Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-10 / 291. szám
1978. december 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 „Jó volt a mese hideg és éhség ellen” - így siói az író Beszélgetés ____ M ezőtúron______ a „Füstös képek” Írójával Mezőtúr, az újvárosi iskola egyik osztályterme. A falon a cirill ábécé, a napsugárzást szemléltető kép, órarend, az Alföld kialakulása, kúp, gúla, számhalmaz-rendszer. Sokan vagyunk. A terem ajtaja nyitva, a folyosóra is kicsorog a szorosan egymás mellé rakott székek sora. Lakatos Menyeiért, cigány származású író tart az osztályban órát, a székeken az iskola cigánytanulói, szülők, pedagógusok szoronganak. Lakatos Menyhért, aki alig három évvel ezelőtt tűnt föl a magyar irodalomban hatalmas sikerű „Füstös .képek” című regényével, szépen, érzékletesen beszél életéről, önmagával *s környezetével megvívott harcairól. Röppennék a kérdések aztán innen is, onnan is, magyarul is, cigányul is. Van-e az író bácsinak családja, sok nyelvet beszél-e, szabad idejében mit szokott csinálni, és persze sok kérdés hangzik el az író nemrég megjelent „Angárka és Busladarfi” című meséskönyvével kapcsolatban. Hogyisne, hiszen Angárka, a szegény királyfi alatt parázsevő táltossá válik a silány gebe, s Busladarfi is elnyeri a szépséges Judinca kezét. Késő estébe nyúlik az íróolvasó találkozó, amelynek megszervezéséért minden dicséretet megérdemelnek a mezőtúri könyvtáros-népművelők és pedagógusok, mert az effajta találkozások — mint az egyik pedagógus mondta — felmérhetetlen hatással vannak a gyerekek világképének alakulására. Kávé és „cigarettaszó” mellett folytatjuk Lakatos Menyhérttel a beszélgetést ott, ahol abbamaradt. —• Gyerekkoromban a „Füstös képek”-ben megírt vésztői „cigány Párizsban” a mese töltötte be az életemet: Jó volt a mese. hideg, éhség, gond, rosszkedv ellen. Beültünk egv putriba, s a felnőttek mondták a végtelen, csodálatos meséket. Ezek a mesék eszembe jutnak ma is ... — Ezek alapján íródott az „Angárka és Busladarfi”? — Igen. A meseírás különben pihentető számomra. — Sokat „pihent” az elmúlt években? — „A hosszú éjszakák meséi” összefoglaló cím alatt két kötet mesém jelenik meg jövőre^ az egyik a „Parami- sák ivadékai”, a másik a „Hét szakállas farkas” címmel. — Ha már szóba került: jelennek-e meg a közeljövőben új könyvei — az említetteken kívül? — Ugyancsak a jövő évben jön ki a Szépirodalmi Kiadó gondozásában egy no- velláskötetem, a Magvető „30 év” sorozatában új kiadásban lát napvilágot a „Füstös képek”, s megjelenik egy új regényem is, „A papírhajó — vagy akik élni” akartak” címmel. — önéletrajzi regény lesz a „Papírhajó” is, mint a „Füstös képek”? — Igen, mintegy folytatása lesz a „Füstös képek”-nek, cte mások a szereplői. Azokból az évekből ered a könyv cselekménye, amikor tanítottam, téglagyárat szerveztem, gépésztechnikusként dolgoztam. A konfliktus változatlan: a valódi putritól a vágyak padlásos háza felé igykevők sebeket szakító súrlódásait írtam meg. — ön jóval elmúlt negyven éves, amikor írásaival jelentkezett, önkéntelen a nagyon prózai kérdés: hogyan lett író? — Valamikor fiatal koromban nem adtam alább: meg akartam váltani a világot. Sok mindent csináltam teljes szívvel, nem készültem írónak. Állandó súrlódások közepette éltem. Bennem nem