Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-27 / 48. szám

1979. február 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Feladategyeztető tárgyalás az építőiparról ■ a Össznépi szemetelés Hallhatunk, olvasha­tunk híre­ket az or­Szolnokra látogatott teg­nap dr. Szabó János, az Épí­tési és Városfejlesztési Mi­nisztérium államtitkára, akit az MSZMIP Szolnok megyei Bizottságának székházában Andrikó Miklós, a megyei pártbizottság első titkára fd- gadott. Az államtitkár dél­előtt feladategyeztető tár­gyaláson vett részt, amelyet Andrikó Miklós vezetett. A tanácskozáson, amelyen részt vett Barta László, a megyei tanács elnöke. Mohá­Idézet a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság február 26-i tájékoztatójából: „A Ti­sza apadása tovább tart, üte­me azonban igen lassú. A töl­tésátázások, szivárgások mér­téke a Szolnok feletti szaka­szokon az apadás ütemének megfelelően lassan csökken, míg az alsó szakaszokon to­vább növekszik. Százkilenc- venhatezer folyómétemyi sza­kaszon jelentkezik fakadóvíz, és 9 ezer 820 méter hosszan szivárgóvíz”. Keresve a cseppben a ten­gert, szombaton jócskán Szol­nok alá, a Tiszazugba igye­keztünk a KÖTIVIZIG árvíz- védelmi ügyeletének Volgájá­val. Kísérőnk Bartók Gábor, aki a gépkocsiban nagyvona­lakban ismerteti a Tiszakürt térségében kialakult helyze­tet. — A Tisza árhulláma sze­rencsére itt sem „tett túl” 1970-es önmagán — mert mi már csak élő, cselekvő lény­ként kezeljük a folyót — a je­lenlegi 816 centiméter tetőzé­se 60 centiméterrel maradt el a kilenc évvel ezelőtti maxi­mumtól. A nagy veszély tehát elmúlt, a lassú apadás viszont kellemetlen kísérőjelenségek­kel jár együtt. A tartósan ma­gas vízállás miatt a gátak két oldalán kialakult nagy nyo­máskülönbség révén a víz sokszor utat talál a töltés re­pedéseiben, réseiben a túlol­dalra. A tiszazugi híd alatt meg­húzódó VI. árvízvédelmi sza­kasz főhadiszállásán Katona Ferenc védelemvezető nyu­galma szinte meghökkentő. Mint később kiderül, nem is véletlen, hiszen huszonegy év tapasztalata van a háta mö­gött sok, nagy küzdelemben vett már részt a Tisza ellen. — A területünkön lévő 36 kilóméter védvonalból hu­szonkettőn van kisebb-na- gyobb átázás — mutogatja a térképen a kritikus pontokat. Gyorsan, egy bögre teával, elintézi a reggelit, és máris indulunk a gátakra, úticélunk a buzgár. — A tiszakürti arborétum fái között karvastagságú át­folyást észlelünk, természete­csi Ottó, a megyei pártbi­zottság titkára, egyebek kö­zött az építőipari vállalatok technikai felszereltségéről, a lakásépítési arányokról. a tervezett beruházásokról, va­lamint aktuális építési fel­adatokról esett szó. Délután dr. Szabó János, a Szolnok megyei Tanács V. B. építési, közlekedési és víz­ügyi osztályára látogatott, majd építőipari aktívaérte­kezleten vett részt, ahol elő­adást tartott. sen azonnal megtettük a szükséges intézkedéseket. Kö­zel ezer homokzsákot felhasz­nálva úgynevezett ellennyo­mó medencét képeztünk ki, ide tereltük a vizet, amelynek mozgása a nyomás kiegyen­lítődése után megcsendesült. A medencébe vízmércét állí­tottunk és az esetleges emel­kedést pillanatok alatt észlel­jük. Ha ez bekövetkezne, acélból készült pátrialemeze­ket iktatunk a gát védett ol­dalába totális zárásként. A jelek szerint nem lesz rá szükség. A településhez legközelebb eső szakaszon az a gond, hogy nincs a töltés alján át szivár­gás. A gond okozója a gát anyagában lévő vízzáró agyagmag. Ez ugyan megaka­dályozza az átfolyást, de ugyanakkor a gátkorona felső részébe irányítja a víz útját. Ha pedig itt ázik át, elmosód­hat az egész gátrész. A kivé­Napraforgó a káposztarepce helyén Másodvetésű napraforgó­val és kukoricával pótolják az időjárás okozta vesztesé­get a jászd.