Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 10. H ekeiének az üzemszervezési osztályon volt rádiója, és ép­pen át akart menni hozzá, hogy meghallgassa a déli hí­reket, amikor telefonáltak az igazgatóságtól: a Béke akna 3. számú telepén szeren­csétlenség történt. Margitka telefonált, mert Margitka azóta ismerte, hogy eljött Pusztahátról, tudta, hogy va­lamikor együtt dolgozott Pa- lics Józsival. Omlás történt, mondta Margitka kapkodva a felindulástól, Oszkó, a se­gédvájár, megúszta, de Palics ottmaradt. Fekete ajtaján kiszűrődött a rádió déli harangszava, Pákozdit kiütötték a máso­dik menetben, Orbán ellen­ben győzött, kiáltotta utána Fekete, aki meghallotta lépé­seit, és kiugrott a folyosóra. Tulajdonképpen ezért akart átmenni az üzemszervezési osztályra Feketéhez, a sport­hírekért, mi van Papp Laci fiaival, úgy látszik, már ko­rábban bemondhatták, csak intett és szaladt tovább. Az orvosi szobában Oszkó állt félmeztelenül, néhány friss tapasz volt a jobb vál­lán, az ápolónő ráterítette az inget. Oszkó a panyókára vetett ing alatt bal kezével átfogta a jobbot, szeme élénk volt, arca fáradt, és azt vá­laszolta valakinek: nem tu­dom, igazán nem tudom. Palics Józsi lepedővel le­takarva egy kisebb szobában feküdt. Lába alatt zöld vi- aszkosvászon volt. Éppen hogy megemelte a lepedőt, nem akarta, de ennyivel tar­tozik, így volt szokás az ő falujukban, így adták tovább egymásnak a figyelmeztetést és a megbecsülést; meg kell nézni a halottat. Magában mindenre felké­szült, de Palics Józsi arca sértetlen volt, majdhogy nem élő. Csak sápadt, igen sápadt, és az orra, nem vitás, vala­hogyan az orra volt a leg­szokatlanabb. A mellkas rop­pant össze meg a gerinc, mondta az orvos, semmit se szenvedett. Visszahúzta a le­pedőt. Ezzel a mozdulattal elhatárolta az életet a halál­tól. Már nem Palics Józsi, csak egy alig domborodó le­pedő volt az ágyon, Palics Józsit magával vitte, ahogy kissé görnyedten kiment a szabadba. Mindenki azt mondta, a hírt neki kell megvinnie a szülőknek. A brigádtagokon még nagyon látszott az iz­galom, föl se öltöztek, csak vigyázva, tapintatosan, mondta a vezetőjük, éppen most jött a fürdőből, és egy félbe tört fekete fésűvel vi­zes haját fésülte előre, a homlokába. A muter kara­kán asszony, emlegette Pa­lics Józsi, és arra gondolt, jobb lenne Józsi apjával. Pista bácsival találkozni, hátha a felesége hisztériás rohamot kap, nekiesik, még meg is tépázhatja. A muter viseli a kalapot, emlékezett Palics Józsi szavaira, aki ezt valami büszke megelégedett­séggel sokszor elmondta. Hü- hű, a muter! Majdnem a csákányt vágta bele. .. Ez va­lami 1944-es történet volt. Szóval, a csákányt is majd­nem. A hírt azért neki kell megvinni, ez kétségtelen, hi­szen barátok voltak, meg azután félt valami hivatalos otrombaságtól is, nemegy­szer látott öreg bányászokat az irodák ajtaja előtt topog­ni, akiknek, amikor nyugdíj­ba mentek, senki se nyújtott kezet. A nap sütött, valamelyik ablakban szólt a rádió, már a tánczenei koktélt adták, csil­lék úsztak el a magasban. Belerúgott egy kavicsba, még egybe, gondolkodott. Itt áll ő sárga, lyukacsos cipőben, szürke nyári öltönyben, szemközt