Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

1978. december 10.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Fiatal bolgár költők versei

Nedjalko Jordanov:

Dal a fénykerékről

Valahol egy kis állomáson, hétköznapi eset,

egy csendes, barna, mély tekintet talált egy zöld szemet.

A zöld egy kicsit szomorú volt. vidám a barna szem.

Egyszerre csak forogni kezdett egy fénykör hirtelen.

A fénykerék — e furcsa diszkosz\ mint nap-színkép forog, egymásra forgat sugarában vágyat, kockázatot.

A színek gyorsan váltakoztak.

Mikor ki volt soros: a zöld egyszerre nevetős lett, a barna — haragos,

a zöld megint csak elsötétült, a barna lett vidám.

Az idő sebes gépmadárként suhant a fény után.

Ám éles füttyel újra fékez egy váratlan vonat.

A fénykerék szintén lelassul, megáll a fordulat.

S nem indul újra, mozdulatlan a fénykor-koszorú, a zöld — kicsit halvány, borongó, a barna — szomorú.

Király Zoltán fordítása

A Fénykerék című antológiából (Kozmosz könyvek, 1977.)

Zdravko Kiszjov:

Levelek

Ha télen írod hozzám leveled, írj egyenest a makulátlan hóra.

Majd megolvasztják a forró szavak,

s a locsogó patak

fog mindent elcsacsogni róla.

Ha tavasszal írsz hozzám levelet, írj egyenest a kizöldült levélre.

Ráfúj a szél

a topolya-pihékre,

s eljut hozzám velük az üzenet.

Ha nyáron írod hozzám leveled, írj egyenest

a tenger partján a homokdűnékre.

Majd kibetűzi a kíváncsi Nap, ő adja át' helyetted csókodat.

Ha ősszel írod hozzám leveled, írj egyenest a szürke, ólmos égre.

Akkor kapom meg azt a levelet, mikor fölöttem

délnek húz búcsúzó darusereg.

Király Zoltán fordítása

Gencso Hrisztozov:

Nyárfák

Megremegek,

mint e novemberi nyárfák tompa őszi esőben.

Már csöndes minden az ég alatt.

Magas fakoronák,

antennái a földnek

messzi neszektől borzongatlak.

Évszakok hálnak meg bennük.

Évszakok születnek bennük.

Lassan, de száll a lefoghatatlan idő. Novemberi nyárfák, már nem soká vártok, s a tél hava jő.

Bede Anna fordítása

A semmittevés tudománya

Olasz népmese Italé Cahfino feldolgozásában

Volt egyszer egy öreg török, volt annak egyetlen egy fia, akit a szeme világánál is jobban szeretett. Mivel a törökök számára a világon a legnagyobb istencsapás a munka, amikor fiacskája betöltötte tizennegyedik évét, elhatározta, hogy iskolába adja, tanulja meg a semmittevés tökéletes módozatait.

Élt azon a vidéken egy neves professzor, akit mindenki tisztelt, mert életében mást soha se csinált, mint hogy semmit sem csinált. Az öreg török felkereste, a kertben találta egy fügefa árnyékában heverészve, egy párna a feje alatt, egy a dereka alatt, egy még a feneke alatt. Az öreg török azt mondta magában: „Mielőtt beszélek vele, hadd lássam csak, mint viselkedik”, és elrejtőzött a sövény mögé, hogy kikémlelje.

A mester behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, mint egy halott, csupán amikor — platty — egy érett füge a keze ügyébe hullott, akkor nyújtotta ki szép lassan a karját, a szájába rakta a fügét és lenyelte. Aztán újból mozdulatlan maradt, mint egy tuskó, és várta, hogy újabb füge pottyanjon le.

„Ő az, akire a fiamnak szüksége van, valóban mester” — gondolta a török, előjött rejtekhelyéről, köszöntötte őt és megkérte, hogy tanítsa meg a fiát a semmittevés tudományára.

— Hm — mondta a mester cérnahangon — minek beszélsz annyit, a hallgatásába is belefáradok. Ha igazi törököt akarsz nevelni a fiadból, küldd el ide és kész.

Az öreg török hazament, kézen fogta a fiacskáját, egy pihe párnát dugott a hóna alá, és elvitte a kertbe.

