Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. január 28. Lado Gudiasvili: Grúz leány Károlyi Amy: Cím nélkül Nem ingem ő. Levehetetlen. Sorsom magamba építettem. Nem táska ő, nem kézbe hordom, magamba építettem sorsom. Együtt hálunk, halunk egy ágyban gubancolódott együtt-lakásban. Ha pusztulok, az üres házba éhen pusztul a sors magába. Tóth Éva: Hóhatár Idáig tart a csökönyös növényzet hosszú menetelése A harsogva zöldelő lomboserdők tavaszi felvonulása már rég elmaradt Elszánt fenyők kaptatnak fölfelé utánuk ritkuló sorokban de aztán ők is leteszik a fegyvert mint Világosnál a magyar sereg Csak a gyalogfenyők kúsznak tovább zihálva mint sebesültek az aknamezőn majd néhány görcsös rángás és ők is abbahagyják a sziklahasadékban, egysejtűvé alacsonyodva életben lehet maradni De akkor inkább még egy lépés fölfelé a tiszta és romolhatatlan havon a fagyhalálba Bencze József: Kétsorosok Hajlóit lett, aki annyit hajtott mezőre rozoga fogatot. * * * Az leszek, rozoga csutaszár őrbakter a szekérkapuknál. Vadgalamb Szép galamb, vadgalamb, jer az én házamba, gyászgyűrűt nyakadról változtass aranyra. Szeretem a tollad, bóbitás szép kontyát, kiköltesz a csöndből, ha kedvemet rontják. Thu™ Gábor: Három fénykép elmozdul Az első fényképen — hetvenhét éven át is megőrizte kora kedvelt színét, a szépiát — egy fiatal lány tekint a lencsébe, pontosabban a fekete kendő alá bújt fotográfusra. Akkoriban — de ennek nyomát sem érezni, oly közvetlen, természetes a pillanatkép — még kedvező fénykörülmények közt is sokáig tartott az expozíció. A fiatal leánynak tehát meg kellett őriznie veleszületett, majd hosszú évei során is megőrzött könnyedségét. Ahogy bokáig érő szoknyában, bimbózó mellén feszes blúzban épp virágot készül leszakítani, az tehát mintegy rögtönzött, semmiképp sem beállított. Mintha véletlenül meglepték és lekapták volna. Ügy is tekint, kissé csodálkozó mosollyal, a fotográfus egy önfeledt, fiatallányos, tavaszi virágszedőben utána osont és az üveglemezen megörökítette ifjú életének egy idilli pillanatát. A fotóról minden nehézség nélkül azt is meg lehet állapítani, hogy épp kora tavasz van, és később megismerkedve azzal a fiatal leánnyal — aki az anyám lett egy évtized múltán, azt is könnyen kitalálhattam, a virágot valahol a Gal- ga mentén szedte, esetleg a maga kedvére, de valószínűbb, a sikeres fotográfus keresett témát. A Galga ezen a tavaszon bővizű lehetett, oly gyakran kopár, vedlett partján most magas a fű, a háttérben omlatag füzek jelzik, épphogy serkenő barkákkal, hogy április közepe lehet, a XX. század első tavasza. A pitypang — tele a rét — már elvesztette sárga szirmait, szálldosnak az apró, ezüst-csillám ernyőcskék. A fényképet nyilván — hisz ez természetes, azért fénykép — elkészítette valaki. Kicipelte hatalmas, háromlábú állványát, ráhelyezte ormótlan masináját, előkészítette a fekete kendőt, hogy annak védelme alól figyelhesse: alkalmas-e ez a friss fény? Ez kell-e vajon, hogy megörökítse a fiatal lány mosolyát, virágért nyúló kecses mozdulatát? És természetesen a tájat is, a Galga mentét, fűzfáival, kurta életre született vadvirágaival. Nem nehéz elképzelnem a fotográfust sem — hát persze, később, miután megszülettem, a nagybátyám lett — csak Sandi bácsi ilyen ügyes fotográfus a családban, lencsevégre