a fenyőkkel beülte­tett domboldal, galambok viliódznak, a csillék némán lebegnek el, és megint a ga­lambok, fehér jókedvvel szórják be az eget, ő pedig árulónak érzi magát, és hogy ne legyen annyira erős ez az érzés, meg kell oldania a fel­adatot. A parkolóban felvillogtak a szélvédő üvegek. Palics Józsi valamivel Péter Pál után azt mondta: ha leszál­lók, sose zárom be a kocsi ajtaját, nehogy egyszer föl kelljen feszíteni. Két éve vett kocsit, egy fehér Zsigulit. Ne­vetve mondta a parkoló be­tonján, ő is nevetett, hátba is veregette: ugyan, mit mar- háskodsz! Jó az előrelátás, vigyorgott Józsi. A fehér Zsiguli ajtaja nyit­va volt, a slusszkulcs a he­lyén. Becsapta az ajtót, és el­indult á fenyőkkel beültetett domb felé. A visszapillantó tükörben megjelent egy nagy, fekete zászló, a főbejáratra tűzték ki a keresztbe tett ka­lapácsok alá. Amikor megállt a kerítés előtt, megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy már ebéd után vannak az öregek, és Palics István egyedül ül a házfalnak támasztott pa-- don, a virágokat nézi. Javul­tak az esélyei. — Na, nézd csak! Milyen elegáns látogató! Két, nem mindennapi nagyságú tenyerét egyszerre nyújtotta feléje Palics István. — Kuss! — kiáltott a kutyá­ra, de a fekete korcs csak tovább acsarkodott, míg az öreg villámgyors, ugyanakkor természetes, szinte előkelő mozdulattal orrba nem vág­ta. Ekkor eliszkolt a dög. — Hát Pista bácsi? — Megvagyunk, gyerme­kem, megvagyunk. Ebéd után itt szoktam üldögélni a na­pon. Mindig így mondta: gyer­mekem, csak a többes számot hanyagolná. — És te? Jobb itt, mint Pusztaháton? Józsi* minden nap emlegeti, azt mondja, tízszerte jobb még Palotánál is, pedig nekünk annak ide­jén az volt az álmunk: Pa­lota! Együtt nevetett az öreg bányásszal. — Palota táncterem volt Pusztaháthoz képest! — Ügy, úgy — bólogatott. Egymás mellett ültek a pá­don, a nap oldalról sütött. Mindjárt megkérdi, mi já­ratban van? — „A Duna Hofkirchennél apad...” — Fejük fölött a nyitott ablakból szólt a rá­dió. — A vízállásjelentés — vi­gyorgott az öreg. — Mindig meghallgatom a vízállásje­lentést. Mintha viccet hallgatna. És a vigyor dermesztő volt, mint Józsi arcán... Jó az előrelá­tás. — Jól tettük, hogy ide jöt­tünk. Csak ez a gyermek nem akar megnősülni. Kutyálko- dik jobbra, balra, pedig itt a nagy ház, lenne hely. Palics István úgy. ült a pá­don, mintha díszszemlén lo­vagolna. Nevetés közben megfeszültek nyakán az inak. És nem kérdezett semmit. Bal kezének széles, erős mu­tatóujjával megkopogtatta a padot. — Pusztahát csak bajt hozott ránk, ott halt meg Erzsikénk, mióta itt vagyunk hogy jó órában mondjam, még a levegő is más! Mind a ketten a magasba néztek, mintha a levegőt vegyelemeznék. Persze, Józsi­nak volt egy nővére is. Lehet egy halottnak nővére? Halott nővére? Vagy csak a szülők­nek lehet halott gyermekük? — „Pozsonyban... a gázló­mélység. .. hajóvonták talál­kozása tilos.” — Pákozdit kiütötték a má­sodik menetben. Az öreg felkapta a fejét. — így van ez a nehézsúlyban, ott nincs mese. Vagy, vagy. Józsi csak középsúlyú volt, mégis előfordult vele is, hogy fölnyalta a ringet. — Adj neki egy