sebeket szakítottak, hanem feltöltődtem feszültséggel, amit végül is az írásban vezettem le. Szeretem a világot, ahonnan jöttem, amelyhez tartozom. Mamái- nem megváltani akarom, hanem őszintén föltárni mélységeit, magasságait. Eddigi írásaim a cigányvilágról szóltak, az eztán következők, a most készülők is ebben a körben maradnak. Rákaptam az írásra, mint más az alkoholra, vagy az ópiumra. Annyi mindent el kell még mondani erről a világról — és nekem rengeteg mondanivalóm van. Hiszem, hogy az asszimiláció nemcsak szóbeszéd, ezt igyekszém írásaimmal segíteni. — Megjelenésre váró műveiről esett már szó. Most min dolgozik? — Hajaj — ez egy nosz- szú nóta. Közel egy félévet töltöttem Indiában a Pand- zsáb tartományban, az Öt folyó völgyében, ott, ahonnan az ezredforduló táján a feltételezések szerint szét- szóratott a cigányság. Készülő művem első fele a kezdetekről szól, felölelve a cigány mitológiát, második része történelem lesz, Négyszáz oldalt írtam eddig, s a történetnek nagyon az elején járok . . . Szabó János Figyelő arcok a sarokban Fotó: Fortuna Mária A putritól a padlásos házig A 17 ezer kötetes zagyvarékasi könyvtár 800 olvasójának többsége diák, A gyerekek szívesen töltik idejüket a könyvtár olvasótermében, olykor még örsi foglalkozásaikat is itt tartják II „baromeniber” tangója bszurdot még nem játszott a színház: most a Tangó bemutatójával ezt is megértük; igaz, ez az abszurd lengyel abszurd, s a hatvanas évek drámaterméséből való. Épp ezért csínján is kell bánnunk a műfaji skatulyával. Mro- zek szabálytalan és szokatlan „antidrámája” ugyanis ha sok vonatkozásban hasonlít is — formai jegyeiben, az alaphelyzet groteszkségében, az építkezés elvont gondolatiságában — az abszurd klasszikusaihoz (Becket, Jo- nesco, Pinter), különbözik is tőlük, s ez a különbség szemléletbeli. Ugyanis bármenynyire is átéli kora emberének vergődéseit, bármennyire is szorongás tölti el az emberi világ eltárgyiasodása láttán, bármennyire is kétségbeesik korunk morális bűnei, társadalmi eltévelyedései, esetleg zsákutcái, ő maga sohasem veszíti el végérvényesen a szilárd erkölcsi értékekbe, a világ megváltoztathatóságába vetett hitét. Színpadán nem az értelmes élet lehetetlenségének gondolata, hanem az emberi és társadalmi értelmetlenségek abszurditása van jelen. Elöljáróban azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert a Tangó színrevitelében is csak ez lehet a vezérlő elv. Csak az előadás lehet méltó a szerző * szelleméhez, amelyben az elembertelene- dés legsötétebb képeinek festése mögül sem hiányzik az emberért érzett felelősség nemes indulata. Hadd bocsássam előre, a szolnoki Tangó ebben a tulajdonságában nem csalja meg a szerzőt. Szokatlan drámai világ, szokatlan színházi élmény Mro- zek Tangója. A „szokatlan- ság” .éppúgy származik a dráma természetéből — a dolgok egyszerre mutattatnak fel színükről és visszájukról, tragikus és komikus van együtt különös ötvözetben — de „szokatlanok” az előadás megválasztott színpadi eszközei is. Ezen az estén már a kezdet is „megcsapja” a nézőt. Paál István gazdag, teremtő fantáziával közeledett nem könnyű feladatához, s ha .