét, kivezette a sima útra, de közben még belerúgott az öreg tevébe: — Állj fel már, vagy tán megdöglöttél? A fekete teve felsóhajtott. A kétszeres terhet könnyebben elviselte, mint az ütést. Nehézkesen kérges, bütykös térdére támaszkodott, és felállt, nagy nehezen kinyújtotta a nyakát, és az emelkedőn kanyargó, kígyózó útra pillantva lassan, óvatosan elindult... A szíve sajgott a sértéstől. Amikor megrúgták, majdnem elsírta magát, de köny- nyek helyett csak végtelen bánat áradt a szeméből. A karaván vezetője büszkén ült ficánkoló sárga csődörén, időnként meg-meg- szorította oldalát az ezüstkengyellel, balról is, jobbról is körbejárta az öreg fekete tevét, megnézte a köveket óvatosan kerülgető lábát, és mérgesen kiabált: — Csak a bőre ér valamit, hogy a dög álljon belé! — És a felmálházott állatokat hajszolva előrenyargalt. Egyedül a fekete teve nem törődött az ordítozásával, és közömbösen maga elé engedte a karavánt. Amikor először dördült meg az ég, s a hegyek többszörösen visszaverték a hangját, a karaván vezetője odakiáltott a fekete teve hajcsárának: — Ha elcsúszik s nem tud felállni, nyúzd le a bőrét! A fiatal hajcsár a fekete tevére pillantott, aztán a karaván vezetőjére. Az pedig megsarkantyúzta ficánkoló csődörét, és megismételte: — Nem szabad lemaradni! Rossz időnk van, nekünk pedig fel kell kapaszkodnunk ezen az átkozott meredeken! — Nehezen tudta visszatartani a csődört, az állat dül- ledt szemmel a zabláját rágta, de megismételte: — Vigyázz, ha elcsúszik, öld meg. Ha valameddig elviszi a rakományt, már az is tiszta haszon. Ahol összecsuklik a térde, leveszed a rakományt, és a sziklához viszed! Csak a bőrét el ne felejtsd! A húsát ott egye a fene, úgyse vennénk semmi hasznát! A fiú tekintetével követte a karaván vezetőjét, és kedvesen megsimogatta a fekete tevét. A sok hegyet és tucatnyi sivatagot megjárt állat szeme könnyezett, térde remegett, de csak ment, csak ment egyre előre. Igaz, olyan lassan, hogy egy idő múlva messze lemaradt a többitől. A fiatal tevék igyekeztek. Megbotlottak, elestek, felvérezték a térdüket, de azonnal felálltak, és megint mentek, hogy még az eső előtt túljussanak a kapaszkodón. Az egek haragja által űzött felhők pedig ellenségesen közeledtek a föld felé... Az öreg teve olyan óvatosan szedegette a lábát, mintha az egész utat tűvel hintették volna be. A kövek, kavicsok fényesre csiszolódtak a sok áradástól, s törött üvegcserépként csillogtak az úton. Amikor az öreg teve felemelte a fejét, a kígyózó úton megpillantotta a karavánt... Az út felét megtette, s gyakorlott lába szerencsére nem vérzett. Ahogy a karaván lehagyta őket, s a zivatar egyre jobban közeledett, minden mennydörgés közelebbről hangzott az előzőnél, és a sötétség lavinaként gomolygott feléjük, megváltozott a fiatal hajcsár hangulata is. Fejében egymásnak ellentmondó gondolatok kavarogtak. Természetesen bármelyik percben elengedheti a kötőféket, otthagyhatja az állatot a sötétben, és az ösvényen a legrövidebb úton utolérheti a karavánt. És a teve? A fiú hirtelen elképzelte, mekkora utat tehetett meg az öreg teve hosszú élete során. Mennyi terhet szállított. Ha összeadná, kiderülne, hogy többször körbejárhatta volna a földet, az egymásra rakott málha pedig a legmagasabb hegyeknél is magasabbra emelkedne. Hirtelen villám hasította ketté az eget. Amikor kihunyt, a felhőkön áttörő utolsó napsugár szikrát gyújtott a fekete teve nedves szemében. A hajcsár nem tudott elfordulni tőle. Mintha az állat beszélt, könyörgött volna: „Menjünk! Csak előre! Nem szabad megállni!” S valóban, a kapaszkodó legveszélyesebb részére értek. A kötőfék kicsúszott a hajcsár kezéből. Az öreg teve úgy kapta föl a fejét, hogy görbe nyaka teljesen kiegyenesedett, s felrántotta a kötőfék végét a