Szolnok Megyei Néplap, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-24 / 46. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. február 24. [tudomány Postagalambokból doktorált BEMUTATJUK HORN ARTÚR AKADÉMIKUST Mit ettek az ősállatok? Két bolgár diók leletükkel Két bolgár diák fürdőzés közben a tengerpart homokjában különös csontra bukkant. A leletet kiásták a homokból, s szakavatott paleontológusokhoz vitték, akik megállapították, hogy a földön 25 millió évvel ezelőtt élt Platibeoldon állkapocscsontját 'találták meg a diákok. Az elefánthoz hasonló, de orrmányában és alsó állkapcsának felépítésében tőle különböző ősállat eredetileg Afrikában élt, s valószínűleg a Balkán-félszigeten keresztül jutott Európába. A szakemberek tudták azt is, hogy hasonló leletet már találtak Törökországban. Ausztriában, a Kaukázusban és Mongóliában. De hogyan lehet ennyi mindent megállapítani egyetlen állkapocsból, sőt sokszor akár csak egyetlen fogból ? Szerencsére az állatok foga nagyon szilárd, ellenálló szövet, így gyakori, hogy az állkapoccsal együtt, vagy anélkül kerül elő az állat maradványaként. Márpedig a fog alakja, mérete nagyon sokatmondó információ az ősállatok kutatóinak. Ha például két közismert állatnak, a dónak és a szarvasmarhának a fogán a rágófelszínt vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy mindkét állat növényevő. Fogaik rágófelszíne alkalmas arra, hogy a füvet, a keményebb magot, vagy a gabonafélék kovás szárát összezúzza, szétmorzsolja. A kiemelkedő éles zománchurkok a lófog felszínét valóságos részeiévé alakítják. Ha kőzetrétegben hasonló fogat találunk, biztosak lehetünk, hogy a fog egykori tulajdonosa növényevő volt. Kemény zománc- hurkokat és zománcredőket találunk a mammut. az elefánt, az orszarvú és a szarvas fogán. A ragadozóknak — kutyának, farkasnak — a fogain nincs széles felületű őrlőlap. Éles, a hús vágására alkalmas tarajok alkotják a fog koronáját. Az alsó és felső állkapocs fogainak nagy tarajai olló módjára egymás mellé illeszkednek, a közrefogott húsdarabokat valósággal elnyírják és a csontot eltörik. Ha ilyen fogai voltak egy ősállatnak. bizonyos, hogy az is húsevő ragadozó volt. Ezeknek az összefüggéseknek segítségévei az őslénytan kiemelten foglalkozik az ősállatok táplálkozásának a kérdéseivel, mert a szakember sok mindent kiolvas a fogazatból és a koponya csontjaiból a kihalt állatok életére vonatkozóan. Manapság a tudományos életben nem hátrány, ha valaki már ifjúkorában több nyelvet sajátít el. Nos, Horn Artúr akadémikusnak erre már csak élettörténete miatt is bőven volt lehetősége: 1911-ben, Kairóban született. Nem éppen megszokott születési hely a magyar állampolgárok között — de a körülmények sem voltak hétköznapiak ... Édesapja az egyiptomi fővárosban dolgozott, mint az ottani európai képviseletek ellátásával foglalkozó üzletember, édesanyja pedig a hobbyból egyiptológiai kutatásokkal is foglalkozó neves irodalmár, Beöthy Zsolt lánya volt. Kairóban ismerkedtek össze, keltek egybe. Horn Artúr elemi iskoláit is Magyarországon, Svájcban, Ausztriában végezte. Közép- iskolás korában vált véglegessé benne a már gyermekkora óta meglévő elhatározás: a természettel, az állatokkal, azok tényésztésével kíván foglalkozni. A budapesti Műegyetem közgazdasági karán, agrárszakon szerzett diplomát 1934-ben. Ugyanott egy évre rá egyetemi doktorátust is szerzett, értekezésében a postagalambok teljesítményének élettani feltételeit taglalta. (Itt vált gyakorlati haszonná számos ifjúkori hobbyjának, a díszhal, galamb- és méhtenyésztésnek egyike...) Mint. mondja: a genetika iránti érdeklődést különösen Darwinnak a fajok eredetéről írt művének elolvasása mélyítette el benne, egészen fiatalon. 