Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
1979. január 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A makett az átépített Marx teret mutatja a tér felett haladó felüljáróval és a Skála II. Áruházát. A kétszer egysávos felüljáró a Bajcsy-Zsilinszky utat köti össze a Váci úttal. A térrendezés előreláthatólag 1980 végére, az áruház a 80-as évek elejére készül el. (Tervező: Kővári György, MÁV Tervező Intézet) ...és újra a hétköznapok utáni reggel, 7 óra. Budapest, Nyugati pályaudvar, külső vágány. A szürke, ködös időben még szürkébbnek, még vigasztalanabbnak tűnik a személyvonat fülkéje. Előbb egy idős asszony érkezik, ir- habundás, elegáns férfi kíséri. „Jó lesz itt, az ablak mellett, mama?” — kérdi, míg a kis fekete táskát felrakja a csomagtartóba. A néni leteszi a kabátját, és mintha csak véletlenül tenné, megsimogatja a férfi karját: „Aztán írjatok!”. A férfi bólint: „Jó, de anyám is írjon, ne kelljen várni a levélre.. Az asszony folytatja, látszik, kikívánkozik belőle az óhajtás: „Aztán ha tudtok, gyertek haza ..„Tudja jól mama, ha lesz időnk, megyünk .. A következő utas is idősebb nő, öregedő férfi kíséretében. Beszélgetésük utolsó foszlánya már a fülkében enyész el. A nő mondja: „Lacikám, vigyázz magadra, és ha van kedvetek, látogassatok meg. Tudod, mennyire örülök, ha jöttök ...”. A férfi kicsit türelmetlen: „Jó, jó, majd meglátjuk. De tedd le már azt a sok kacatot magadról húgom, itt elég meleg Van ...”. Lassan tele lesz a fülke. Mintha, a nyugdíjasok vonatán utaznék. Többnyire idős emberek tartanak e vonaton hazafelé. Szülő és testvér Szolnokra, Kisújszállásra, Debrecenbe, a Nyírségbe, ömlik belőlük a szó ... Karácsony este a gyerekek így, az unokák úgy. Egész évben alig találkozunk, de ilyenkor, ha csak egy mód van rá, együtt a család... Igen, igen, ma nagyon elfoglaltak az emberek, a sok munka, rohanás. Meg lehet érteni őket, ha alig van idejük .. A gyerekek már kipróbálták az új szánkót, szét is szedhették az ajándékba kapott kisautót, villanyvonatot, babát, szétdobálhatták az összerakós játékot. A felnőttek is kicserélhették már a kicsire sikerült inget, pulóvert, elolvashatták az új könyveket. Most újra a hétköznapok következnek. Gyakorta eszembe jut az a karácsony utáni, reggeli utazás, meg az idősebbek véleménye rólunk, az életformánkról, hogy manapság nagyon elfoglaltak az emberek, sok a munka, nagy a rohanás ... Gyakran mondjuk, ha rég látott rokonnal, baráttal találkozunk: „Ne haragudj, amiért nem kerestelek, de tudod, rengeteg az elfoglaltságom ...” — olyan gyakran mondjuk, hogy már magunk is elhisszük. Hogy nincs időnk meglátogatni a szülőket, a rokonokat, a jóbarátokat, hogy szűkre szabott napjainkból jó, ha egy levél vagy egy képeslap megírására telik. És szinte észre sem vesszük, hogy lazulnak a családi kötelékeink, halványul bennünk az együvé tartozás érzése. Valóban ilyen sok az elfoglaltságunk? Valóban ennyi feladat vár ránk munkahelyen és a családban? Vagy közrejátszik egyeseknél az anyagiak hajszolása — mert csak akkor lesz hamarabb kocsi, nyaraló, garázs, drága külföldi út —, másoknál pedig a kényelemszeretet? Valamikor sokszor mondtuk: használjuk ki a háromszor nyolcat. A nyolc órai munkaidőt, a nyolc órát a pihenésre, a nyolc órát a művelődésre, a tanulásra. Többet kell ma dolgoznunk, mint régen? Inkább jobban, nagyobb szakértelemmel, tudásunk, tehetségünk, hozzáértésünk legjavát adva. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenütt végigdolgozzák az első nyolcat. És a másik kétszer nyolcban? Gyarapodtak volna otthoni tennivalóink? Igaz, ma már a nők közül nagyon sokan nemcsak otthonukban dolgoznak. Munkát vállaltak üzemben, hivatalban, orvosi rendelőben, áruházban. De vajon nem hoz-e könnyebbséget is számukra — elsősorban a városokban, a nagyobb településen — a szolgáltatások fejlődése, a háztartási gépek használata. A családi munka- megosztás is egyre több nő helyzetét könnyíti, egyenes arányban a kulturáltság általános növekedésével. Napjainkban elég sok olyan vélemény hangzik el, hogy a család — mely történeti jelenség, és nem változatlan, egyik formájában sem „örök” — válságban van. Ezt bizonyítják a válások kétségkívül nagy számával, a családi kötelékek bomlásával. A „válság” azonban inkább csak látszat, a család változásban, átalakulóban van, a társadalom változásával párhuzamosan, s a kedvezőtlen jelenségek ennek az átmenetnek a következményei. Hazánkban az 1973-ban született párt- és kormány- határozat a család intézményében jelölte meg a mai szocialista társadalom igényeinek legmegfelelőbb együttélési, gyermeknevelési formát. Az azóta napvilágot látott népesedéspolitikai, szociálpolitikai intézkedések is a család érdekeit szolgálják. Mert a családtól várjuk az utánpótlást, hogy a gyermekeket hazájukat szerető, haladó hagyományainkat tisztelő, becsületes munkásokká neveljék. És várunk mást is: érzelmi hátteret, amely mindig újabb útravalóval lát el bennünket, hogy megfeleljünk elhivatottságunknak, még akkor is, ha már kinőttünk a gyermekkorból, ha már mi neveljük az utánunk következő nemzedéket. Olyan érzelmi töltést ad számunkra a család, a szülőkkel, a testvérekkel, a rokonokkal való kapcsolat, amely jelenleg semmivel sem pótolható. És a családon belül elsősorban a nőkre hárul a feladat, hogy elősegítsék a családi kapcsolatok erősítését. Németh László, amikor egyszer a nőknek a családban, a társadalomban elfoglalt helyéről kérdezték, ezt válaszolta: „Az asszonyi kiválóság megköveteli a munkában való helytálláson túl is, hogy a nőknek legyen erejük a döntő dolgokhoz ragaszkodni. Egyre világosabban látjuk ma már, hogy nekik kell ösz- szetartani, megtartani a családot, a férfit, és alapjában nekik kell felnevelni a jövő nemzedéket. És hogy miért? Mert más dolgokat tudnak az életről, mint a férfiak. Szervesebben, aprólékosabban ismerik ... Az új nemzedék asszonyainak fölényét, helyzeti előnyét jelenti, hogy megszerezték a férfi műveltséget is, de változatlanul otthonosak maradtak az élet mikroszkópjaiban.” az ünnepek, újra következnek a hétköznapok. A családi kapcsolatokra, az idős szülővel, a testvérrel való találkozásra, egy velük töltött hétvégére valóban csak a karácsonyi ünnepeken jut időnk? Varga Viktória Karácsony Elmúltak Ilyen lesz a budapesti Marx tér Kiláboltunk a demográfiai hullámvölgyből. Most már nem az utánpótlás miatt kell aggódni, sokkal inkább az a gond, hogy hová tegyük a sok kis apróságot. De kinek a gondja ez? A szülőké, akik dolgozni akarnák? A munkahelyi vezetőké, kiknek a munkaerőhiány és a létszámstop miatt fő a fejük? A tanácsoké, mert végtére is az ő feladatuk az ilyen jellegű ellátás biztosítása? Kinek okozta a legtöbb gondot, hogy tavaly ősszel több mint kétezer gyerek helyhiány miatt nem jutott be az óvodába? Vannak, akik úgy vélik, hogy az illetékeseket (természetesen ilyenkor a tanácsiakra gondolnak) váratlanul érte a demográfiai hullám tetőzése. Nem számítót-, tak tavaly kilencezer hároméves apróságra? De számítottak. Csak a családalapítási, a szülési kedv örvendetes növekedésével az óvodaépítés nem tudott lépést tartani. (Miután ez már nem annyira kedv kérdése.) Pedig az elmúlt tíz évben, addig még sohasem