ózsai Tamamenti Tsz-ben. A termelőszövetke­zet 203 hektár káposztarep­céjét először a magas belvíz károsította, később — a ta­karó nélkül maradt növényt — a fagy tizedelte meg? A napokban elkészült fel­mérés szerint a vetés 50 szá­zaléka elpusztult. A veszte­ség pótlására napraforgót és kukoricát ültetnek. A má­sodvetést április közepe tá­ján kezdik meg. dés módja adott a vízügyiek fegyvertárában. Acélhuzalok­ból készült „ketreceket” zú­zott kővel töltenek meg, majd ezeket a „kőbordákat” a gát talpánál nyílást vágva, be­fektetik az agyagrétegbe. A kőbordákon át utat talál a víz, megindulhat a szükséges rossz, az átszivárgás, a még rosszabb elkerüléséért. Sze­rencsére a vizek nagy része a belvízelvezető csatornákban összegyűlik, ezekből a szi­vattyúállomásra jut, ahonnan visszaemelik a hullámtérbe. — Mennyire eredményes az itt dolgozó százötven ember munkája? — mérlegeli a kér­dést Katona Ferenc. — Ha arra gondolok, hogy 1970-ben a falu felső házai­nak oldalát nyaldosta a víz, most meg itt nem messze tő­lünk gyerekek futballoznak, azt hiszem érzékletes és meg­nyugtató a különbség. Lazányi József szág legkülönbözőbb telepü­lésiéinek tisztasági heteiről, hónapjairól. A tudósító rend­re beszámol arról, hogy a városukért, községükért min­denre kész polgárok patika- tisztaságúra suvdckoltak. min­den talpalatnyi földet, áldo­zatvállalásukért a legkivá­lóbbak kitüntetésben része­sültek, s aztán, hogy letelt a kampány, vígian folyik to­vább az össznépi szemetelés. Az átlag szemetelő (pró­báljon a legjobb barátja ut­cai cipőben belépni a szo­bájába!) a kuka mellé önti a szemetet, unottan köpködi a járdára a szotyola héját) (vajon mennyibe kerülhet egy stadion szotyolátlanftása egy-egy teltház után?), rend­re a hulladékgyűjtő kosár mellé dobja elhasznált autó- buszjegyét, kiürült cukorkás- zacskóját, kiolvasott újságját, miközben megmosolyogja a szöszmötölő utcaseprőiket, na­rancssárga mellényüket, amely pedig fontos munka­védelmi felszerelés. Szóval az átlagszemetelő, aki alkal­masint felháborodik pátriá­ja tisztátaiiamságán, amondó, bogy „nem érdemes lelkizni ezen az egészen, a szemetet össze kell szedni, el kell szállítani és kész”. A fővárosban a köztiszta­ság dolgozói évente három millió köbméter szemetet számtanaik a különböző lera­kodóhelyekre. Ez egyrészt át­lagon felüli erőfeszítést igé­nyel a krónikus munkaerő­gondokkal küszködő köztisz­tasági hivataltól, vidéken a városgazdálkodási illetve a községgazdálkodási vállala­toktól ; másrészt örvendetes is, hiszen köztudott, hogy a szemétmennyiség arányosan nő az életszínvonallal. Vagy­is: hál’istennek van miből szemetelnünk... Olyannyira, hogy nem rit­kán nagyvonalúan kiterjeszt­jük a szemét fogalmát. Így aztán valamirevaló háznak van saját guberálója. A mi­énk eleinte csak odasetten­kedett a kukához s mustrál- gatta a kínálatot. Két napra rá előkerült a felöltőjéből egy zsák s abba villámgyors mozdulatokkal különböző holmikat rakott át a kuká­ból. Néhány na|p múlva már Azóta az üzemi étkeztetés kinőtte gyermekéveit, és az előbbi minősítések — kevés kivétellel — inkább a meg­őrzött humort, mint a je­lenlegi helyzetet tükrözik. Hét forintért kétféle menü Vajon milyen ebédet esz­nek napjainkban a tiszafü­redi munkások? Az MHD gyáregységében a napi ebéd- norma 13 forint, amelyből hatot a vállalat fizet (a jó­léti alapból), hetet a dolgo­zó. Most naponta átlagosan háromszázhúszan ebédelnek itt, de a modem, nagy telje­sítményű háztartási gépek­kel