1935—1943 között az Országos Törzskönyvező Bizottságnál dolgozott, 1943-ban egyetemi magántanár lett a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, az akkori állattenyésztési tanszéken. A felszabadulás után az Agrártudományi Egyetem keszthelyi osztályára nevezték ki tanszékvezető profesz- szornak, ahol 1949-ig dolgozott. Akkor Budapestre került, az állattenyésztési tanszék élére, ahol 1957-ig működött, professzorként, 1957— 1963 között az Állattenyésztési Kutatóintézet tudományos főmunkatársa volt, 1963-tól pedig az Állatorvostudományi Egyetem Állattenyésztési tanszékét vezeti. A kandidátusi címet az elsők között, addigi tudományos munkája alapján kapta meg, 1954-ben lett a tudományok doktora, értekezésének tárgya a heterózis elmélete és várható gyakorlati hatásainak elemzése volt a magyar mezőgazdaságban. Az MTA 1961-ben fogadta levelező tagjai sorába, 1967-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Munkásságát 1956-ban a Munka Érdemrend kitüntetéssel, 1978-ban pedig államidíjjal ismerték el, ez utóbbit részben oktatói és kimagasló kutatói, részben a hazai szarvasmarha-tenyésztésben elért sikereiért ítélték oda. Tudományos munkásságában a fő terület a szarvasmarha-tenyésztés. 25 éve foglalkozik ezzel, magasra értékelt munkatársi gárdája társaságában, sajátos iskolát alakított ki ezen a területen. Nagy szerepe volt a szarvasmarha-tenyésztési kormány- program kidolgozásában. Ismert tény, hogy a „klasz- szikus” magyar tarka fajta viszonylag kevés tejet produkál és kevésbé alkalmas a nagyüzemi tartásra. Ezért első lépésben a Holstein-Friz fajtával való keresztezést tartja jónak, amely lényegesen megnöveli a tejtermelést. (Ezt az eredetileg „mindenes” nyugat-európai eredetű fajtát az amerikai kontinensen alakították jó tejelővé. Első szaporítóanyagát 1965-ben Kanadából hozta.) De a Holstein sem hiba nélküli: híg a teje, kevés benne a zsír és fehérje. Ez különösen a szállításnál és a feldolgozásnál kedvezőtlen, mert energia- válsággal küzdő korunkban túl sok energiát igényel. Ezért ezt tovább keresztezik a dániai Jersey-fajtával, amelynek tejében már jóval több a zsír és a fehérje. (Jellemző: a hollandok legnagyobb tenyésztési célja most olyan állomány kialakítása, amely 6000 liter 4,3 százalékos zsír- és 3,7 százalékos fehérjetartalmú tejet ad.) Ez egyet bizonyít: a mai, magyarországi „liter-centrikus” szemlélettel szakítani kell, a tej minőségét fokozottan előtérbe kell állítani. A tejtermelő vonalak kialakítása mellett a vágómarhát sem szabad persze elhanyagolni, — mondja Horn Artúr. — A jövőben olyan tenyésztési rendszer kidolgozásán munkálkodik munkatársaival, amelynek nyomán a tejelő tehénállomány nem jó tejhozamú egyedeit az igénytelen, pl. Hereford marhával keresztezik, így kistestű, igénytelen tehénállomány alakul ki, minimális épület- és takarmányigénnyel. A jó szaporulatú tehenektől azután mindig olyan apaállattól származó borjút nyerhetnek, amelyet a gyakran változó igényű export-piac megkövetel. (Itt apaállatként újra számításba jöhet a magyartarka, egyes francia fajták mellett.) A végső cél: olyan racionális hazai szarvasmarha-tenyésztési rendszert kialakítani, amely dotációmentesen tartható, kevesebb számú tejelő tehén tartását igényli és gazdaságosabban képes biztosítani a nagyobb mennyiségű és jobb tejet, húst. Végül néhány kérdés Horn Artúrhoz, a magánemberhez: követi-e példáját a családban valaki? Mint kiderül, három fia közül a legidősebb kisállattenyésztő genetikus, kandidátus, főiskolai tanár Kaposvárott. Az ő esetében a legszembetűnőbb az azonosság. De a többiek is a mezőgazdaságban „maradtak”: középső fia növényvédőszakember, az NDK-beli gyárak hazai képviselője, Szaktanácsadója, a legfiatalabb pedig a fácán- kerti környezet- és vadvédelmi állomáson vadtenyésztéssel foglalkozik. Hogy mennyi volt pályaválasztásukban az atyai hatás? Horn professzor szerint legfeljebb annyi, hogy hagyta fiait szabadon pályát keresni, mert alapelve, hogy csak a szabadpn választott életpályán bontakozhatnak ki igazán az ember képességei. Szabad idejében Horn Artúr, ha nem éppen kisunokái- nak valamelyikével foglalkozik, gellérthegyi lakása körül kertészkedik. Mint mondja: ez aktív pihenésnek számít, sokszor az íróasztalnál elfáradva kimegy a kertbe, fél órára, kapálni. Másik kedvtelése: a több élmény szerzése érdekében lehetőleg saját kocsijával sokat utazik. Igaz, jórészt hivatalos utakon, képviselve a magyar tudomány eredményeit. Szatmári Jenő István Innen-onnan Munkába fogott bíborbaktériumok Japánban eljárást dolgoztak ki az állattartó telepeken keletkező szennyvizek derítésére. E feladatot levegőtől elzárva, fényben bíborbaktériumok végzik. Így nemcsak a kellemfetlen szagtól szabadulnak meg, hanem értékes új anyagok is nyerhetők: a bíborbaktériumok az oldatok szerves anyagaiból építik fel sejtjeik anyagát. Az így nyert baktériumtömeg hal- és tyúkeledelhez keverhető vagy trágyaként hasznosítható. Göttingeni kutatók is kísérleteznek bíborbaktériumokkal. Vizsgálták e baktériumok szaporodását híg tyúk- és sertéstrágyában, és megállapították, hogy ezekben a szennyvizekben igen jól szaporodnak, a szennyvizek anyagait gyorsan feldolgozzák és jól hasznosítják. Fókaklinikák Európa sekélyebb tengerpartjain nagyon gyakran találnak sebesült, vagy kimerült fókákat. Rendszerint fiatal fókakölyköket, amelyeket a vihar sodort el a fókaközösségtől, vagy eltévedtek, miután elsodródtak az anyjuktól. Néha az idősebb fókáknál is megtörténik, hogy szerencsétlenül járnak. E ritka állatok megmentésére „fókaklinikákat” hoztak létre Angliában. E fókaklinikák valójában kísérleti állategészségügyi intézmények. Az egyik legmodernebb — a skóciai — fókaklinika az Atlanti-óceán partján épült. Három nagy medencéből áll, amelyek közül az elsőbe ösz- szegyűjtik a megtalált, eltévedt fókákat. Sérülésüket ápolják és megvizsgálják a tüdőműködésüket is. A második medence egy közösség, „kollégium”, ahol a fiatal fókák tökéletesítik vadászképességeiket. A meggyógyult és már jól mozgó fókák innen visszakerülnek az óceánba. A harmadik medence a már soha meg nem gyógyuló fókák „szociális otthona”. Nagy gond azonban a fiatal fókák táplálása. Az anya- fóka teje nagyon sűrű és tápláló, zsírtartalma több mint 50 százalék. Ilyen tej- kúra mellett a szabadon élő fókaifjak nagyon gyorsan nőnek. Két hét alatt születési súlyuk megháromszorozódik. Vagyis naponként egy kilogrammot híznak, inkább szélességükben, semmint hosszúságukban. A fókabébi a szabadban tehát hamarosan úgy meghízik, hogy mozogni is alig tud. A fiatal fóka ebből a zsírtartalékból él az elválasztását követő, számára nehéz időszakban, amíg megtanulja az önálló zsák- Inányszerzést. Az anyafóka zsírban gazdag tejének pótlása okozza a kutatóknak a legtöbb gondot. Leginkább a tej hiánya akadályozza, hogy' minden megtalált fiatal fókát megmenthessenek. A nyugat-berlini