bányász­pofont! Emlékszik, Pista bá­csi? Az öreg Palics megint ne­vetett, megelégedetten, hang­talanul. — Azzal kezdte, a bányász­pofonnal. A hülye! Mire megjött az esze, szétlapítot­ták az orrát. Érezte, hogy forró verejték indul meg nyakszirtjétől le­felé a gerincén. — Meg lehetett volna ope­ráltatni. — Mondom is neki, de csak legyint, minek, fater, akinek tetszem, jó vagyok így is. Mondja azt, hogy kitűzték a főkapura a fekete zászlót? Ez lenne a legegyszerűbb. Legalább a lányuk élne. Az öreg olyan gyanútlanul mosolygott, hogy az maga volt az iszonyat. — Hiszen ismered, makacs, mint az öszvér. Kemény gye­rek, ütni szeret, olyan, mint mi. Hát persze, kapunk is, de a mi famíliánkban föl se ve­szik a fájdalmat. Megszok­tuk. — És a mosoly szinte át­szellemült Palics István ar­cán. — Szép idő van. . — Túlságosan meleg. Egy­szer nagyon meleg, máskor meg hűvös. Ez az ingadozás nem jó nekünk, öregeknek. A szív meg a reuma! Bizony, gyermekem, majd ti is meg­tudjátok! Eső kéne. minden kiszárad. Az öreg olyan mozdulatot tett, mint a kocsisok télen, ha fáznak. Aztán végigsimí­totta a homlokát. — Nézd a méheket, hogy szorgoskod­nak. — Ezekkel a kis bogarak­kal bajlódom. Hátul a kap­tár. Mert szeretjük a mézet. Pali is. Most is sütött neki a mama. — A nyitott ablak felé biccentett. — „Bajánál...” Mindjárt Turnu Severinhez évünk, gondolta, és beszívta a friss mézessütemény abla­kon kiáramló szagát. Olyan volt, mint a gyermekkora. — A család? Messziről ért hozzá a hang, így csobban nyugodt, langyos vízben a játékos hal. — Köszönöm, a lányom ősztől már nagycsoportos. — „Mohácsnál...” így kéne mindent egysze­rűen megmérni, tudomásul venni és közölni. Ahogy a rádió jelenti. Hát nem így csinálja? — Hallod? Még Mohácsnál is. Végig apad a Duna, a fo­lyók is kiszáradnak ebben a szárazságban. Csend meg a zümmögés. Nem mert oldalra nézni. Pusztaháton lejtakna volt. Libasorban jöttek fel. Elöl Palics Józsi. Amikor meg­látta a világosságot, kurjon­gatva énekelni kezdett: „Szép hely, jó hely Tehe­rán. ..” Felugrott, belebok­szolt a levegőbe. Na, majd még te is megtudod, morogta hátul az aknász, és kiköpte a szénport. — Hát te feljöttél. Bólintott. Megszokta, hogy az orra alá dörgölik. — Jobb az irodán? — Én azt mondom, ott ké­nyelmesebb, de a pénzt lent­ről hozza a bányász, azért bá­nyász, nem igaz? Nevetni kéne. Nem mert ol­dalra nézni. Az öltözőszek­rényükön ugyanaz a lakat ló­gott. — Csak az anyja mondja neki néha, hogy jobb lenne fönn, téged is fölhoz, hogy már te is, de hát ilyenek az anyák. Mikor kicsi gyermek volt, én féltem rátenni a ke­zem, összetört volna a csont­ja, az anyja nevelése, attól elfogadta a pofonokat. Akkor még gyalog mentek haza, végig az erdőn. „Szép hely, jó hely Teherán” — énekelte Palics Józsi. Messzi­ről világítottak a házak ab­lakai. Ez volt a legszebb fény este. Az ablakok fénye. — Neked is Zsigulid van? — Nekem? Skodám van, hiszen tudja, tavaly vettem, még Józsi is eljött... Már késő. Mindegy, hiszen azért jött, és előbb-utóbb úgyis. .. Mind a ketten áll­tak. A kerítés előtt szikrá­zott a fényben a fehér Zsi­guli. Palics István álla alatt pengtek az inak. De a hang­ja nyugodt