tapasztalt tempóban épültek egymás után az óvodák, szám szerint negyven, háromezerszáz gyermek részére. Az állami kasszából, némi vállalati támogatással ennyire futotta. Az is közismert tény, hogy Szolnok megye az egyetlen az országban, ahol minden településnek van óvodája, s nem mindnek van óvodagondja. Bár ami a zsúfoltságot illeti, abban is az élen járunk. Vannak olyan óvodák Szolnokon, Törökszent- miklóson, Jászberényben és Karcagon, ahol az úgynevezett kihasználtság 160—170 százalékos. (Karcag egyik külvárosi óvodájában a délutáni pihenés idején — máshol nincs hely — a szekrényekben is ágyaznak gyerekeknek.) A kétezer elutasított óvodáskorú közül több mint ezren az említett négy városban élnek, ahol tavaly közel négyezer gyereknek kérték az óvodai felvételét. Csak az anya jogán Biztos vagyok benne, hogy nem a pesszimizmus, hanem az előrelátás mondatta Janik Árpádnéval, a Május 1. Ruhagyár igazgatónőjével: — Egyre nehezebb lesz a helyzetünk. Felmértük, hogy az elkövetkező években hány kismamának jár le. a gyermekgondozási szabadsága. Jövőre újabb harminc, az azt (követő esztendőben pedig már több mint hatvan gyermeket kell óvodába elhelyezni. Kellene! — Az Önök helyzete sajátos. Ez a nők üzeme. •— Éppen ez az. Az odáig hagyján, hogy nálunk csapódik le és okoz munkaerőhiányt a gyes. De azt is az asszonyok gyára sínyli meg, ha kevés az óvoda. — Ügy beszél, mintha a gyerekeknek csak anyjuk lenne. — Rossz beidegződés, igazságtalan szokás, hogy a gyerekek felvétele az óvodába, bölcsődébe szinte kizárólag az anya jogán történik. Nyilvánvaló, hogy nálunk több az igény, és azt várják, hogy ennek arányában járuljunk hozzá a fejlesztéshez és a fenntartás költségeihez. Gyáregység vagyunk. Nem a mi jó szándékunkon múlik a hozzájárulásunk. Évenként 400 ezer forintot adhatunk bölcsődei fenntartásra. Egyet tehetünk, hogy ezt a pénzt ezentúl óvodai helyért fizetjük. Minden gyáregység hasonló cipőben jár. A központ dönti el, miből, mire, menynyit fordíthatnak. Van, ahol gyermekintézmény támogatására egy fillért sem kapnak, mint például a BUBIV jászberényi gyáregységében. Sztrahea László, a szakszervezeti bizottság titkára azzal kezdte, hogy ezért nem tudják a város óvodaépítési programját anyagilag támogatni. — Megpróbálunk másképp segíteni, a város és a tanács helyzetén könnyíteni. Szocialista szerződést kötöttünk, amelyben vállaltuk, hogy valamennyi újonnan épített vagy átalakított óvoda berendezését elkészítjük. Jászberényben már jó néhány éve nem gyarapodott az óvodai helyek száma. Az 1975-ben » átadott új, száz személyes óvoda akkor 5 és fél millió forintba került. A város harminc üzeme, intézménye, vállalata ebbe összesen másfél milliót fizetett. A fenntartásba egy fillért sem. A tervek szerint az idén elkészülő újabb száz személyes óvoda költségének egyharmadát fedezi a vállalatok hozzájárulása. S ez az első esztendő, mikor némi vonakodás után ugyan, de a fenntartásban is segítenek. Aránytalan tehervállalás Dr. Mihályi István, a városi tanács vb titkára szerint: — Ha társadalmi munkáról, az óvodák karbantartásáról van szó, a termelő üzemek készségesen segítenek. Űj óvoda létesítésére, amelyben egyetlen hely közel százezer forintba kerül — már nehezebb megnyerni őket. Az anyagilag „tehetősebb” üzemek legfeljebb helyet vesznek. Annyit, arneny- nyire szükségük van. De még közöttük is meglehetősen egyenlőtlenül oszlik meg a tehervállalás. — Érdek, szívesség, kény- szerűség, ahány gazdasági vezető, annyi féleképpen fogja fel — mondta egy másik városban, Törökszent- miklóson Kóródi Antalné, a városi tanács elnökhelyettese. .