állatkert két új lakóját, a Borneóból származó orrszarvú (szarvas- csőrű) madárpárt nem ok nélkül kapta lencsevégre a fotóriporter. Két furcsaságról is nevezetes ez a madárfaj, mindenekelőtt arról a sajátságos, szarvszerű kinövésről, amely a hatalmas csőrön található (a hím állat csőrén nagyobb, a nőstényén valamivel kisebb a kinövés). A csőr hatalmas mérete nem okoz különösebb gondot a madárnak, fala ugyanis vékony, csontos hálózattal átszőtt, üreges szerkezetű, tehát nem tömör, nem nehéz. A másik furcsaság a madár költési módja, amely egyedülálló a madárvilágban. Miközben a nőstény lerakja tojásait valamelyik öreg fa odvába, a hím nyálkából és növénydarabkákból kevert gyantás anyaggal csaknem teljesen befalazza a fészek bejáratát. A meghagyott kis nyíláson a nőstény csak a csőrét tudja kidugni. A hím önfeláldozóan gondoskodik a befalazott nőstényről, válogatott ínyencségekkel táplálja. Az állat fogsága 70—100 napig tart. Ez alatt az idő alatt teljesen levedlik, majd új tollazatot ölt. A hím számára akkor ér véget az állandó „szolgálat”, amikor a nőstény feltöri az odú „kapuját”, és a fiókákkal együtt kirepül a fészekből. A természetben semmi sincs ok nélkül. A szarvas- csőrű madár érdekes fészke- lési módjának is megvan a maga oka. Elsősorban azzal magyarázható, hogy a nőstény állat kevés tojást költ ki, így a szaporodás csak ilyen biztonságos körülmények között való költés révén van biztosítva. Halászat — műholddal A műhold adatait rávezetik a térképre Az északi népek halászatában —■ a heringfélék után — a tőkehalfélék családjába tartozó halfajok a legfontosabbak. Évente összesen mintegy 6 millió tonnát fognák ki belőle. Ezzel a meny- nyiséggel a tőkehalak a tengeri halfogás második - helyén szerepeltek, amely az egész tengeri halzsákmány 12 százalékát tette ki. ösz- szehasonlításul: a heringzsákmány ugyanakkor 14 millió ftonnára rúgott, amely Földünk haltermelésének a 32 százalékát tette ki. A tőkehalak az Atlantióceán északi részétől a Jeges-tenger déli vidékéig terjedő vizekben élnek. Az óceánban meg a tengerekben hosszú vándorutakat tesznek meg, a táplálékszerzés közben és akkor, amikor az ívóhelyeket felkeresik. Az ívóhelyeken és a tengerek egy- egy kedvező, bő táplálékot adó övezetében hatalmas tömegekben gyűlnek össze, ígv ezek a területek a fő halászati helyek. Ilyen terület például a Norvégia északi partvidéke és a Lofoten-szi- getek környéke. Az ottani vizek fövénypadjaira járnak ívni a tőkehalak. Messzi vizekről még a téli hónapokban indulnak el, és hatalmas tömegekbe verődve, valóságos úszó „halhegyekként” érkeznek meg. Már Norvégia őslakossága megfigyelte ezt az évről évre ismétlődő szokásukat és azóta — ma is — ezer halász lesi ilyenkor a tengert, felkészülve fogadásukra. A megfigyelés azonban pusztán érzékszervekkel nem lehet elég pontos. Elmés szerkezetek készültek, amelyek már nagyobb távolságból jelzik a közeledő halcsoport helyét, és mozgásuknak az irányát. Ultrahanghullámokat bocsájtanak ki, és a halrajból viszaverődő hullámokat észlelik a műszerek és ebből számítható ki a csapat helyzete. Üjabban a mesterséges holdakat is „bevetették” a halászhajók célravezetésére. A műholdak hatalmas tengerrészeket képesek áttekinteni, és a halrajok helyét ily módon jelzi a műhold a földi állomásnak. Bejelölik a megfelelő helyeket a térképre, és ennek alapján indulhat a flotta a biztos zsákmány után. A baj csak az, hogy a halak szaporodóképessége nem áll arányban a technika fejlődésével. biLlim Indul a halászflotta A „befalazott” madár