kapta a családot, meg a kezdődő század fontosabb eseményeit. Fiatal banktisztviselő volt, húsz évesnél se több, s a fiatal lány, aki ezzel a fotóval ránkhagyományozott, pontosan tizenhét, mindketten örültek ifjúságuknak, és az épphogy bemutatkozott, sok jót ígérő huszadik századnak, mit sem sejtve, bőségesnek tetsző ajándékkosarában menynyi bajt, gondot kínált csalárdul, s hogy azóta is tartó jelenlétével mekkora próbára teszi majd a fiatal lányt, a hetyke, szalmakalapos, keménygallérú, épphogybajszú fotográfust, meg mindazokat, akik velük együtt indultak az ifjú századnak, vagy annak megállíthatatlan éveiben születtek, éltek, haltak meg. De most — ki gondolt volna minderre? A fénykép is tanúsítja, ragyogó volt a tavasz a Galga mentén és a pitypang messzeszálló, a patakocska vizén ellobbanó ernyőkéi tudták csak, mi a pusztulás. Természetesen a fotográfus mögött sem volt üres a tavaszi táj. Valahol, nem is messze, Aszód alvége látszott, valamicske a Podmaniczky-kastélyból, és jóval távolabb, a még alig zöldbe öltözködő ritkás erdőcske mögött a templom tornya, és állványzattal körülvéve az ép'ülő zsinagóga. De persze nem látszott a zsinagóga mellett a földszintes ház, a pékműhely, a szatócsbolt. Azért ezt is éppoly könnyen felvázolhatom a fotográfus mögé, akárcsak a Pestről érkezett öblös hintót, a két legelészésre kicsapott lovat — hisz hogy legelhetnének otthon, a Váci utcában?! — és egy leterített pléden két öregasszonyt. Dehogy voltak ők öregek! anyai nagyanyám, az aszódi pékné, és anyám nevelőanyja — a „liebe Schwägerin” — a pesti pékné, özvegy mind a kettő! ötvenévesek se lehettek, de ahogy a korhoz és korukhoz illett, tisztes sötétben, mintegy már lezárva később még oly soká tartó életüket. A nagyanyámon — micsoda pöttöm öregasszony az emlékezetemben! — keményke őszes konty, azon egy kendő. A sógorasszonyon, anyám gazdag nevelőanyján, mélylila, kigyöngyözött taftruha, derekán arany óralánc, parányi, kissé szeszélyes arany órácskával, gondosan kisütött haján hatalmas kalap, mutatósán elrendezett madár- és gyümölcscsendélet. Nemigen tudtak egymással mit beszélni, nagy a távolság egy aszódi egykemencés pékség, meg egy városszerte híres belvárosi pékműhely, üzlet között, ezt a távolságot nem kocoghatja be a három óra alatt egy hintó. Figyelték tehát a kendőbe bújt fotográfust, a virágszedő fiatal lányt. Végre elkészült a fénykép, Sandi bácsi talán megörökített még két hazatartó tót asszonyságot — ennek nem maradt emléke — a fiatal lány megkönnyebbülve szedett még egy halom virágot, odaszaladt a két öregasszonyhoz. Egy pillanatra megtorpant — szerencsére egy búskomor, dús fűzfa eltakarta tétovázását! — aztán két egyforma csokorrá bontotta, s így szaladt a skót mintás pléden pihenő pöttöm vidéki és a daliás belvárosi pékné felé. És a csokor egyik felét az édesanyjának adtax a másikat a nevelőanyjának. Azt persze csak én gondolom most, hogy mindketten — szerető mosollyal ugyan — de megsértődtek, hisz ki-ki magának kívánta és joggal az egész csokrot. De kár volt az illanó sértődésért, mire a hintó visszakocogott velük az épülő zsinagóga mellett lapuló földszintes házba, elhervadtak a tünékeny életre termett virágok. Ültek hát a hintóbán, jött a falu, a zárkózott kastély, már látszottak a zsinagóga állványai. És ekkor a fiatal lány megszólalt: — Szép leszek? — Gyönyörű — mondta az aszódi pékné, az édesanyja. — Komolyan? — Szép sose voltál — mondta most a gazdag belvárosi pékné, a nevelőanyja. —. Most is csak csinos leszel. A második fényképen egy gyönyörű érett asszony néz a lencsébe. Kicsit felemeli a fejét, hogy a művészfotósnak ne kelljen sokat retusálni a nyakán, hisz ötvenévesen a legszebb asszony nyakán is mutatkoznak a hervadás redői. Most perzsabundában van, a gallér felhajtva, mintegy dekoratív keretet alkotva, a bunda derékig nyitva, a dekoltázs alatt fodrozott, selymes fényű kelme, már őszülő haja keményre dauerolva. Így ahogy van, ez a fénykép is valószínűleg a hajdani fiatal lány, igen, ez is ő. Emlékszem rá, ilyen is lehetett, de ezt már nem Sandi bácsi kapta le a tavaszi Galga-parton, a Váci utcában készült, előkelő, drága, tehát divatos fényképésznél, aki fotóművésznek hirdette magát a jobb lapokban. Ez a felhajtott gallérú bundakeretezte arc bárkié lehetne, nemcsak azé a többgyerekes anyává érett, üzletasszonnyá vált hajdani Galga-menti fiatal lányé. Mögötte dehogyis a füzek — semleges, igen gondosan megvilágított háttér, hogy jobban érvényesüljön a perzsabunda — a divatos fényképész, és általában a harmincas évek elejének képzeletében a jó mód, a konszolidáció jelképe. Kis, csil- logató fényt kapott a gyémántocskák közé foglalt ametiszt nyaklánc is. De mindezt a csillogást mesterséges fény idézte elő, s nem a lelkes tavasz, holott tavasz volt akkor is, csak épp nem a Dunáról áradt be a fény. A fotón érződik, hogy a jeles, bársonyzakós, barettes mester különös gondot fordított a munkájára, azt is el tudom képzelni, hogy készült látogatásunkra, híres arcképgalériájából hiányzott egy fénykép, melynek ezt tervezhette aláírásként: „Üzletasszony a 30-as években”. És talán így maradt volna a feledékeny utókorra az anyám arcképe ötvenedik születésnapján, ilyen személytelenül, hisz ki tudja, ki volt valaha a „Drámai művésznő”, dermedt mosollyal, perzsabundában ő is, avagy az „Arisztokrata hölgy”, fenséges homlokkal, s természetesen perzsabundában. Ezt a hosszadalmas felvételt is figyelték természetesen, ahogy hajdan, a Galga mentit. Mi négyen, testvérek, ültünk a fülledt, egy nagystílű kurtizán budoárjává kiképzett műteremben. Fehér, rokokó garnitúrán, a három kisebbik rövid nadrágban, hosszú nadrágban már én. Figyeltük a mesterfényképész ügyködését, azt, ahogy ihletet keres, Donáth Gyula linómetszete megakad keresésében, majd felvillan a tekintete — „megvan! még egy kopfot!” — és anyám mindjobban megdermed, még hasonlít arra a valakire, akinek ismerjük, de mindjobban a fényképész ihletének termékévé válik. Figyeltük, mi négyen, hogyan tűnik el a kamera elől, bár ott van, az anyánk, hisz se ez a bunda, így legalábbis — mert különben úgy viselte, mint egy télen szükséges meleg holmit — nem illett hozzá, se ez a fejtartás, ez a mind merevebb tekintet, egyszóval a póz nem illett hozzá. Ha elmozdul, ha mond valamit, ha nem lesz mind értelmetlenebbül szépasszo- nyos a tekintete, ha... S tudtam,' nehezen tűri, de hát tűrnie kell, ha már idejött megörökíttetni magát ötvenedik születésnapján, ez a dolgok rendje, módja. És készült, elkészült a művészfotó, a mester kezet csókolt — „nagyszerű. nagyságos asszony! és na tudja, ilyen türelmes