volt. — Mi történt? — Omlás. — Omlás? — Az. — Hányán haltak meg? — Csak ő. Palics István tenyerével végigsimította homlokát, szé­les ujjai, ezek a félbefüré- szelt vaspántok berácsozták tekintetét. Aztán megindult a tenyér. Először a pad támlá­ját kereste, majd a levegőbe nyúlt, mintha roppant erő­vel fel akarná húzni magát, vagy ostorfát engedne le ki­száradt kút mélyébe. Leha­nyatlott a kéz. — Várj egy kicsit. Rekedt volt a hangja. Mint amikor üres, horpadt vödröt csapnak a szikkadt földre. Fölment a lépcsőn, be a ház­ba. Negyedóra múlva kijöttek Palics Józsi szülei a házból — feketében. — Ez a Józsi kocsija? — kérdezte Palics néni, és fe­kete kendővel átkötött áliá­val olyan mozdulatot tett, mintha utált kérőt utasítana ki a kerítésen túlra. — Az Övé. — Meg lehet nézni a fia­mat? — Meg. Most látta, hogy csomagot tart a kezében. — Elvinnél bennünket? — Hát persze. Tessék, szálljanak be! És most megindult a két gyászba öltözött ember a vi­rágágyás mellett a kavicsos úton. A kapuban megállt Palics Istvánná, és odaszólt urának: — Kösd meg a kutyát! zután lassan, mint aki isme­retlen vidéken tájékozódik, szembefordult vele. — Vidd haza a családnak. — Szünetet tartott, és igen halkan hozzá­tette: — Fiam. Érzékei még mindig villámgyorsan rögzí­tették és jelentették a be­nyomásokat. Kezében fehér selyempapirban a csomag, tenyerében a mézessütemény melege, arcán pedig végig­folytak Palics Józsi édes­anyjának a könnyei. JÁVOR OTTÓ: Vízállásjelentés SZÜTS DÉNES: Tükör-történet SZERELEM Bowenholcz Gyula a TER- PEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — nem érkezett pontos idő­ben haza. Csókot dobott fe­leségének, majd kemény fe­delű, fekete diplomatatáská­ját, amihez hozzányúlni so­sem engedett, ledobta a sa­rokba, fotelba rogyott, rá­gyújtott, élvezettel eregette a füstöt, de a második szippan­tásnál a szívéhez kapott, ar­ca hamuvá szürkült, a sziré­názva érkező mentők már csak a halál beálltát állapít­hatták meg. Bowenholczék nem éltek jól. A szomszéd zöldségesnek esténként duruzsolva azt mondta a felesége: „Látod, Lajosom, ha ilyen lennél, mint ez a Bowenholcz, ki­kaparnám a szemed. Igaz, hogy pálinkaszagod van. de legalább nem vagy csélcsap és kótyomfitty.” Bowenholcznét nagyon le­törte a váratlan haláleset, de a temetésen szépen tartotta magát, sírt, a haját tépte, hagyta, hogy segítő kezek ha­zatámogassák. Amikor egyedül maradt, rögtön a táskához ugrott, szepegve, szipogva helyezte a díványra. Égette a kíváncsi­ság, mi lehet a titokzatos táska tartalma. Bár férje hűt­lenségéről sohasem tudott meggyőződni, a sűrűn elő­forduló kimaradások gyanút loptak a leikébe. Ám rögtön mentséget is talált a férje számára; más férfi sem jobb. csak mujább. A táskából előkerült nyolc­van darab lóversenytikett, persze nyeretlenek, két és féldeci barackpálinka, meg­kezdve, kétszer kettő szín­házjegy, zsöllye 7—8, a je­gyek kezelve, letépve, egy pakli zsíros kártyacsomag, két rövid üzenettel két pa­pírlap: „Szerdán várlak a bulira: Judit — Csütörtökön várlak a bulira: Zsóka”, két pornólap malacságokkal, vas­kos telefonjegyzék címekkel, például a C-D betűnél: Cris- tine, Cecil, Cicamama, Csú­csú, Csacsika. Csikócska, Csókocska, aztán Dóri, Dal­ma, Dudu. az E-F betűknél: Erzsébet, Edit, Elvira, majd Frida, Franciska és Fonokay Dezsőné, 2345—345 198-as mellék, du. 17-ig .. . Bowenholczné eddig olvas­ta csak a telefonjegyzéket, lángoló füllel abbahagyta és a táskában található egyéb limlomot is kirakosgatta a díványra, s csak ült szomo­rúan. kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszer alaposan leltárba vegye a tárgyakat és velük kapcsolatos érzéseit, újra kilesett az ablakon, az­tán felsóhajtott: — Óh, te aljas gazember, mennyire szenvedek a sze­relemtől ! . . . KIÁBRÁNDULÁS Bowenholcz Gyula, a TER- PEX kontírozó könyvelője — mint harminc éve rendesen — aznap is percnyi pontos­sággal érkezett haza. „öt tíz” — nézett órájára, hom­lokon csókolta feleségét, majd kemény fedelű fekete diplomatatáskáját, amihez hozzányúlni soha nem enge­dett, lerakta a komódra, fo­telbe rogyott, rágyújtott, él­vezettel eregette a füstöt, de a második szippantásnál a szívéhez kapott, arca hamu­vá szürkült, a szirénázva ér­kező mentők már csak a ha­lál beálltát állapíthatták meg. Bowenholczék jól éltek. A szomszéd zöldségest a felesé­ge esténként Bowenholczcal szekírozta: „Látod?- ő finom úriember, és nincs is olyan ronda szaga, mint neked!” Bowenholczné vigasztalha­tatlan volt, napközben több­ször elájult, fölmosták, sírt, a haját tépte, tíz kiló papír­zsebkendőt elhasznált a gyász első napjaiban. Az asszony két hét múlva vette észre az érintetlenül heverő diplomatatáskát, fér­je munkájának komoly szim­bólumát. Szeretve, félve si­mogatta. a díványra helyez­te. rátört a kíváncsiság, hát­ha nőcímeket, pornólapot ta­lál benne vagy valami titkot, aztán szégyenkezve elhesse­gette magától e talmi gya­nút: „Óh. Gyulám. Gyulám!” — rebegte és rámolni kezdte kifelé a -táska tartalmát. Előkerült tizenhét ív telje­sen üres papír, két teljesen üres jegyzetfüzet, még egy teljesen üres jegyzetfüzet, de megsárgulva, nyolc golyós­toll, kettő nem fogott, fel- bontatlan írógépszalag, fel­bontott, de sohasem használt írógépszalag, egy vonalzó, két el nem küldött levelezőlap, telefonjegyzék bejegyzés nél­kül, címjegyzék címek nél­kül. fel nem használt szín­házjegy 1957. április 7-i dá­tummal, az Iparcikk kölcsön­ző vállalat prospektusa, ti­zenkét fénykép, Bowenholcz csecsemőkorában, meztelenül, rövidnadrágban kertben egy fa alatt, fa alatt labdával kert nélkül, kertben iskola­táskával, hosszú nadrágban aktatáskával, dús hajjal, rit­kább hajjal, és még ritkább hajjal. Négy igazolványkép, egy kitöltetlen horgászigazol­vány, piros pénzfeladócsekk üresen, sárga pénzfeladócsekk szintén üresen, babakrém fel- tépetlen skatulyában, plom­báit dobozban két kisebb do­boz, kulcskarikatartó kulcsok nélkül, slusszkulcstartó kul­csok nélkül, vadonatúj kék­sárga csíkos nyakkendő ny­lon tasakban. Bowenholczné szétterítette óvatosan a táska tartalmát, nézte, s csak ült szomorúan, kipillantott a kertbe, majd visszavonta tekintetét, hogy mégegyszer leltározza a tár­gyakat. újra kipillantott az ablakon, aztán felsóhajtott: — Nem is szerettem any- nyira, hj§i jól belegondolok.

Next

/
Thumbnails
Contents