Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 10. G ULPOLITIKAI G ÖRKEP NYUGAT-SZAHARA Vihar a sivatagban Sivatagi harcosok A Szahara nevet hallva a legtöbb emberben önkéntele­nül megjelenik a kép: óriási terméketlen sivatag, pusztító forróság, végeláthatatlan ho­mokdűnék. Nehezen elképzel­hető, hogy ilyen terület bir­toklásáért bármely ország is vetélkedne — sőt háborút vi­selne. Mivel magyarázható akkor az a harc, amely a Marokkó, Algéria és Mauri­tánia körülvette Nyugat- Szaharában folyik? Kincs a homok alatt A válasz voltaképpen egy­szerű: a vitatott terület ko­rántsem értéktelen, hiszen — egyéb ásványi kincsek mel­lett — a világ foszfátkészle­tének legalább egynegyede található itt, más kutatások pedig a kőolajtermelés bein­dításának lehetőségét is elő- rejelzik. E természeti gazdag­ság tudatában válik érthető­vé a feszültség, amely az előbb említett országokon túl kiterjed több európai állam­ra, sőt egész Nyugat-Afrika politikai, diplomáciai helyze­tére is. A mintegy három magyar- országnyi területű Nyugat- Szahara a középkortól kezd­ve spanyol fennhatóság alatt volt, 1884-ben nyilvánították gyarmattá. Földje egy vé­kony tengerparti sávtól elte­kintve terméketlen, a lakos­ság nagy része ma is nomád pásztorkodással foglalkozó arab. (Jellemző a népesség száma körüli bizonytalanság is: a becslések 70 ezertől egész 750 ezerig terjednek. Ez lényeges probléma, mert a le­felé torzított lélekszámot Nyugaton az állami életre va­ló képtelenség bizonyítéka­ként akarják felhasználni.) A hatvanas évekre Madrid már csak Franciaország se­gítségével tudta uralmát fenntartani — mind gyako­ribbak lettek a helyi lakosság felkelései. A kolonializmus elleni harcban a szomszédos országok — akkor még egy­séges — támogatásán túl el­vi jelentőségű volt az ENSZ 1965-ben hozott határozata, amely kimondta a szaharai nép önrendelkezési jogát. A térség országainak együtt­működése épp akkor szakadt meg, amikor Spanyolország — nemzetközi és belső okok nyomására — népszavazás engedélyezésére kényszerült. A tényleges függetlenség el­érését a Franco-kormányzat szinte utolsó lépéseivel, he­tekkel a diktátor halála előtt mégis megakadályozta: előbb titkos szerződést kötött Ma­rokkóval és Mauritániával a foszfátkincs közös kiaknázá­sáról, majd 1975 végén meg­egyeztek Spanyol-Szahara felosztásáról ez utóbbi két ország között. így a spanyol csapatok kivonulása tulaj­donképpen őrségváltássá ala­kult át: a terület nagyobb — s gazdagabb — részét Marok­kó, déli harmadát pedig Mau­ritánia foglalta el. Mindezt anélkül, hogy az ország la­kosságának bármilyen módot adtak volna a jövője felőli döntésre. A megszállás in­doklásául történelmi indoko­kat és nyelvi-etnikai rokon­ságra való hivatkozást hasz­náltak fel. A függetlenségért küzdő Polisario Front, amely 1973 óta felszabadító mozga­lom és irányító politikai párt egyszerre, mégsem tett le cél­járól : 1976. február 27-én ki­kiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot. Oázis«erödítmények Az utóbbi évek eseményeit a következőkben lehet össze­foglalni : a Nyugat-Szahara A kettéosztott ország térképe bekebelezésére irányuló ter­vek kudarcot vallottak Fran­ciaország tevőleges segítsége ellenére is. Katonai vonatko­zásban: a Polisario jól szer­vezett, gerillaharcot folytató és a sivatagi körülményekhez tökéletesen alkalmazkodó hadseregét nem tudják le­győzni, sőt a harcok kiterjed­tek Marokkó és Mauritánia területére is. A megszállók jórészt megerősített városok­ba és oázisokba szorultak