földről. Az erőlködéstől még erősebben remegett a térde. Előttük meredek szikla emelkedett, azon túl pedig az út második, az elsőnél is nehezebb része következett. S bennük a félelem, hogy az öreg teve ereje -teljesen elfogy. .. A hajcsár még mindig nem tudott határozni. Hirtelen elmozdult a helyéről, és néhány lépést futott. A fekete teve éppoly komótosan ment a nyomába, mint eddig... Magasra emelte a fejét, de a kötőfék vége lába közé keveredett, zavarta. A fiú megállt, és az egyedülléttől megrémülve visszament a tevéhez. Néhány percig egymás mellett haladtak. A felhők mögül előrecikázó villám fényénél felsejlett a teve oldalához feszített bőr s az állat égő szeme. Velőtrá- zó üvöltés hasított az éjszakába. Még . a mennydörgés sem, amelybe pedig a hegyek is beleremegtek, még az sem tudta elnyomni a kiáltást. A fekete teve nem adta meg magát sem a viharnak, sem az úton heverő köveknek, de az ember előtt, aki tőrt emelt rá, lehajtotta a fejét... A fekete tevét még a málháját a hajcsár óriásinak látta, mint egy hegyet. A tőr megpendült a köveken. A karavántól, a többiektől elszakadt és reményét veszített fiú a tevéhez lépett, átölelte előrehajtott nyakát, úgy figyelte a szívverését. Az öreg teve szíve fájdalmasan és reménykedve dobogott. A karaván vezetőjének árulása, aki halálra ítélte, a fekete tevét, fájdalmasan visszhangzott a hajcsár szívében, és sírásra késztette. Sokáig sírt, a fekete teve pedig, mintha mindent értene, lehajtott fejjel állt. Nyugtalan volt, percenként az éles kavicsokkal teli kaptatóra nézett, és egyik lábáról a másikra állt. A hajcsár még erősebben ölelte a nyakát. A fekete teve felrántotta a fejét, felemelte a fiút, mintha a málhára akarná ültetni. A fiú azonban az útra ugrott, és elkapta a kötőféket. Most alig ért a teve nyomába, az meg mintha fel se vette volna az esőt, szelet s a hegyi akadályt. Fürgén vette egyik emelkedőt a másik után... Amikor már hallotta a karaván kaotikus zsivalyát, a fiú magabiztosan kapaszkodott az öreg teve kötőfékjébe... Az utolsó lélegzetelállító kapaszkodó lábánál érték utol a karavánt. Sok állat nem bírta az utat, elestek, mások meg ledobták a málhát, és visszafelé nyargaltak. A jeges zápor félelmetes volt. Szünet nélkül vil- lámlott. Amikor az öreg teve kikeveredett a karaván pihenőhelyén uralkodó zűrzavarból és előrement, a fiú engedte. A teve óvatosan és lassan elhaladt terhével a keskeny úton megrekedt karaván mellett, és az élére állt. A fiatal hajcsár a kiáltozásokból rájött, hogy a szüntelen korbácsolástól megvadult sárga csődör levetette a karaván vezetőjét. . .■> A villámfényben meglátta a gazdát is. A földön hevert, és sebesült feje vérzett, a vér esővel keveredett, és átitatta a ruháját. A fiú megállította az öreg tevét, és összeszedte a rémült hajcsárokat. Lehúzta a vezető ingét, csíkokra hasogatta, és bekötötte a sebét. Ezután a karaván vezetőjét az öreg teve hátára tették, s az útnak indult a karaván élén. Amikor a zápor — miután körös-körül mindent elárasztott — elvonult, előbújt a hold, és fényében ott csillogott a nedves föld... Az öreg teve túljutott az utolsó kanyaron, és diadalmasan felnyerített. A hegytetőn, az ezüstös tisztáson pedig megállt, mint egy fenséges szikla. A hold a szomszéd csúcsra vetítette az árnyékát... A B\ mikor megjöttek az utolsó tevék is, lemálházták őket, tüzet raktak. A karaván vezetőjének fejéről levették a véres ingdarabot, és a tűzbe dobták, a sebre pedig vajjal gyúrt tésztát tettek. Most már evéshez láthattak... Az öreg teve ismét lóherét csipdesett; magasra emelte a fejét, és a következő, a mainál is magasabb hegy csúcsát nézegette, amelyet másnap kell megmásznia. Katona Erzsébet fordítása összeállította: Rékasy Ildikó Bajram Bajramov; AZ ÖREG TEVE Meggyes László rajza
