Szolnok Megyei Néplap, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
1979. január 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Vadászkaland Kunszabó Ferenc: e miért jöttél tulajdonképpen?! — A nyurga Béla fölöslegesen sok mozdulattal rugdosta csizmájáról a kemény, deres sár- koloncokat: — Álmodozni vagy őzet lőni!? Karcsi barna, kerek képe mosolyra szélesedett, ahogy megérintette egy galagonyabokor ösvény fölé nyújtózkodó ágát. Amaz nem nézett föl: — A betyár életbe! Odateszlek a Mátra legjobb vadjárásába, te meg!... És az az öreg bak! Életemben olyat még nem... Kapaszkodóhoz értek, szuszogni kellett. Nemsokára odaláttak a tisztásra. Sátruk előtt guggolt Sanyi bácsi, az öreg vadász. Béla még tavalyról ismerte, meg azelőtt- ről. Az öreg, hogy meglátta őket, csavarni kezdett. Csak bólintott az üdvözlésre, a cigarettát szájába vette, végét az égnek tartva, nehogy a dohány apraja kihulljon. Gyufa után matatott, és csgk az első pöffentés után szólalt meg: — Volt szerencse? Béla ledobta válláról a tarisznyát: — Szerencse ... Nem az leéli ide, hanem vadász! Az öreg hosszút hunyorított, aztán a cigarettát eltartotta, úgy nézte az ingerült embert. Az talán észrevette a pillantást, megcsökkent: — Karcsi, láss vacsora után! Ma te vagy a soros! — Cigarettát szedett elő, leguggolt ő is: — Vendégül láthatjuk? — Egyre mosolygott, mind a harminckét fogával. — Megköszönöm. Elutazunk a feleségemmel az ünnepekre. — Ropogó térdizü- letekkel állt föl; — Éppen azért jöttem, hogy a sátrat csak tegyék be nyugodtan a színbe. — Oké. Még nem tudjuk, meddig maradunk. A vadjárástól függ. — Merre voltak? — A Veressziklánál. Hajnalban meg a Medve-völgyben. .. — Béla újra beletüze- sedett: — Képzelje, a Mátra legszebb őzbakját fuserálta el ez a kölyök! — Lehajolt a táskához, konyakos üveget szedett elő. — Hallom, ahogy húz fölfelé, óvatosan. De nekem jó a fülem! — Kortyolt az italból, az öreget is megkínálta. — Na, mondom, ez csak öreg róka lehet, amelyik ilyen óvatosan jön... — Vagy fiatal, félénk suta — bukott ki a vén száján, de már tette is oda a kezét: fiatalabb korában ő se szerette, ha beleszóltak nagy vadászkalandjaiba. Ám a másik oda se figyelt. Gombolta ki a mellényét, fújt: — Na, mondom, ez jó fogás lesz!... Felém jött, egyenesen felém a patakmederben! Már szinte láttam a rezes fülét! — Két kezét felemelte, mintha a fegyvert tartaná, és bal szemét beszorítva dőlt előre: — így jött. Érti?! Aztán... egyszerre csak elfordult. — Felegyenesedett, újra húzott a konyakból. — Elfordult, föl az oldalba, ez a holdkóros meg aludt, vagy mi! Az öreg lassan, feszült figyelem közepette emelte szájához a cigarettát: — Szél? — Teljesen a szemembe fújt! Zaj semmi... — Szagot kapott! ? — mondta hirtelen a másik, és indulni mozdult. — Mit? Ott!? A szél egyformán csípte a két fülemet! Egészen hülye nem vagyok! Az öreg bólogatott, puskáját a vállára vette. — Szagot kapott; farkasszagot — dünnyögte mély meggyőződéssel, inkább már magának. — Füttyentett a kutyának, indult. — Farkasszagot! — hördült föl Béla. De aztán csak legyintett, s leült a vadászszékre, amit közben Karcsi kikészített. Jobb lábát kinyújtotta, úgy keresgélte a bicskáját: — Farkasszagot! Haha! A Mátrában farkas! Októberben... Hm, mit szólsz? — Nem tudom — mondta Karcsi, és átnyújtotta az étkezőtálcát. Hallgattak, csak az állkapcsuk dolgozott ütemesen. Valamelyik fa odvábán egy méla kuvik. ébredezett. Aztán Karcsi fölállt edényt mosni. Béla még elszívott egy cigarettát, hatalmasakat nyújtózott, ásított: — Hajnalban lövök két bakot. Két óriást, hétpróbás vén csirkefogót! Hm?! — Az jó lesz — mondta Karcsi, s még kiült, nézni az estét. Béla odabent bekapcsolta a rádiót: — Egy kis Mozart-ot. Azzal tudok jól elaludni. — Keresgélt, Mozart nem jött. Végül kihalászott egy hegedűjátékot. — Na, ez is megteszi. Liszt. — Brahms — mondta emez. — Hagyd meg. A Hold egyre mélyebbre kukkantott a völgybe. A tölgyek rozsdába öltözötten álltak a tetőkön. Lejjebb a gyertyánok csak egy kis szelet vártak, hogy utolsó leveleiktől is megszabadulhassanak. S lent a völgyben vidám zöldet nyújtottak ég felé a cirbolyák. A hegedű hangja előrekúszott, egészen a szakadék széléig. Ott egy része lehöm- pölygött, más része meg fölszállt, egészen a csúcsokig, és mély színt adott a holdfénynek. — Először csak az egyik őzet vette észre. Az ösvénytől föntebb állt, fülét előrecsapta.' Aztán lépett egyet. És még egyet. Akkor ért melléje a másik. Fejét az elöl álló vállára tette... Karcsi szinte látta nedvesen remegő orreimpáikat... .. .hirtelen hátrafordult, de már csapta is föl a könyökét. A lövés a sátorppnyva tetejét szakította meg. — Te hülye! Te barom! — Béla lassan, guggolva lépett ki. — Láttad, mekkora bak volt?! A rádió elgurult, a szakadék szélén állt meg. A hegedűszó elhalt, némi recsegés után bemondó beszélt idegen nyelven, majd valami vígopera kezdődött. Mikor a másik ernyedni kezdett, Karcsi elengedte. Bement, ágya alá nyúlt, a táskáért. — Az irigység! Mert nem volt nálad a puskád! — lihegett a másik. — Nyugodj meg. Nem vagy gyerek. Béla, sírás helyett, nehezen hörgött: — Soha!... Soha nem... Karcsi kilépett: — Nem vagy gyerek. — A homlokán meleget érzett. Odanyúlt. A keze ragacsos lett. — Nyugodj meg. Hajnalban kimégy a Medve-völgybe. A Mátra legjobb őzjárása. Gyors léptekkel indult a lejtőnek. A túlsó helyen várta az öreg: — Baj? — ivem esett. zótlanul ereszkedtek a lejtős, széles hegyhátra. Félóra múlva odalátszott a fényekkel kipontozott Az öreg a puskát hátrafordította, kényelmesre, hogy rátegye a két könyökét — A két bak?... Felküld- jem a bőrüket? — Nem kell, Sanyi bácsi. Bár egyet se lőttem volna. — így van ez — hümmö- gött maga elé a másik. — Ezért kaphatna maga puskavégre, amennyit csak akarna... Maga igen... A horhó lassan szélesedett, ki lehetett egyenesíteni a térdeket. A telehold még a fák ágait is rárajzolta az ösvényre. enkő Mihály ötvenéves termelőszövetkezeti állat- gondozó, falumbé- li lakos annak rendje-módja szerint kitagadta a lányát. Zordon szívű grófok szoktak így elégtételt venni a család becsületének megcsúfolásáért, ha a szende grófkisasszony megszökött a kopottas zon- gorahangolóval. Mihály ereiben nem csordogált kék vér; apja gátőr volt, ő maga pedig az elemi iskola öreg padjait farigcsálta csontnyelű bicskával és tompa érdektelenséggel, míg csak kisbéresnek nem adták. Később szem elől tévesztettük egymást, s jó harminc esztendő után most találkoztunk ismét, szeptember első napjaiban. A kisvendéglő bejáratánál támasztotta az ajtófélfát. Kezében söröskorsó, bajuszán habfoszlányok. — Megőszültél — fogadott elégedetten —, de azért messziről megismertelek. — Te sem lettél fiatalabb. — Szentigaz — bólogatott némi megfontolás után. — Család van? — Kettő. Hát neked? — Nekem egy sincs — hördült fel váratlan indulattal —, hallani sem akarok róla többé. Nekem olyan, mintha meg sem született volna. — Megszökött valakivel? — Megszégyenített. Elkergettem, kitagadtam a becstelent. Az én küszöbömet át nem lépi többé... Várta, hogy kérdezzek. Hallgattunk mindketten. Áz járt eszemben, hogy Benkő Miska az egyszeregyet is csak egyféleképpen tudta felmondani az iskolában. Az ötször hét után hiába kérdezték tőle a hétszer ötöt, belezavarodott, leszegte busa fejét, s várta az ütleget. Hangját akkor sem hallottuk volna, ha nyúzzák elevenen. Negyedszer ismételt már osztályt. Most megszólalt újra, lapos pillantással: — Az^autó sajátod? — Sajátom. Sokfelé kell járnom, tudod — tettem hozzá mentegetőzve. Visszarém- lett valahonnan, amint ketten» felkapaszkodunk egy nyargaló parasztszekér saroglyájá- ba, s a gazda amúgy vissza- kézből Miska arcába csap az ostorral. — Én öregfejszével verném szét, ahány csak szaladgál ezen a ribanc világon. Megint hallgattunk egy verset, s lassan mégiscsak kikerekedett a történet. Egyszerű, mint az iskolában közösen kántált egyszeregy, amelynek néha még most is hallom álmosító, monoton dallamát. Ágira úgy nőtt rá a jómód, mint apró csigára a kunkori házacska: ruganyosán, testre szabottan, hogy majd csak akkor csontosodjék meg, ha már elnyerte végső alakját, legcélszerűbb méretét. Mindig akadt szempár, hogy lesse az étvágytalan, véznácska kislány óhaját, míg az nyafogva turkálta az ételt. Maciját „igazi” babakocsiban befogatta, lépegetős babája beszélni is tudott, télire pedig ugyanolyan bundácskába öltöztették, mint Ágikát. Benkő Mihály a téesz-ma- jorban tizenhatórázott, felesége otthon hajszolta magát a hízómarhák, disznók, nyu- lak körül, s a nagymama halála után Ági egyre inkább magára maradt. Elolvasta naponként a háziáldást, hogy „Hol hit, ott szeretet — hol szeretet, ott béke — hol béke, ott áldás — hol áldás, ott isten — hol isten, ott szükség nincsen.” A falvédőket még- inkább szerette olvasni, kivált amelyikre ezt hímezték: „Fehér galamb száll a falu felett”. Le is volt rajzolva a galamb, a falu patakkal, hi- dacskával, ringó búzatáblával. A szebbik szobában a vi- lágítós rekamié felett függött még bekeretezve egy „Magyar Hiszekegy”. Egyéb olvasnivaló nem is akadt a lakásban. Mikor gimnáziumba íratták, új szobát toldottak a házhoz: hadd tanuljon a gyerek zavartalanul. Júniusban — mert nem bukott meg — Gácsi Mihály: Szobrász s városka. zongorát kapott. Ági utálta a zongorát, utált mindenféle hangszert, így a koros kántornő, aki kezdetben tanít- gatni próbálta, elmaradt a háztól. Benkő Mihály káromkodott, felesége térítőt horgolt a háromlábú szörnyeteg hátára, a térítőre pedig váza került, örök életű művirág csokorral. Igazán csinos lett tőle a szoba. Amiben csak titkon reménykedtek, megtörtént: a lány, ha nem is minden zökkenő nélkül, átment az érettségin. Miután pedig Benkő Mihály hetekig járta akkorKulcsár János: tájt a várost, Ági bekerült a főiskolára is, a jóég a megmondhatója, hogy milyen keret terhére. Apja nem is titkolta, hogy a fiatal állatorvossal szeretné összeboronál-, ni, aki a nyáron került a faluba, s nőtlen volt az istenadta. Hát ezért nem ártana a kislánynak a diploma. j— Hát ti igazán nem látjátok, hogy én mennyire csúnya vagyok? — öntötték el Ági szeplős arcocskáját a könnyek, mikor egy este szóba került a dolog. Szobájába rohant, bevágta maga után az ajtót. Benkő Mihály csak ennyit dörmögött. — Nincs olyan baj, amelyikre patika ne volna. Ősszel Ági megkapta a meggypiros Ladát. Harmadik nekirugaszkodásra megszerezte a jogosítványt is. Ekkor, már a városban lakott, rokonoknál, akiknek úri bőkezűséggel fizetett a szállásért-kosztért az apja. Délutánonként az utcákat rótta kocsijával, vagy a környékbeli falucskában barangolt, mindig egymagában. Karácsonyra sem kívánkozott haza. Anyjának, mikor elbá- tortalankodott érte, csak eny- nyit mondott lepittyesztett szájjal: — Értsd meg, mama, otthon mindennek disznószaga van. Neked is, most is. Az asszony hazabotorkált, elsírta bánatát az urának, de az most nem akarta tíz körömmel leszedni a szenteT két az égből. Üjévre francia konyakkal kívánt szerencsét az állatorvosnak, Ági zsebpénzét megduplázta, s ment minden a régi csapáson. Jött a nyár, elmúlt a vizsgák ideje, de a meggypiros Lada csak nem akart feltűnni az utcában. Levelezőlap érkezett helyette, melyen a lány tudatta, hogy a Balatonra utazott pár hétre a „fiúval, akivel együtt járunk”. — Nem neveltem kurvát senkinek — vicsorított Benkő Mihály, aztán kilátásba helyezte feleségének, hogy kettéhasítja elevenen, ha bárki megtud valamit a dologról. Vitt az állatorvosnak egy kosár ropogós cseresznyét, aztán eszméletlenre itta magát a kocsmában. Aratás vége felé levelet kaptak a bolgár tengerpartról. „Férjhez mentem, és most» nászúton vagyunk” — írta Ági. „Talán szólhattam volna előbb is, de megérthetitek, hogy ez a dolog a kettőnk magánügye, nem tartozik senki másra.” Röviden megemlítette még, hogy a férje külföldi mérnökhallgató, előkelő család sarja és igen jó fej. Aztán befejezésül : „Búcsúra hazalátogatunk. Jean-Pierre még úgysem látott magyar búcsút...” Benkő Mihály nem feküdt le aznap éjjel, s munkába sem ment másnap, harmadnap sem. Ült az asztalnál, busa fejét két öklére hajtva. Nem evett, nem ivott, nem szólt, nem káromkodott. Felesége egy ideig ott téblábolt körülötte, de nem merte megszólítani. Fogta a levelet, ünnepi kendőjét kapta magára, s meg sem áll a plébániáig. Az öreg esperes figyelmesen böngészte Ági ve- rébfej-betűit, aztán megnyugtatóan csillantotta pápaszemét az asszony felé: — Hát ami megtörtént, megtörtént. Ami ezt a Jean- Pierre-t illeti, igen, így kell mondani, hogy zsánpier, valóban előkelő francia név. A kislány is írja, hogy jobb családból való a fiú. A francia előkelőségek pedig többnyire buzgó katolikusok. Kívánom, hogy éljenek egymással istennek tetsző életet... A levél csakhamar végigjárta a szomszédságot is, terjedt Ági házasságának híre, s általános volt a vélemény, hogy miért is penészednék falusi állatorvos lakásában egy tanult kislány, akire Párizsban vár fényes jövő. — Az én fajtám — dör- mögte ekkor már Benkő Mihály is, — megvan a magához való esze. István király napjára disznót vágott, s megtizedelte alaposan a csirkék, kacsák táborát is. A kamrában csodálatos torták hűsöltek, a boroshordót már kigurították a levélszín alá az udvarra, öt faluból gyűlt össze a rokonság a búcsúi meghívásra, s most az asztalok mellett várták a bevezető húslevest, de azt nem lehetett feltálalni, míg az ifjú pár meg nem érkezik. Pontosak voltak. Éppen harangozni kezdték a delet, amikor feltűnt az utca végén a piros Lada. Szédületes iramban rohant a házak közt, porfátylat húzva maga után, majd nagy fékcsikorgással megállt a nyitott kapu előtt. Ági ugrott ki elsőnek, virágmintás nyári ruhában, majd talpig fehérben a férje, ötven szempár meredt rájuk kíváncsian. — Szüleim, rokonaim — mutatott körbe széles gesztussal Ági. — Ő pedig Jean- Pierre, a férjem. Egyetlen hang sem hallatszott, szempilla sem rezdült. Mindenki a fiúra bámult. Jean-Pierre ott magasodott hatalmas termetévelj hófehér ruhájában, sugárzó' férfifejével a vézna, jelentéktelen asszonyka mellett. Szép volt, mint egy ősérdei isten. Mint az éjszaka istene. Bőre olyan fekete volt, mint a kőszén. Igen, Jean-Pierre néger volt, valahonnan Közép-Afrikából. ett volna egy tétova lépést előre, de senki sem biztatta, senki sem I állt fel, senki sem újtott kezet. Zavart, kis- s mosollyol álldogált pár 3szú másodpercen át, míg i dühödt sziszegéssel meg — Menjünk innen valahova, ebédelni. Itt még mindig, mindennek disznószaga van. A meggypiros Lada szikrát vetve farolt a kavicsszőnyegen, aztán kilőtte magát az országút irányába. Olyan rövid idő alatt történt az egész, hogy még el sem ült közben az előbbi porfelhő. Összeállította: Rékasy Ildikó