vissza. Politikai szempontból: eredményes a Polisario ál­lamszervező tevékenysége, nemzeti tanácsot alakítottak, tudatos telepítési és gazda­ságfejlesztési programot haj­tanak végre és gyakorlatilag szabályos kormánytevékeny­séget folytatnak. Végül: az ENSZ újból Nyugat-Szahara önrendelkezése mellett fog­lalt állást és az Afrikai Egy­ségszervezet a tervek szerint külön ülésen fogja vizsgálni a kérdés békés megoldásá­nak lehetőségét. Mert ez a lényeg: el kell érni a kon­fliktus tárgyalásos rendezé­sét. Diplomáciai háttér Ennek esélyei megnőttek a nyáron Mauritániában lezaj­lott hatalomátvétel óta. Az új kormány hajlik a Polisa­rio fennhatóságának elisme­résére, erre kényszeríti a sok­szorosára duzzadt hadsereg moráljának romlása és min­denekelőtt katasztrofális gaz­dasági helyzete. Katonai cé­lokra fordítják a költségve­tés majd 65 százalékát (bár e kiadások egy részét szaudi és kuvaiti pénzügyi támoga­tásból fedezik). Jószándékát bizonyítandó, a Polisario vá­laszképpen fegyverszünetet hirdetett Mauritániával szem­ben, s ezt később határozat­lan időre meg is hosszabbí­totta. Mindezt természetesen feltételei változatlanul ha­gyásával: a külföldi csapatok kivonásának és az önrendel­kezés biztosításának követe­léséből nem engedhetnek. A kérdés kulcsa tehát pil­lanatnyilag Marokkó maga­tartása: II. Hasszán király viszont — aki szándékai sze­rint „rendfenntartó” szerepet akar játszani az egész Magh- reb-térségben — egyelőre el­zárkózik a békés rendezés elől. Rabat ezen túlmenően ösz- szekapcsolja a nyugat-szaha- rai problémát egyéb határvi­tával is. Arra hivatkozva, hogy a Polisario az algíri kor­mány közvetlen katonai se­gítségét élvezi, azzal fenye­getőzik, hogy adott esetben akár Algéria területére is ki­terjeszti a harcot. Marokkó- hosszú ideig Franciaország bátorítását is élvezte, a hát­térben megbúvó érdekek és kapcsolatok rendszere azon­ban az utóbbi időben számot­tevően módosult. A Franco utáni Spanyolország szintén támogatja a szaharaiak ön­rendelkezési jogát. Erre Mad- ridot elsősorban egy reáli­sabb Afrika-politika kialakí­tásának szükségessége ve­zette. Kétségtelen, hogy a jelen­leg folyó sokirányú próbálko­zás egy része a szaharai fel­szabadító mozgalom képvise­lőit megkerülve folyik. A diplomáciai manőverezések során népszavazási, föderá­ciós vagy autonóm státuszt biztosító kompromisszumok is felmerülnek. A Polisario Front állásfoglalása viszont egyértelmű: kizárólag olyan tervet fogadhatnak el tár­gyalási alapként, amely az ország függetlenségének elis­meréséből indul ki. Szándé­kaik határozottságát jelzi, hogy utolsó bejelentéseik sze­rint a fegyveres harcot ki­terjesztik Marokkó egész te­rületére. Olaj és atomenergia Nincsenek bővizű, energia- termelésre befogható folyók, a föld mélye nem rejt szénte­lepeket Kubában. Az elektro­mos energiát hagyományos olajtüzelésű hőerőművekben állítják elő, ezeket is import­ból táplálják: a szocialista szigetország nem rendelkezik számottevő mennyiségű sa­ját kőolajjal és földgázzal. Az energiaszükségletek ugyanakkor növekednek. A hetvenes években a fogyasz­tás évi átlagban 8,5 százalék­kal emelkedett. Ennek oka: a kubai népgazdaság — külö­nösen az országnak a KGST- be történt belépése óta — gyorsuló ütemű fejleszté­se, az első ötéves terv nagy­szabású építkezései, ipari be­ruházásai. Nem kis tétel a háztartási felhasználás nö­vekedése sem: az áruellátás nehézségei ellenére az utóbbi öt évben mintegy kétmillió, különféle elektromos háztar­tási gépet vásároltak a kubai fogyasztók. Mindebből könnyen meg­érthető, miért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget Ku­bában a nukleáris energia felhasználásában rejlő lehe­tőségek kihasználásának. Már épül az első — KGST-együtt- működés keretében épülő — kubai atomerőmű, amely a tervek szerint 1985-ben kap­csolódik be az ország ener­giaszolgáltató hálózatába, 440 megawattos kapacitással. Az elektromos energia termelé­sében a teljes átállás az atomerőművekre természete­sen még a távoli jövő pers­pektívája csupán. A hőerő­művek hosszú távon is fősze­repet fognak játszani a kubai népgazdaságban. Ennek a realitásnak megfelelően a je­lenlegi ötéves tervben is fon­tos helyet kap az olyan „hagyományos” erőművek lé­tesítése, mint például a szov­jet technológiával és segít­séggel épülő, befejezéshez közeledő arieli „Máximo Gó- mez”, amelynek első, 100 me­gawattos egységét az év ele­jén már üzembe helyezték. A nukleáris centráló és áz új hőerőművek teszik majd le­hetővé a régebbi építésűek teljes rekonstrukcióját, ame­lyeket jelenleg még nem le­het kivonni a termelésből. Pedig egyik-másik generátor­matuzsálem már igencsak megérett a nyugdíjazásra: az egységnyi villamos ener'gia előállításához 60—80 száza­lékkal több olajat használ fel, mint a legmodernebb technológiával dolgozó társai. A forradalom győzelmét követő államosításkor az energiaipar összteljesítménye 1 millió 760 ezer megawatt­óra volt. Tavaly 3,7-szer eny- nyi elektromos energiát ter­meltek Kubában. Szegő Gábor ÁZSIAI BIZTONSÁG Veszélyek és korlátok A Mao utáni korszak kínai külpolitikájának kibontako­zása új, rendkívül veszélyes elemeket vitt Kelet- és Délkelet- Ázsia stratégiai-politikai helyzetébe. A Szovjetunió már a 60-as években felismerte e veszélyek felbukkanásának lehető­ségét. Ezért hangoztatta egy széleskörű ázsiai kollektív biz­tonsági rendszer létrehozásának szükségességét. Mao halála óta bebizonyosodott, hogy a Kínában bekövetkezett belpolitikai változások nem hoztak pozitív módosulást Peking külpolitikájában. Sőt: azt lehet mondani, hogy e külpolitika veszélyessége Mao halálát követő korszakban annyiban fokozódott, hogy meg­szabadult a korábbi, ál-ideológiai kötöttségektől és jóval ak­tívabbá vált. Ez az aktivitás az indokínai félszigeten teremtette meg a legközvetlenebb új veszélyzónát. A kínai törekvések lénye­ge az, hogy Peking a maga hatalmi érdekeinek szemszögéből nézve az indokínai félszigetet egy történelmileg kialakítandó kínai befolyási övezet részének tekinti. A pekingi vezetés már a vietnami nép Washington ellen vívott felszabadító háború­jának idején számolt azzal, hogy e háború befejeztével Viet­nam a későbbi kínai hatalmi törekvések gátjává válik. Ez magyarázta a kínai politika ellentmondásos akcióit Vietnam­mal szemben a felszabadító háború idején — például a terü­letén áthaladó szovjet gazdasági és katonai segítség lassítását, vagy akadályozását. Végül: ezzel indokolható, hogy Peking akadályozta, illetve ellenezte a vietnami szabadságharc gyors, és teljes győzelemhez vezető végső szakaszának kibontakozá­sát. Amikor a teljes győzelem e törekvések ellenére is elér­kezett, Peking szemében nyomban az egységes szocialista Vietnam vált a délkelet-ázsiai aknamunka fő célpontjává. Ennek leglátványosabb — bár csak egyik — megnyilvánulása a kínai befolyás alatt álló kambodzsai vezetés Vietnam-elle- nes politikai és fegyveres provokációinak támogatása. Ezzel természetesen összefügg az a rendkívül feszült és időnként katonai súrlódásokat