modellt!” — és anyám letűrte a perzsabunda gallérját, és csak annyit mondott — a számla már elkészült — és amit mondott, meglepte a művészt: — Igazán olyan türelmes voltam? — Bár minden modellem ilyen lenne! Mi szaladtunk anyámhoz. Kifizette a számlát: — Pedig majd kibújtam idegességemben a bőrömből. És mentünk boldogan haza, s anyám, aki a fényképen — itt a falon előttem — akárcsak Khuen-Héderváry Károlyné grófnő vagy Péchy Erzsi, most velünk négyünkkel olyan volt, mint a Galga- menti tizenhét éves lány, Sandi bácsi önfeledt lencséje előtt. Aztán megérkezett a fénykép. A művészfotós — természetesen — akár Raffaello vagy Van Gogh — kézjegyével szignálta. Megérkezett az „Üzletasszony a 30-as években”. Anyám megnézte. Nevetett. Semmi sem ő. Félretette. — Ach, wie schön! — mondta. Hogy miért éppen németül, azt ma sem értem. De a hangsúlyát értettem már akkor is. 3 Ezen a harmadikon, a gyorsfényképen, egy öregasszony hunyorog a szűk napfénybe, tavasz van most is, és kicsit felemeli a kezét, eltakarni az arcát, nehogy megörökítse Erzsiké, a lelkes kis fotográfusnő, aki épp most készül vizsgára a Fényszövnél. De hiába védekezett az öregasszony, ahogy ott kuporgott, napozva, fehér pöttyös, sötétkék matlasszé slafrokjában a gangon, egy hokedlin. Erzsiké elragadóan volt erőszakos, szép fekete szemében csalafinta mosoly: „hadd védekezzék a néni, úgysem szabadul a Zorkimtól!” és nem is egyszer, kétszer, ötször kattant a masina. Az öregasszony felállt — nyolcvan- éves volt, de nem engedte, hogy segítsenek — belekapaszkodott a korlátba, totyogott végig a gangon, mintegy jelképesen körüljárta a házat, ahol az életét töltötte. Arcát újra meg újra kedvezően érte a fény, hisz meg kell állnia néha, egykét lépés után is, és a fotográfuslány, megszállottan, a különleges munka örömétől, innen is, onnan is lekapta, megörökítette öregségét. És dehogy tudta — miért is tudná a maga tizenhét éves szép fiatalságában! — hogy az öregasszony öntudatlanul — bár ez tudatos életében még ily öregen, tompuló aggyal sem valószínű — menekül attól, hogy nyoma maradjon romlásának, semmi sem abból, hogy évtizedek múltak el a Galga menti virágszedés óta, évtizedek azóta is, hogy egyszer majd valamelyik fotómúzeumban kiállítsák, mint üzletasszonyt a 30-as évekből, egy korszak perzsabundás jelképét. Elhessegetem Erzsikét — hagyja az anyámat! Nem látja, hogy gyötri, kínozza fotográfusi lelkesedésével, lakótársi szeretetével és tiszteletével! De hiába, a lakók itt az első meg a második emeleten, biztatják csupa jóakarattal. „Nagysága — hajó] át a korláton az agg péksegéd —, miért nem engedi? Egy kis emlék?” Muci, a postatisztviselőnő, is leszól a korlát mellől: „Jaj, engedje, Katica néni! Mindenkinek egy szép emlék a régi házinéniről!” És biztatja Erzsikét rongyaiban az öregségére ájtatossá változott vörös démon Aranka is, meg azok is, akiknek fogalmuk sincs, kicsoda is ez a rémülten topogó, meg-megálló, lassan sírni kezdő öregasszony. S mind jót akarnak, úgy is mondhatnám: emlékképet a hatvanas évekből, az annyi mindent túlélőt. S dehogy tudják, milyen kegyetlenek! Visszakísérem anyámat a szobájába. Leül, már nem sír. Hallgat. Majd iszogatja a feketéjét. — De ronda leszek! — mondja sokára. — Szép sosem voltam, legfeljebb csinos. De ronda, édes fiam, azért sosem.