felszerelt konyhában ezer személyre is tudnának főzni. Az előfizetők „A” és „B” menü között válogathatnak. Az _ eltérést rendszerint az édes-sós változat vagy a tészta-főzelék kínálat jelzi. A menüt egyébként két hét­re előre tervezik, amelyhez a gyári szakszervezet jóléti bizottságának jóváhagyása is kellene, de mivel ilyen bi­zottság nem működik, ezt a „kockázatot” a munkásvéle­mények alapján a konyhai dolgozók vállalják. A reklamáció elenyésző, a napi háromfogásos ebéd (ha „tésztás nap” van, kettő) va­lóban ízletes, sikeres. Nem asszonyostól jött a hajnali szemlére, méghozzá kerék­páron. Az egyik zsákba a ke­nyér- és ótelhulladék meg­tudtam. tíz hízqti etetnek be­lőle), a másikba a hasznosít­ható hulladék kerül: sértet­len üveg, konzervdoboz, új­ságok, „uraságról levetett” cipők, ruhanemű. Mikor mi van. A kukásautók rakodói, de a szeméttelepek dolgozói is „válogatják” a szemetet. Nincs tiltva, legfeljebb a sze­met bántja a guberálás — valamikor ez volt a legsze­gényebbek aranybányája. Ma persze távolról sem az, mindössze annak felismerése, hogy a hulladék nem siziemét, hanem újra feldolgozható ér­ték, s mint ilyen, jelentős anyagi forrás lehetne. Lehetne, ment ma még tá­volról sem az. A lakótelepi szemét 38 százaléka papír, 4—5 százaléka műanyag, E fantasztikus érték javarésze azérjt is kerül a szemétbe, mert a lakótelepeken nincs MÉH-felvevőhely vagy egyéb értékesítési lehetőség. Már­pedig a honi papírltermeLés- hez felhasznált rosttömeg 44 százaléka papírhulladék s ez az arány még fokozható. S ha netán valamilyen csoda folytán egyik napról a má­sikra papírhulladék-felesleg­gel rendelkeznénk, külkeres­kedőink minden mennyiséget játszva értékesíthetnének. Nem kevésbé aggasztó a műanyagpocsékolás. A mű­anyaghulladék 1975-ben 60 tonna volt, 1980-ban 130 ezer, 1985-ben pedig várhatóan 200 ezer tonnára rúg majd. Ugyanakkor a műanyaghul­ladék elégetve magas kaló­riaértékű tüzelőanyag, kever­hető bitumenbe, kitűnő mi­nőségű hőszigetelő. vagy akár paplan is készíthető be­lőle, s nem utolsósorban: be­olvasztás után úgynevezett másodnyersanyag gyanánt bármire (akárcsak előző éle­tében) hasznosítható. azt állíta­ni, hogy — szemér­mességünket félretéve — üd­vös lenn« végre termeléke­nyebbé tenni a rossz emlékű guberálást, hiszen milliókat dobunk ki esztendőről esz­tendőre a szemétbe. Hogy mást ne mondjak: egy ton­na vasihulladék felhasználá­sával 4 tonna vasérc és 2 véletlen, hiszen a főszakács öt éve süt-főz, ismeri a „gusztust”. Vizespoharak, kancsók nélkül A minőséget jelzi az is, hogy azok az emberek dicsé­rik legjobban az ebédet, akik már több munkahelyen dol­goztak, s némi összehason­lítási alappal rendelkeznek. A szolgáltatás szépséghibá­ja, hogy az asztalokon se vizeskancsó, se pohár. de még só és paprika sincs. Mindezt külön kell kérni, ami időt igényel, lassítja az önkiszolgáló rendszert. Korántsem ennyire kedve­ző a helyzet a szomszédos Alumíniumgyárban. Az üze­mi ebéd minősége ellen jó néhány reklamáció érkezett, és mindezek következménye, hogy jelenleg mindössze ki- lencvenen ebédelnek a gyár konyháján. A helyzetet ron­totta a gyakori szakácscsere, már az is előfordult, hogy az egyébként kiváló szakem­ber hírében álló mester „té­vedésből” néhány kiló húst a táskájába süllyesztett. Mindez a kapuellenőrzéskor derült ki. és a tévedésért fel­mondás járt. Ennélfogva a jelenlegi konyhaszemélyzet még tapasztalatlan, és bizo­tonna feketeszén takarítható meg. Egy tonna használt pa­pír 2,5 köbméter fát ment meg, 12—15 élő fából kivon­ható cellulózt pótol. Az 1977- ben begyűjtött 155 ezer ton­na papírhulladék — hála az