ötletei között akad is, amelyik inkább a modorosság körébe sorolható, semmint a drámai közlendő ki- teljesedését szolgáló eszközök közé — például a nézőtér játékba vonása oly módon,- hogy a színészek érkezés és távozás céljára felhasználják a bejárati ajtókat, vagy a drámát meghosszabbító „Paál-farok”, amikor kétszer ér véget a játék — bizonyos formai szeplők ellenére is vérbeli színház a Tangó. Már a kezdet kezdetén felcsigáz eredetien új megoldásaival. Az ugyanis gyakran megtörténik, hogy siker esetén, játék végeztével a közönség hívására a rendező is színre lép, de arra még nem volt eset, legalábbis itt Szolnokon, hogy a rendezővel kezdődjék a játék, aki alkotótársaival egyetemben lép oda a közönség elé, hogy fogadja (ez a dolog kellemes oldala), hogy azután menten fegyvert ragadjon, pisztolyát ránk irányítsa (kelemetlen borzongás fut végig a hátunkon), aztán egy fiatalembert céloz meg (csak később ismerjük meg, hogy ki is ő), hosszan és kitartóan, majd sokatmondóan (igazi teatralitás) a fegyvert az ajtófélfára akasztja. Smég a kép nem teljes. Egyszerre sűrű köd csap elő a színfalak mögül, hogy betakarjon mindent, színpadot, nézőteret egyaránt. (Milyen misztikus.) S közben pedig szól a zene, csontunkig hatolva. A háttér fényekben viliódzik tarkán — mindez együtt rendkívül attraktív. Szinte varázsütéssel nyitja ki képzeletünket a játékra: izgalmat kelt, érdeklődést csihol. Csak mutatvány volna? Hatásvadászó játszadozás? Korántsem. A megjelenítendő színpadi gondolat költőiMrozek-bemutató a Szigligetiben en érdekes elősűrítménye. Még nem tudjuk miért, és azt sem, hogy hogyan, de már ott él bennünk a sejtelem: annak az ifjú embernek pusztulnia kell, s hogy kegyetlenül érdekes dolgoknak nézünk elébe. A játékban azután valóban egy különösen érdekes tenyészettel találjuk szemben magunkat. Egy háromnemzedé- kes família tagjainak mulatságosan karikírozott rajzolatában a tartalmatlanná vált polgári életforma, a pusztulás és bomlás jellegzetes variációi elevenednek meg a színpadon. Egy olyan családi miliő, amelyben úgy élnek együtt nemzedékek, hogy nincsenek tudatában az idő múlásának — nem az idő zökkent ki, ők zökkentek ki az időből — eszméik, elveik üres szólamokká váltak, a hajdan „kivívott szabadság, a minden szabad és lehet” szabadosságává degralálódott, itt senkit semmi nem érdekel igazán már, a ház asszonya nyíltan szeretőt tarthat mindenki szeme láttára, egy otromba „baromembert”, aki darabos faragatlanságával még tiszteletet is ébreszt, olyan „autentikus”. És velük fordul szembe a család legifjabb sarja, hogy visszazökkentse őket az időbe. Hogy a fizikai és lelki formátlanságból visszavezesse a régi formák, régi kötelékek világába. Dehát lehetséges ez? Beszélni a falnak! Így hát miféle lázadás lehet az ifjú Arthuré is, amikor igazán nincs is mi ellen lázadnia ebben a minden mindegy világában. Ahol tíz év alatt nem volt senkinek gondja rá, hogy a nagyapa halála után ottmaradt ravatalt eltakarítsa a háztól, s ahol ott áll a szobában még azt követő pillanatokban nem lépne elő főszereplővé az eddig csak segítőtárs Ede, hogy most már ő szabja meg a rendet: élet és halál brutális uraként. (Első dolga, hogy cipőjét lehúzássá a „jó öreg” Eugeniusz bácsival!) E következmény tükrében azután egyszeriben különös értelmet kap mindaz, amin előbb még helyenként esetleg nevettünk. Szorongással nézzük, ahogy a baromember felkérésére Eugeniusz bácsi járja