— Azt ajánlom — mondta neki —, csináld az édes semmittevést, ahogy á mestertől látod.

A fiú, akinek volt érzéke ehhez a tudományhoz, leheveredett a fügefa alá, és látta, hogy a mester minden alkalommal kinyújtja a karját, amikor egy füge lehullik, hogy megkeresse és megegye. — „Minek ez a nagy fáradság, az embernek kinyújtani a karját” — mondta, és tátott szájjal heverészett tovább. Egy füge a szájába hullott, komótosan lenyelte, és újból kinyitotta a száját. Egy másik füge kicsit arrébb hullott, ő meg se moccant, csak szép halkan ennyit mondott: „Miért olyan messze? Fügék, a számba pottyanjatok!”

A mester látva, hogy tanítványa mennyire ismeri a dörgést, azt mondta: — Menj háza, nincs több tanulni valód, sőt nekem kell tanulnom tőled.

És a fiú hazatért az apjához, aki hálát adott az égnek, hogy ilyen tehetséges fiúval áldotta meg.

(Fordította: Angyal János)

szökés emlékezetére Zsolt elhatározta, hogy ma mellőzi az ebédet. Kötelességei közül legszívesebben az ebédet lőtte ki. Minden áldott nap, ugyanazon időben leülni az asztalhoz, levest kanalazni, húst vagdosni, rágcsálni és illendően beszélgetni közben — Zsoltot édeskés émely kerülgette, ha e különös kötelezettségére gondolt. Ügy érezte, az evés nem kötelessége, hanem joga. Következésképp lemondhat róla vagy későbbre halaszthatja, ha úgy tetszik. Aki elmulasztja az ebédet, az éhezni fog. Hát aztán? Legföljebb Tibi bácsinak nyúlik majd a feje, egyetlen hallgatója lesz az asztalnál: Beáta, aki szerencsére elég jól bírja az öreg kaeskaringós dumáját. Na, és az a kis hülye — tette hozzá Zsolt gondolatban —, a hosz- szú lábú, fehér kutyaköjyök, akit Beáta meg az öreg szórakoztatására vásárolt a papa.

Ha valaki a családból látta volna a fiút, amint a fogas körül lődörögve keserűen az új kutyára gondol, rögtön megállapította volna, hogy Zsoltnak bánatában éppúgy elsavanyodik az arca, mint Kerekes doktoré. Csakhogy ő ritkán bandzsít, ehelyett kissé fönnakadnak a szemei, mintha napirányban valami érdekesség tűnne föl hirtelen, repülő csészealj, vagy efféle.

Mindenesetre a kutyára forduló kellemetlen gondolat megerősítette Zsolt elhatározását: ma őt nélkülözni fogják az ebédnél.

A Fogas melletti bódé előtt összekotort zsebeiből pár forintot, két szikkadt zsömlét vett, meg fél liter tejet. A tej jéghideg volt, Zsolt felüdülve, gyors léptekkel indult a Városmajor felé, mintha ott valami sürgős elintéznivaló várná. Egyébként sohase kellett fontoskodnia, Zsolt szakadatlanul úgy érezte: várják őt valahol, éppen izgalmas események vannak készülőben, rövidesen kezdődik a produkció, ami csak egyetlenegyszer látható. Sietni kell, nagyon sietni, talán gyors cselekvésre van szükség. Ki tudja?

így aztán — mivel Zsolt mohón várta a világot, a világ is várta őt: csavargásai sosem voltak unalmasak.

Már jó félórája nézelődött a sarkon és még semmi se történt. De mit jelent ez? Csak annyit, hogy nem figyelt elég erősen.

... A sovány, ráncos arcú férfi először azzal rántotta magához Zsolt figyelmét, hogy nevetségesen reszketett a keze, képtelen volt meggyújtani a cigarettáját. A krapek szálegyenesen állt, csak a feje zuhant időnként előre, ám rögtön egyenesbe kapta, szemrehányóan ránézett valamelyik járókelőre, mintha különös fejbillenéséit az okozná. Fittyedt, nikotinos ajkán kormos szimfónia csüngött, a dühösen rángatódzó ajkak játékosan billegtették, s úgy tűnt föl, a cigaretta dühösen átkozódik, mivel sehogy se sikerül a gyufa lángjával találkoznia.