— ősszel, amikor kétszázhúsz gyerek felvételi kérelmét kénytelenek voltunk visszautasítani, egyre- másra jelentkeztek a vezetők, köztük olyanok akik a tanács támogatást kérő körlevélre nem is válaszoltak. Kisebb-nagyobb támogatást ígértek, ha „kulcsfontosságú” dolgozóik gyerekének még szorítunk helyet. Mindez abban a városban hangzott el, amelyet gyakran a tanács és az üzemek jó kapcsolatának követendő példájaként emlegettünk. Ahol 1978,—74-ben, vállalva a munkát és a költségeket, a vállalatok szinte egyidőben öt óvodát hat foglalkozótatóteremmel bővítettek. Akkoriban mégnem azt mondogatták, miért rjem tudnak a fenntartáshoz hozzájárulni. Ezért van ma a városnak egy olyan óvodája, amelynek üzemeltetését 13 vállalat, üzem, szövetkezet vállalta. Azóta nem történt hasonló. Sőt, azóta egyetlen óvoda nem épült, nem bővült. Igaz, hogy a tervek szerint majd fog. 1980-ig ösz- szesen 175 hellyel lesz több, mint ma. Ebből a még csak ígért vállalati támogatás mindössze harmincnak a költségét fedezi. Az arány, pontosabban az aránytalanság elgondolkodtató. Nemcsak Törökszentmiklóson, Szolnokon is ugyanez a helyzet, csak egyi kicsit nagyobb méretekben. Nagyobb volt a meglepetés is tavaly ősszel, amikor több mint ötszáz gyerek az óvodák kapuin kívül rekedt. Támogatás nélkül nem megy — Megdöbbenne, ha elolvasná azokat a leveleket, amelyeket a vezetők a tanácshoz címeztek, amikor kiderült, hogy nélkülözhetetlen dolgozóik gyerekének már nem jutott hely — jegyezte meg rosszkedvűen Kukri Béla, a szolnoki Városi Tanács elnöke. — A tanács csak arra vállalkozhatott, hogy a problémás, nehéz körülmények között élő gyerekeknek, és az iskola előtt állóknak biztosít helyet. Még ez sem volt köny- nyű. Pedig nem volt olyan év, hogy ha — toldozással- foldozással is — ne növekedett volna az óvodai helyek száma. Ellátottságunk az országos átlag felett van, a környező városokról nem is beszélve. Szolnokon ezer lakosra 32 óvodai hely jut, Kecskeméten például 24. Nyilvánvaló, hogy ez a tény már eleve meghatározza az állami támogatás elosztását. Ebben az ötéves tervben eddig két új óvoda épült, s a meglevőket 125 hellyel bővítettük terven felül. Kevés. Jóval nagyobb társadalmi összefogásra lenne szükség... — Tavaly év vége felé a tanács kezdeményezésére koordinációs értekezleteket tartottak a város üzemeinek, intézményeinek vezetőivel, ahol ezekről a gondokról is szó esett... — Egyelőre nem túl sok eredménnyel. — Az önálló (körlevél nélküli) vállalati kezdeményezésre még példa sem akad,? A tanács elnöke elsőként az ÉPSZER Vállalatot említette, ahol vállalták egy foglalkoztatóterem megépítését, és ehhez a partnerek toborzását is. A sort folytatta a BVM-mel, a Volánnal, a Kőolajkutató Vállalattal. A Kőolajkutató Vállalat az elsők között reagált a tanács felhívására. Vállalta, hogy valamennyi óvodás gyereke után évenként tízezer forinttal hozzájárul a fenntartás költségeihez. S ez még nem minden. — Gondolkodtunk, mit tehetünk, mikor megtudtuk, hogy sokkal aggasztóbb a helyzet, mint hittük — mondta dr. Vándorfi Róbert, a vállalat igazgatója. — Nem azt számolgattuk, hogy hány dolgozónk gyerekének kell óvodai helyet biztosítani. Az anyagi lehetőségeinket vettük számba. Most úgy tűnik, hozzávetőleg legalább harminc óvodai hely költségét a tanács rendelkezésére tudjuk bocsátani. De elképzelhetőnek tartjuk azt is, hogy több vállalat anyagi erejének koncentrálásával egy óvoda építését kezdeményezzük, amelynek nagysága természetesen attól függne, hogy a „nagy kalapba” mennyi pénz gyűlik össze... Kovács Katalin I KEVÉS AZ ÓVODA Nemcsak a tanács gondja