úttörőknek — közel két mil­lió fát mentett meg a kivá­gástól s ez 2000 hektár er­dőnek felel meg. Alumínium­hulladékból tizedannyi ener­giával állítható elő új alu­mínium, mint bauxitból. És így tovább. mindenre nem terjed ki a szemetelő em­ber figyelme. A szemetelő emberé, akinek manapság, mondjuk meg őszintén, meg­lehetősen könnyű dolga van. Hiszen mindenki kedvére kiélhetné szemetelhetnékjét, s jóformán csak a saját lel­kiismerete akadályozhatja meg ebben. Sokan a társa­dalmi ellenőri hálózat létre­jöttét sürgetik, pedig ebben az országban minden kine­vezéstől vagy választástól függetlenül tízmülióan érez­hetjük magunkat társadalmi ellenőimek, s tehetünk felje­lentést az első arra járó rendőrnél vagy a tanács sza­bálysértési csoportjánál. Mégis, az utcai feljelentések 99 százaléka (a helyszíni bír­ság megtagadását követően) rendőrtől származik. Buda­pesten évente átlágosan öt­ezer köztisztasági szabálysér­téssel kapcsolatos feljelentés került nyilvántartásba. Fel­becsülni sem lehet, hogy a ténylegesen elkövetett sza­bálysértéseknek valójában hány százaléka ez. A sza­bálysértések tárgya: szemete­lés — sittet vagy szénport lefújt a teherautóról a szél, sörösüveget dobtak ká az ab­lakon, vagy uram bocsa’ (s ebből van a legtöbb) valaki nem volt hajlandó visszatar­tani hazáig . .. (Persze több nyilvános W. C. is elkel­ne...) Négyből három be­jelentett szabálysértést el­marasztaló határozat követ, a bírság összege átlagosan négy—ötszáz forint. Hazánkban több mint ne­gyedszázaddal az intézmé­nyesített szemétszállítás ho­nosítása előtt, 1830-ban „tes­ti fenyítéssel büntették a szemét és hó kijelölt terüle­teken kívüli lerakását”. nyára időbe telik, míg újra javul az ebéd minősége. Egyébként az „alus” mun­kás napi ebédnormája l2 forint, és ebből 5,10 a válla­lati hozzájárulás. Eredetileg itt is „A” és „B” menü len­ne. de a valóságban több­ször hiányzik valamelyik... Régi tapasztalat, a legtöb­ben az őszi hónapokban ét­keznek az üzemi konyhán. A hid,eg napok beköszöntővel a disznóvágások, májustól szep­temberig pedig a tanulmá­nyi és rendes évi szabadsá­gok csökkentik a forgalmat. Ennek ellenére nem kévés­ről van szó, hiszen a múlt hónapban a két gyárban összesen 10 ezer 243 vállala­ti ebédjegyet adtak el, ame­lyekért többek között 15 má­zsa burgonyát, 185 kilo­gramm zöldséget, 295 kilo­gramm zsírt. 819 kilogramm húst, 175 kilogramm befőt­tet és 3 ezer 314 darab, sü­teményt is elfogyasztottak az ebédelő darugyári és alumí­niumgyári munkások. Választékosabb étkezést! Joggal mondhatjuk, ma már a két tiszafüredi gyár­egységben is véget ért a BMV-főzelék, Petőfi-leves korszaka. Azért van még mit javí­tani ! A Magyar Hajó- és Da­rugyár tiszafüredi telepén az étkezés kulturáltságának nö­velése, az Alumíniumáru- gyárban a választék bővítése, a minőség javítása tartozik a soron következő tenniva­lók közé, D. Szabó Miklós Elkészültek az 1979-es második félévi cipőmodellek a jászberényi Cipőipari Vállalatnál, melyeket a februári börzén rrtutatnok be a szakembereknek A tapasztalat nyugalmat ad A hét végén: védekezés a gátakon a szivárgások, átázások ellen A „bespékelt” köborda. Állandóan ellenőreik az átfolyás mértékét Fotó: Csíkos K. P. Jó ebédhez jó az étvágy A minőség és a (sürtt) szakácscsere viszonya A találó humort jelzik azok a hasonlatok, amelyekkel egykoron az üzemi ebéd egy-egy kevésbé sikerült fogását illették. Így maradt ránk o BMV-főzelék (Bele minden vadat), a Petőfi-köret (Minek nevezzelek?) vagy a Zilahi-leves (Vala­mit visz a víz) elnevezés. Nem túlzás Lám, mi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents