Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-28 / 23. szám

1979. január 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 bban az időben, amikor még min­dennél jobban sze­rették egymást, napjában többször is összevesztek. Olyan vesze­kedések voltak ezek, mint a nyári zivatarok. Dörög, vil- lámlik, és mire az embernek eszébe jut ernyő után kapni, már bőrig is ázott. Kétszer, háromszor egy nap. A veszekedés, ami az asz- szonynak öt-hat évvel ké­sőbb, egy torokszorító, szo­morú napon eszébe jutott, mintha egy sporteseményhez kapcsolódott volna. Boksz­meccshez, tornaversenyhez, bicikliversenyhez? Abban az időben mintha egész életük stadionok, lelátók közelében zajlott volna. A rendezvény­nek nem sok köze volt a ve­szekedéshez, akkor még ők ketten — Szép Margit és Szép Viktor — egyetértésben ültek, egy előző kibékülés szélcsendjében. A verseny után fölmentek Hatoshoz. Hatos valamikor válogatott kerettag volt. Hogy milyen csapatban? Ha­tos mindenhez értett. Itt, a Kisstadion tövében, az em­berekkel zsúfolt, csöpp la­kásban az asszony már biz­tos volt benne, hogy az ^ste rosszul végződik. A barátjuk­ból és barátjuk ismerőseiből álló társaság eleinte hallga­tag volt, majd a rosszkedv hirtelen csapott át vad han­goskodásba. Szép Viktor is megereszkedett hangon kia­bált, vagy ha nem kiabált, egy piros ruhás nővel kötöz- ködött. — Mi a szenvedélye, ked­ves asszonyom? A piros ruhás a vállát vo- nogatta. — A kötés, az olvasás... Szép Viktor mozdulata szinte kisöpörte az asszony szájából a mondat végét. * — Egyik sem szenvedély. Szenvedély az, amin veszíte­ni lehet. A piros ruhás elpirult, fér­jére nézett, de az nem adta tanúj elét, hogy vitatkozni akar Szép Viktorral a szen­vedélyekről. Hatos újabb borokat bon­tott, valamelyik stadionból újabb vendégek kerültek elő. A sok bortól Szép VíKtor fe­je aggasztóan előrelógott, ami azt jelentette, hogy rossz kedve van. Ilyenkor nem hallgatja el egyetlen gondolatát sem, ami eszébe jut, rögtön ki is mondja. En­nek következményei pedig beláthatatlanok. Mikor a pi­ros ruhás asszonynak újabb kérdéseket akart föltenni. Szép Margit fogott egy pohár konyakot, és mindenki egész­ségére kívánta. Ez volt az első korty, amit aznap ivott. Később vacsoráztak. Ka­csát vagy pulykát ettek, sok bort ittak rá. A nők tejszín­habos krémet ettek, a habot egymás arcára kenték. Ezután az este végérvénye­sen összekuszálódott. Éjfél elmúlt mikor végre megérkeztek a taxik. Az övé­két magas, fekete férfi ve­zette, jó szándékú és barát­ságtalan is, ő már fáradt ah­hoz, hogy kiigazodjon rajta. Félúton sorompót kaptak. Szép Viktor egy történetet mesélt a taxisnak arról, hogy nemrégiben egy Warszava, egy kopott, öreg táxi föl- emelkedett vele a levegőbe... A férfi a térdét csapkodta, és azt mondta, nem bánná, ha egész éjjel ilyen ürgéket kel­lene fuvaroznia. Ö eközben kiszállt levegőzni és mikor visszaszállt, úgy csapta be az ajtót, hogy összetört az ablaküveg. Hazáig többször fölidézte magában a lát­ványt: mintha átlátszó, tisz­ta víz zavarosodna meg a szeme előtt, mintha egy fo­lyó hirtelen, fenékig jéggé lenne. Lábára, kezére hullott az üveg, és ő megbabonázva nézte. A taxisnak nagy borravalót adtak, és jóval a lakásuk előtt kiszálltak. Aszfaltos, egyenes út vezetett a házuk­hoz, kétoldalt hársfákkal. Jú­nius volt, éppen virágzott az olaj és a hárs. Lassan sétál­va, egyetértésben mentek, már látták a sötét ablakokat, a ház összes sötét ablakát, de a teliholdtól furcsa fénye volt mindennek, a sötétségnek, a hársfának, a gyenge ködnek, az égnek is. — Nézd — mondta ő. A férfi fütyörészett, és amit ritkán szokott, énekelt is hozzá. Mentek tovább, ö benézett egy tornác mögé, látta az oszlopok fekete ár­nyékát, az udvaron a hold ezüst tócsáit, és érezte, hogy kimegy az álom a szeméből. Szép Viktor hangosan be­szélt, de mintha nem azt mondta volna, amit gondolt. — És mert jól érzem ma­gam, egy órakor el kell jön­nöm. A feleségem jönni akar, mert nem akarja, hogy jól érezzem magam. Egy órakor jönni akar és aludni. — Ar­cát a hold felé fordította. — Mert álmos és önző. A fele­ségem a világ legönzőbb... ő állt az út közepén. — Hogy hazudsz! — kiál­totta. — Nem is érezted jól magad. Mégis ott marad­tunk. Tudd meg, hogy csak a te kedvedért maradtam! Egyik székről a másikra ül­tem. ölbe tett kézzel ültem egyik székről a másikra. És tiszta fejjel, színjózanul! Nem emlékszik rá, mit mondott még. De valamit azért mondhatott, mert Szép Viktor megállt az. út közepén, és barátságosan, de csodál­kozva kérdezte. — Miért nem mentél ha­za? — Haza! Ezt mondod ne­kem?! A nő hangja tele volt ke­serűséggel. Micsoda ember ez! Elfelejtette, hogy gyere­ket várnak? Hogy ilyenkor másképp kell beszélni vele? Kíméletre Volna szüksége, de legalábbis megértésre. Vagy ha arra sem, akkor ar­ra, hogy hagyják aludni! Ez elfelejtette. Képes volt elfe­lejteni. Jó. Hát ő nem juttat­ja eszébe. — Igen — hallotta a férfi hangját. — Hazamehettél volna, akkor én most ott lennék, és nem itt. — Gazember vagy — mond­ta ő. — Gazember! A férfi ment tovább, nem fordult meg. Látszott a hátán, hogy fütyörészik, és a kezét is lóbálta, mintha súlyos ter­hektől szabadult volna meg. — Állj meg! —t kiáltott utána. — Fordulj meg! Meg­öllek ! Föltápászkodott, és sza­ladni kezdett. Valósággal rá­vetette magát. A férfi ballon­kabátja síkos volt, lecsúszott róla a keze. Kapkodott utá- -na, de nem tudta megfogni. Szép Viktor egyre messzebb ment. — Ezt csinálod velem — kiabálta ő. — Mindennap reggel fekszünk le. Egyszer veszekszünk, egyszer hajnal­ban jössz haza. Egyszer... A férfi, mintha lassított volna. Ö végre beérte, de a síkos kabát megint kicsúszott a kiezie közüli. Hangosain sírt azt sem bánta, ha az utcán meghallja valaki. Csépelt a karjával, és mert új szava­kat nem tudott kitalálni, sí­poló hangon azt kiabálta, „gazember, gazember”. Szo­rította az öklét, mintha kést tartana, és szerette is volna, vágyott is rá. Beleszúrná Viktor hátába, ugyanilyen erővel, ahogy most... Nem az agya rémült meg, hanem a térde. Megremegett, szerette volna azonnal elfe­lejteni a szörnyű kívánságot. Szép Viktor két hosszút lé­pett, majd futni kezdett. Ö futott utána, közben sírt. „Nem is szúrnám bele. A hátába se. A nyakába se. Nem is gondoltam ilyent.” Egyszercsak a házuk előtt álltak. Egy darabig szalad­gáltak a ház körül, ő csapko­dott és csépelt a karjával, a férfi nevetett, és biztatta: „még, még”. így értek föl az emeletre. Benn, a szobában Szép Vik­tor leült, tenyerébe támasz­totta a fejét, ö letérdelt eléje, átfogta a térdét, és rázkódott a sírástól. A férfi válla meg­megrándult, de nem lehetett tudni, sír vagy nevet. Egy lélegzetvételre mintha elcsitult volna a kétségbe­esés benne. Akkor a férfi vetkőzni kezdett. Mikor le­húzta a cipőit, a zoknijára meredt. — Nem az én zoknim. Ki­nek a zoknija? Hogy került ide? — Kié volna? — kérdezte ő, az előbbi bűntudattól még szelíden. A férfi utálkozva pöckölte le kezéről a szürkés ruhada­rabokat. — A Veres Gáboré — Fojtott hangon kiabált, most már szitkozódott is. De talán, mert megijedt a sza­vaktól, vagy hirtelen kifá­radt, csalódottságában leült a földre. Egy fakerítés volt a háta mögött, a kerítés tövében fű. „A gyerek” — gondolta. „Föl­fázom.” Hasára szorította a kezét, és elképzelte, mit szólna a gyerekük, ha most látná őket. „Szegény, sze­gény kisgyerek”. De azért nem kelt föl a földről, sőt, amikor a férfi húzni kezdte, belekapaszkodott a kerítésbe. Ügy rémlett, sokszor ült már a földön. Nem tudott egyetlen egy alkalomra sem visszaemlékezni, csak arra, hogy ült, húzták, ő kiabált, hogy nem, nem, és közben rémülten figyelt, tényleg ott hagyják-e. De mindez régen volt, nagyon régen. Most Szép Viktor jó erősen fogja a tenyerét, és egész biztosan nem fogja elengedni. Ettől megnyugodott. A ha­rag, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. Sőt, már nevetett is. Nevetnie kellett; éjszaka van, ül a föl­dön, fogja a férje kezét. És boldog. Mintha ez lett volna az este értelme, hogy itt ül a földön, a fűben, és fogja a férje kezét. „Mégis eszébe juttatom a gyereket” gondol­ta. Fölnézett a fákra, az ég­re. „Vajon milyen lesz? Egy­általán, milyen egy kisgye­rek?” Azt vette észre, hogy Szép Viktor elengedi a kezét, meg­fordul, és elindul az úton. Nem a házuk felé, hanem el­lenkező irányba. Amerről jöttek. — Hová mész? — kiáltott utána. — Hova mész?! mondta. — A Mészárosé. A Faludié. Mit tudom én! — Még elmondott néhány ne­vet, és komiszul nevetett. Ö ekkor kezdett az utolsó és legdühödtebb sirásba, át­ment a másik szobába, be­csukta a szobájukat elválasz­tó ajtót, és fejére húzta a paplant. Elalvás előtt még elhatározta, hogy másnap elutazik. Reggel későn ébredt. Néz­te az ágyból a ragyogó nap­sütést, és próbálta megérte­ni, mi is volt az éjszaka a düh, meg az a kés. De nem talált rá más magyarázatot, csak hogy szereti Szép Vik­tort, mindennél jobban szere­ti. enyitott a másik szobába. A férfi az ágyon ült, újságot olvasott. Mikor őt meglátta, az asztal­ra tette az újságot, kitárta a karját és nevetett. Mint éj­szaka. Az asszony látta, de nem gondolt a késre. A sze­relemre gondolt, csak, amire annyira vágyott. Kinn az ég nyárias volt, kék és fehér, a házak fala vakított a napfényben. Szép Margit kihajolt az ablakon, arcát a fény felé fordította és elkövetkező veszekedése­ikre, kibéküléseikre gondolt. „Szeretek élni” mondta a kedves domboknak, házak­nak és fáknak. Simonffy András: SZÖCSKEFOGÁS (Mióta a Balatont betonkaréjú lavórrá építették át, mióta fel­égették nádasait, mióta a déli partokra mérgektől döglött halakat sodor ki a szél, mióta ezek a büzlő halak ott himbálóznak a nap­olaj-flakonok és kipukkadt labdák társaságában a régi öblök he­lyén, mióta a Balaton már korántsem mindenkié, csak az autóké — azóta újra a Dunára járunk. Sátorral, guruló üléses csónakkal, bizakodva, napfényre lesve. Ez a nagy, szelíden haldokló folyam saját emberarcú küszködéseire emlékeztet: önmagát emésztő igye­kezettel tisztítja önmagát, újra és újra felneveli füzeseit és halait, marasztalná a szürkegémeket és a gólyákat; siklókat és vidrákat nevel, őzeket csalogat, őrzi (őrizné) a természet rendjét, igyek­szik kiheverni szennyes olajfoltjait, betemeti a felkotort föveny iszapot vérző sebeit: él, fuldokolva is lélegzik, és néha győz: idén három napra sikerült legendás kékségében és tisztaságában meg­mutatkoznia. „Nézzétek! Kék a Duna! Csakugyan kék!” — kiál­toztunk egymásnak fel s alá futkosva a parton, habzsolva, mámo­rosán úsztunk bele ebbe a vízbe, amelytől tilt már bennünket KÖJÁL, Vízügy, Vizirendőrség és néha a saját józan belátásunk is. Mi mindent hoz ez a viz! Bécsből műanyag sörösládát, vihar­ban hajókról letört zászlókat, gyékényt, rozsét, papírdobozokat, halászhálót... Es néha emberek is kilépnek a partra.) övérék vasárnaponként K érkeztek. A vízről jöt­tek két egészen egy­forma motorcsónakkal. Ma­hagóni barnára festett csó­naktestek, valamint szuper- prüncógő a végükben. Egy­formák azok is. Az egyforma motorcsónakokból két egé­szen egyforma férfi szállt ki, felcipelte a szavannafűre a nyugágyakat (egyformá­kat), és intett a — mond­jam? — két egészen egyfor­ma nőnek, hogy jöhetnek. Jöttek is. Mind a négyen egyformán elhíztak. de amúgy gusztustalanul, háj- rengetően. Volt azért egy kis különbség a két asszony között: egyikük hidrogénsző­kére festette a haját, mási­kuk lángoló vörösre. Vasár­nap délelőtt tizenegykor me­netrendszerűen megérkeztek, és letették a nyugágyákat az útra. Mintha azért jöttek volna, hogy megfigyeljenek bennünket. Páholyból. Ha a faluba kellett mennünk a kocsival (vízért vagy borért), udvariasan felálltak, aztán visszatették a nyugágyakat a szekérútra és faltak to­vább. Mert faltak. Libacom­bot, rántva. Ettek, ettek .— aztán öt óra felé. amikor hűvösödni kezdett, felöltöt- ték egyforma kardigánjaikat, és hazaprüncögtek az egy­forma motorcsónakokkal a Rómaira. Hozzánk nem szól­tak. nem is köszöntek, ha mi próbálkoztunk, nem vi­szonozták, értetlenül néz­tek maguk elé. mintha va­lami különös dolog történt volna velük: ezek köszön- getnek, pedig be sem va­gyunk mutatva egymásnak! Ilyesmit gyanítok .. . Jobbik esetben. Aztán már nem erőlködtünk. Jönnek, ülnek, esznek, elmennek, jól van. Csak az ötéves Zsuzsi nem nyugodott. Mert volt Kövé­rékkel egy fiúcska is. Amo­lyan tizenegy-tizenkét éves dagi. ö ült az egyik nyug­ágyban, és nézett maga elé. Majszolta a libacombot, de eközben sem pillantott fel. Zsuzsi (aki a lányom) meg a vendéggyerekek ott kerge- tőztek, pancsoltak, viháncol- tak az orra előtt, de Dagi rájuk sem hederített a nyug­ágyból. Mígnem egyszerre csak — talán a harmadik vasárnap — megszólalt Dagi: — Mama. szöcskét akarok fogni! — Fogjál. De aztán mosd meg a kezed,! Zsuzsi robbant közénk a hírrel: — Gyertek, szöcskét fog a Dagi! Odanéztünk: Dagi maga is szöcske módjára, négy­kézláb ugrált a magas fű­ben. Időnként le-lecsapott, ilyenkor ujjaival óvatosan bepiszkálódott füvön fekvő tenyere alá, de eredményte­lenül. A szöcskék ügyeseb­bek voltak nála. És sová­nyabbak. S akkor, jó félórányi kí­sérletezés után különös do­log történt: Dagikám elsírta magát. Több se kellett Zsuzsinak, fogott három szöcskét. és odavitte neki. Dagikám döb­benten nézett rá. — Köszönd meg szépen! — cVirrent rá a mama (a hidrogénszőke). — Köszönöm. De ahogy átvette volna a szöcskéket, azok elugrottak. Volt eszük! — Gyere szépen, majd én megtanítalak szöcskét fog­ni — javasolta erre nagy anyásán Zsuzsi. Dagi habo­zott. — Na. menj szépen, akis­lány megtanít szöcskét fogni. — Nem megyek. Jó. Zsuzsi újabb szöcské­kért indult, most már üres gyufásdobozba tette őket, úgy vitte oda. — Köszönd meg szépen! ,— Köszönöm. Dagi ült tovább a nyug­ágyban, kezében a gyufás- doboz. De nem merte ki­nyitni, nehogy újra elugrál­janak az áhított szöcskék. Időnként a füléhez emelte a skatulyát, hallgatta, hogyan kaparásznak odabent a ro­varok. Meg is feledkeztünk vol­na a dologról, ha Zsuzsi nem érkezik újra pihegve, s izgatottan: — Megint szöcskét fog a Dagi! És csakugyan — de takti­kát változtatott. Elemelte az 'üresen maradt libacombos tányért, s azzal vadászott. — Itt egy! — kiáltotta. —Meg­volt pedig! — De sehogy sem tudta húsos ujjacskái közé csippenteni a szöcské­ket. Vagy meggondolta vol­na az utolsó pillanatban? Tartogatta csak a tányér alatt? Sohasem tudjuk meg, mert a (hidrogénszőke) ma­ma észrevette, hogy ott röp­köd a tányér ... — Teszed le azonnal azt a tányért, te szégyentelen! Még összetöröd! Megőrültél?! Azt akarod, hogy máskor ne hozzunk ki ide? Két könnyű pofon csat­tant, s a Dagi újra elbőgte magát. Visszahuppant a nyugágyba — rá várt —, s attól kezdve meg sem moz­dult. Felénk se nézett, a szüleire se — sehova sem nézett, csak újra mereven maga elé, talán pámás tér- d.eire. Már enni sem volt kedve. Kínálták pedig. Délután ötkor az egyfor­ma szülők összehajtották az egyforma mintájú nyugágya­kat. és betették az egyfor­ma motorcsónakokba. Egy­szerre rántották be a mo­tort. egyszerre, indultak. D agi bekucorodott a pár­názott ülésre, s ahogy elindultak, váratlanul hátranézett. Ránk! Ponto­sabban : felénk ... ? Még mintha egy mozdulat pará­nyi szándéka is ~ végigfutott volna izmain: mintha inte­getni akart volna. Aztán el- szégyellte magát... ? De ez sem biztos, hiszen zsugorod­ni kezdtek, s elnyelte őket a szürkéskék pára. A folyó meg hallgatott. összeállította: őri Zoltánná Mortyn Ferenc: Építkezés tájrészlettel

Next

/
Thumbnails
Contents