a tangót — ez abszurdum, hát ide jutottunk! — amely nem is tangó már, hanem a baromember haláltánca. Láttán történelmi reminiszcenciák ébrednek bennünk (például a fasizmus, a chilei brutalitások), személyes tragédiák emlékei tolulnak elő, A pusztulás érzéki „felkiáltójelei”, a csontvázbábuk a színpad két oldalán, majd egy harmadik, amelyik fentről ereszkedik alá, egyszeriben élni kezdenek, hogy együtt figyelmeztessenek: ahol ily posvány, erő és akarat nélküli enyészet öntudatlanul vegetál, s ahol a megváltó is kispolgári hőbörgő- vé válik, az eszme üres ágá- lás, ott mindig megvan a lehetősége, hogy veszélybe kerüljön az emberiség, hogy az Édekek vegyék kezükbe a hatalmat. Szól a zene, járják a táncot, még utójáték is van, de ez a tangó-metafora oly erőteljes, hogy ki figyel már a céltáblákkal ügyködő színészekre, ott szól bennünk a színpad tolmácsolta, keltette, az emberségért felelősséget érző mrozeki üzenet. Hogy e „többjelentésű” drámának egyéb, illetve másfajta üzenete is lehetséges, nem kétséges, hisz szerteágazó gondolatiság jellemzi a Tangót. De az előadás hangsúlyai, végső kicsengése arra vall, hogy a szolnoki előadás is az értelmezésnek ezt a leginkább kézenfekvő útját választotta. Jelenet a III. felvonásból (balról jobbra) Pákozdy János, Udvaros Dorottya, Pogány György, Margitai Ági, Fonyó István mindig Arthur hajdani babakocsija, pedig volt „lakója” már a huszonötödik életévét tapossa. Értelmetlen kísérletekkel babrál a művészpapa, s a legfőbb cselekvés itt: a kártya. Mit lehet itt tenni? Sírni vagy röhögni? De akár mindkettőt egyszerre. Ez az a tragikomikus alaphelyzet, melynek következtében Arthur sem válhat igazi hőssé, legfeljebb mulatságos figurává. Ezért nem érezzük hát pusztulását sem döbbenetesnek, amikor „lázadásában” odáig jut, hogy a zsarnokságért nyúl, és lesújt rá annak ökle, akivel időleges szövetséget kötött. Az előadásban kitűnően érvényesül a darabnak ez az alapvető kettőssége; nagyszerű, ahogy például az egészen belül is, egy-egy jelenetben a tragikusnak induló helyzet hirtelen komikusba vált át. (Ebből a szempontból az apát jásztó Fonyó István játéka külön is figyelemre méltó.) Egyébként még azon is, hogy az ifjú Arthur, miután csődöt ,mond eszméivel és hőbörgő módon élet és halál urát akarja eljátszani. de utoléri a sorsa, talán még ezen is nevethetnénk, ha az Hogy mondanivalójuk meggyőző, abban az elmélyült színészi munka elismerése is benne foglaltatik. A már említett Fonyó Istvánon kívül a jók közül is mindenképpen kiemelkedik Üjlaki Dénes Edekje — színészi telitalálat — Pákozdi János sok ágú emberi vonással gazdagítja a jóhiszemű vén reakciós Eugeniusz figuráját,- Margitai Ági játéka tanulmányt érdemlő stiláris remeklés, különösképp elragadó a harmadik felvonásban a régi formákba való visszavedlés mulatságos jeleneteiben. Udvaros Dorottya jól „hozza” egy fiatal lány érzelmi sivárságát és lelki együgyűségét, Pogány György eredményesen birkózik meg a fiú jelentős szerepével, Falvay Klári eredeti figurát teremt. isszatérve az alapvető gondolathoz: ez a szolnoki Tangó — bár fináléja egyáltalán nem valami szívderítő élmény — mégsem a kétsébeesés bunkójával sújtja fejbe nézőjét, hanem kiélezettségében is szenvedélyes állásfoglalásra serkent: soha ilyen tangót! Valkó Mihály