Zsolt átlopakodott az úttesten, és kissé meghajolva belenézett a ráncos arcba. Ahá, részegek vagyunk! — mondta Zsolt felvillanyozva.

r

rdekes, lóg a feje, mintha levágták volna. Emeld föl, apuska, mert elveszted! — biztatta Zsolt, és a fej hirtelen a helyére billent. Mindjárt más! — állapította meg, és közel ment a részeghez. Meg akarta gyújtani a cigarettáját, de egy farmeros, nagy hajú fiatalember megelőzte.

— Tessék, uram! — mondta udvariasan, és látszott, még nem tudja, mi újság.

— Köszönöm, tisztelettel — felelte amaz ámulattal, és biztonságra törekedve hátrahúzta a fejét.

— Lottón nyert, mester, hogy így kezdi a hetet?

— Tisztelt uram! — mondta az ingófejű ünnepélyesen.

— ön engem nem fog elfelejteni !

— Soha, mesterem. Pazar a memóriám.

— Engedje meg, hogy cserébe a szíves ... szívesség ...

— nem bírta befejezni a finom beszédet, de meglepő folyékonyan káromkodott, az ocsmány szavak kissé félrerántották, ám rögtön újra visszabillent, mint a keljfel- jancsi. Zsebéből egy féldecis kis üveget húzott elő, s odanyújtotta a farmemadrágos- nak.

— Ünnepelünk, apám? — kérdezte vigyorogva a nagy hajú, rögtön letépte a kupakot, s a kis üveg egy rövid kortyintás után üres volt.

Zsolt megfigyelte, hogy a részeg valami gondolatot kerget, szemei pihenő pontot kerestek a fiatalember arcán, de csak egy-egy pillanatra állapodnak meg a füle hegyén, vagy a mellénygombon. Nem tud parancsolni a szeSomogyi Tóth Sándor:

Az

ingófejű

meinek — gondolta, a fiú, ál- mélkodva.

— Psszt, Csak halkan, pajtikám! — dadogta. — Hogy mondják aztat, hogy ... titok? Na?

— Ügy, hogy rejtelem.

— Ez biztos?

— Halálbiztos.

— Akkor jó. Maga kicsoda?

— Én civilben szófejtő vagyok.

Zsolt elröhögte magát, a részeg körülnézett, de mintha vastag függöny választaná el a világtól.

— Nem látszik — mondta.

— Micsoda?

— A kezein a szén.

defigyeljen, apuska. Nem szénfejtő, hanem szófejtő. Abból fogok doktorálni.

— Értem — mondta tétován a részeg és kihúzta magát. — Egyszóval doktor ... Kutyaszart!

— No, no, mester, mondom: no, no!

— Doktor úr! — rikkantott a részeg. — Igyunk egy kis szilvóriumot, mint magyar emberek. Értem? — megcsörrent a zsebe, tele volt féldecis üvegekkel. Ittak.

Az üres kis üvegeket a nagy hajú szépen sorba rakta a Közért kirakata alatt a járdán.

— Csakis úgy iszunk, mint magyar emberek. Egészségünkre! — mondta a farmeres.

Zsolt csodálkozva látta, hogy a részeg hirtelen összeszedi magát: arcát fölfújja szavai kiigazodnak.

— Ittam, fiacskám, de azért én tudom, mit beszélek.

— Világos! — felelte a fiatalember.

— Azt hiszi, én nem vagyok valaki?

— Hogyne lenne valaki — válaszolt a nagy hajú kétértelműen.

— Tudja, hol voltam én szombaton?

— Sejtelmem sincs.

— Hát az a helyzet, fiacskám, hogy nemsokára kineveznek, területi góré leszek, fiacskám.

— Gratulálok.

— Alaposan kikérdeztek, nem mondom.

— Szórakoztak a görények, azt elhiszem. Na, és mit kérdeztek?

— Hát, politika, miegymás, ahogy az lenni szokott, csak azt nem tudom, mi a francot akartak a szegfűvel?... mi vagyok én? Kertész?

— Beugratták magát, öregfiú.

— Franc tudja. Azt kérdi a nő: miben hasonlít a szegfű meg a poloska.

— Aha — a nagy hajú el- vigyorodott.

— De (én megfeleltem: a poloska csíp, ugye, a szegfű pedig szép, illatos virág.

— Ebben különböznek.

— Micsoda?

— Azt kérdezték, miben hasonlítanak. Maga meg azt válaszolta, miben különböznek. Nem érti?

— Maga engem ne tanítson!

— Ha ilyen hülyeségeket / mondott, sosem lesz magából

góré.

— Disznó, huligán! — a részeg felemelte az öklét, de nem jutott ütéshez. A farmeres villámgyorsan gyomor-: szájon vágta, a részeg ossze- csuklott.

— Gyere, öcsi, ültessük le a bácsit! — mondta Zsoltnak kedvesen.

Szépen leültették a kirakat elé.

Mintha összebeszéltek volna, együtt indultak el az úttesten a Major felé.

— Elég mélyen alkoholista a pacák. Szegfű, jó vicc! Egyszerűen meg akarták állapítani. teljesen elhülyült-e már, vagy csak félig — magyarázta a nagy hajú.

— Nem kellett volna megütni — mondta Zsolt.

— Ö akarta — felelte a farmeres könnyedén, cigarettára gyújtott és elbúcsúzott. — Szia, öcsi.

... Zsolt még látni akarta az embert, aki összehasonlította a szegfűt a poloskával. Visszament. Az ember épp föltápászkodott az aszfaltról

— az üvegek csilingelve gurultak szét körülötte —, majd megindult, és mintegy tízlépésnyit tántorgás nélkül megtett. Akkor valami láthatatlan erő balra húzta. Bal kezével támaszt keresett, a levegőt markolászta, majd kiegyenesedett lassan. Derűsen szitkozódott, valami ravasz hatalommal beszélgetve, amelyik huncut tréfákat művel, ö, úgy látszik, észrevette a sanda szándékot, ujjaival belefenyeget a semmibe, csóválja a fejét, csodálkozik, lám, ellenfele nem hagy föl a hasztalan erőlködéssel. Ne- vetgérez, gagyarász, mutogat, arcán diadalmas vigyor. Zsolt belebámul a vigyorgó arcba. A részeg ráemeli a szemét, tekintete folyékony, szétöm- lik rajta és leesik a földre. Ábrázatán bárgyú boldogság. Birkapofa — állapítja meg magában Zsolt bosszúsan. De hirtelen komor fájdalom vonaglik át a részeg vonásain, szemei könnybe lábadnak.

Zsolt feszülten figyel, a gur- gulázó dadogásból csak két szót érti.. valami rigmust ismételget a krapek, oppálun

— itt sarkon. Ha — i — Váon — a e — asszony. Ez teljesen hülye.

— Mi van a sarkon, bácsi?

— kérdezte dühösen. A részeg bégetett, mint a birka. Zsolt homályos reménységet táplált, hogy ha megérti a rigmust, föltalál valamilyen titkot is. Szerette volna tudni: miért örül a részeg, miközben láthatóan pocsékul érzi magát.

pózába, igyekszik átvenni a közérzetét, de csak annyit érzékel, hogy a talajon jobbra- balra hegyek keletkeznek, majd hirtelen meredek szakadék nyílik előtte. Egyszerű szédülés, mint a körhintán. De érzi, hogy többről, vagy másról van szó. A Trombitás utca sarkán hirtelen megértette a rigmust, mintegy utólag, mert már elunta a részeg fröcskölő makogását. Hátat fordított neki, és akkor a rákos torokhang egészen érthetően szólt:

— Hopp, megálljunk, itt a sarkon, hadd pipiljen a menyasszony.

Ezt hajtogatta a részeg, bárgyún röhögve.

— Disznó! — mondta Zsolt mérgesen. — Ezért füleltem egy félórát?

Átvágott az úttesten, bosz- szankodva, hogy hasztalanul vizsgálódott, csupán annyi látható: a részegben mindenféle állat egyesül, disznó, birka, patkány. Van valami más is, de azt nem ismerhette meg...

Összeállította: Rékasy Ildikó

VAN GOGH: BÁRKÁK SAINTES-MARIES-BAN