is okozó helyzet, amelyet a kínai politika teremtett a vietnami—kínai határ mentén. Ez volt tulajdonképpen az „előjátéka” annak, hogy Vietnam — miután a KGST teljesjogú tagja lett — novemberben barátsági és együttműködési szerződést írt alá a Szovjetunióval. E szerződés semmiképpen sem tekinthető „új katonai paktumnak”, mint ezt a pekingi és washingtoni propaganda jellegzetes egyetértéssel hagsú- lyozza. A széleskörű együttműködést előirányzó megállapodás Védelmi vonatkozású konzultációt csak olyan esetekben irá­nyoz elő, ha a felek egyike „támadásnak, vagy támadás ve­szélyének” van kitéve. Az természetesen nyilvánvaló, hogy a szerződéses kapcsolat megerősíti az újjáépítés nehézségeivel küzdő egységes szocialista Vietnam helyzetét a délkelet-ázsiai befolyási övezet létesítésére törekvő kínai politikával szemben. A Peking megnövekedett aktivitása által teremtett ve­szélyzónák közül ez a legközvetlenebb — de nem az egyetlen. A másik, kontinentális értelemben is rendkívül kártékony akció a japán—kínai szerződés megkötése volt. Peking habo­zás nélkül szövetségre lépett azzal a Japánnal, amely Wa­shington legfőbb ázsiai szövetségese, s egyben a földrész tény­legesen és méginkább potenciálisan elsőrendűnek minősíthető technológiai-katonai tőkés nagyhatalma. Peking akciói teljesen új helyzetet teremtettek Ázsiá­ban. Ebben az új helyzetben különleges nyomás ne­hezedik a Délkelet-ázsiai Országok Szövetsége (ASEAN) öt tagországára. Ezek: Indonézia, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Malaysia és Szingapúr. Nem véletlen, hogy november második felében a kínai külpolitika gyakorlati ve­zetője, Teng Hsziao-ping sorra járta az ASEAN-országokat. Az eddigi jelek azt mutatják, hogy stratégiai szempontból ez az út nem volt sikeres. Az ASEAN-országok láthatóan — és érthetően — vonakodtak mindenféle Peking iránti politikai kötelezettség vállalásától. Különösen érezhető ez a vonakodás, ha összehasonlítjuk Pham Van-Dong vietnami miniszterelnök kőrútjával. Ez (még a Teng utazást megelőzően) eredmé­nyesen fűzte szorosabbra a gazdasági és politikai kapcsola­tokat Vietnam és az ASEAN-országok között. Az ASEAN- tagállamok különböző típusú kormányzati rendszerekben élő tőkésországok. Stratégiai szempontból azonban nyilvánvaló érdekük, hogy ne a délkelet-ázsiai hatalmi felsőbbségének zónáját szervező Pekinghez, hanem a maguk függetlenségi törekvéseinek esélyeit is növelő, független szocialista Viet­namhoz közeledjenek. —i —e. összeállította: Majnár József Azerbajdzsáni alkotók Azerbajdzsán fejlett iparral rendelkezik — bár gyapot- és szőlőtermesztése is jelentős. A legfontosabb gazdasági ág a kőolajhoz, illetve a kőolajfeldolgozáshoz kötődik — a majd kétmilliós főváros, Baku neve sokakban olajkutak, kígyózó vezetékek képét ébreszti. így érthető, hogy a budapesti Tech­nika Házában bemutatott kiállítás nagyobb része is ezzel az iparággal van kapcsolatban: biztonsági szelepeket, nyo­másmérőket, szűrőberendezéseket láthatunk. Más készülékek pedig — bolyhozógépek, kopásmérők — a textilipar szakér­tőinek érdeklődésére tarthatnak számot. A műszaki fejlesztést rendkívül fontos tevékenységnek tekintik Azerbajdzsánban. A több tízezer újító és feltaláló munkáját üzemi tanácsok és kollektív szabadalmi irodák fog­ják össze. Az ő munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet köztársaság ipara jelenleg 6 nap alatt készít annyi terméket, amennyinek az előállításához a forradalom előtt egy év kellett.

Next

/
Thumbnails
Contents