Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-09 / 290. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 9. „Lovagi torna” és „rabszolgaság” a hangyák világában A hangyák egy része különös életmódú: ismertek közöttük kertészkedők, ilyen például a levélmetszö hangyák gom- batenyésztö tevékenysége. Mások állattenyésztők, például a levéltetveket nevelők, sőt akad közöttük rabszolgatartó fajta is, amely egy másik faj egyedeit legyőzve azok egyedeivel fölérendeltségi viszonyban él együtt. Ezzel a viselkedéssel valószínűleg jóval megelőzték a hangyák a rabszolgatársadalmat is megért embert. A Harvard Egyetemen újabban megfigyelték, hogy bizonyos hangyafajoknál a fajon belül, a fajtestvérek között is előfordul a rabszolgatartó életforma. Ezek a hangyák azonban egy szempontból mégis felülmúlják az embert: a rabszolgaság nem véres harcok árán következik be, hanem egy sajátos ceremóniát mutató mozgásforma, „lovagi torna” eredményeként alakul ki. A hangyák többnyire erős kitinvázzal rendelkeznek, így ez az esetleges harc során a sérülésekkel szemben kellő védelmet nyújt számukra. Az USA délnyugati részén nagy kiterjedésben él a bütykös mézgyűjtő hangya. Egyedeik egy része mézzel feltöltődve tartaléktáplálék-csepp szerepet tölt be; az ilyen fiatal dolgozó hangyák mézcsep- penként függeszkednek a földalatti „éléskamra” meny- nyezetén. Ezeket a többiek addig etetik mézzel, amíg potrohúk cseresznye-nagyságúra nem duzzad. Természetes, hogy az ilyen nagymérvű tágulásra képes testrésznek nincs vaskos kitinpáncélja, tehát kevésbé alkalmasak a harcias életmódra is. Érthető tehát, hogy ezeknél a harciasság „lovagi viselkedés- formára” szelídült. Az egyik mézgyűjtő hangyánál Arizonában megfigyelték, hogy fajon belül a szomszédos hangyaállamok között gyakran előfordulnak „határ-incidensek”. Ha a különböző bolyból származó két „hírszerző” hangya találkozik egymással, mindkettő magasra emeli lábait, támadó testhelyzetet vesz fel, harcias viselkedést mutat, de nem indul bírókra, hanem hirtelen megfordulva ki-ki saját bolyába szalad hírt közölni és segítséget kérni. Hamarosan mindkét féltől több száz egyed érkezik a helyszínre, s ekkor több napig is eltartható „lovagi torna” kezdődik. Közben mindig újabb résztvevők érkeznek, sötétedéskor pedig a „csapatok” visszavonulnak, hogy másnap reggel újra folytathassák azt. A „torna” alatt a két állam résztvevői magasra nyújtott lábakkal akár órákig egymással szemben „farkasszemet néznek egymással”; majd oldalra fordulva csápjukkal az „ellenség” egy- egy tagjának potrohát veregetik. Ügy tűnik, mintha mindegyik megpróbálná a másikat oldalról szorongatni. Egy-egy ilyen mozzanat 10— 30 másodpercig tart, miközben a vesztes rendszerint meghátrál. A küzdelem a legritkább esetben mutat agresszív formát. A torna végeredménye: a két állam közé eső határ pontosabb kijelölése. Ha nem vonul fel mindkét részről arányosan elegendő „harcos” a lovagi tornára, akkor az erősebb állam tagjai „lerohanják” a másikat. A Harvard Egyetem kutatói 28 megfigyelt torna közül 5 esetben észleltek egyoldalú „csatavesztést”, ami azzal végződik, hogy a győztesek behatolnak a legyőzöt- tek telepére, annak királynőjét megölik, vagy elűzik, s áz ott talált lárvákat, bábokat és dolgozókat, továbbá a mézzel telt egyedeket is néhány nap alatt saját fészkükre cipelik. A beköltöztetett lakókra azonban nem vár igazi rabszolgaság, nincs „elnyomás”, tehát tulajdonképpen a rabszolgaság sem helyes kifejezés. M. L. Képünkön: Vidáman futkározó bölények a védett területen tengerig, hatalmas területeken volt elterjedve. A lengyelországi bölényállomány 1914 elején még 737 állatot jelentett, az első világháborúban, illetve annak következményei során csaknem teljesen megsemmisült. Csupán húsz bölény menekült meg, de később ezek is többnyire a vadorzók áldozatául estek. Ugyanerre a sorsra jutott az eredetileg 800 állatból álló kaukázusi állomány is. Ügy látszott, a faj sorsa végképp megpecsételődött. Végül már alig 30 európai bölényt lehetett találni az állat- és vadaskertekben. Az utolsó példányokat összeszedve mentették meg a teljes kipusztulástól. Ma ismét több mint 200 él a bielowiezai őserdőben, de a Kárpátokban és a Szovjetunióban is találhatók. Az erdei bölény a bialowiezai fauna előkelősége, ott háborítatlanul, az őserdő sűrűjében él. Fűvel, fiatal hajtásokkal táplálkozik. Télen az erdészek gondoskodnak a „nemzeti kincs”-ről, és szénát, zabot, takarmányrépát adnak neki. Valamennyi bölénynek gondosan vezetik a családfáját. Az állat eszmei értéke egymillió zloty, ami azt jelenti, hogyha orvvadász kilőne egyet, a börtönbüntetésen kívül az értékét is meg kellene térítenie. II megmentett bölény Lengyelország területének csaknem a negyedrészét fenyves- és vegyes erdők borítják. Különösen jelentősek azok a nagy erdőségek, amelyek közül több mindmáig megőrizte ősrengeteg voltát. Főképpen Északkelet-Lengyelországban találhatók ilyenek, legnagyobb és legszebb köztük a bialowiezai erdő. Ennek az eredeti állapotában megőrzött hatalmas őserdő egy része átnyúlik szovjet területre is. Megőrizte az egykor Európát borító vegyes őserdő képét, és ma ez a bölény és a vadbivaly egyetlen európai lakóhelye. Az ősvadon 47 négyzet- kilométeres részén hozták létre a Bialowiezai Nemzeti Parkot. Bölényből Lengyelországban él a legtöbb a világon. Ma mindössze két fajuk él: az európai és az amerikai bölény. Az amerikai nyílt, sztyeppeszerű tájak lakójaként füvekkel táplálkozik, és valamikor nagyon nagy számban élt a prérin, főleg Észak- Amerika területén. Az európai bölénynek eredetileg két változata volt: a hegyi bölény, valamint a Kaukázus magasan elterülő erdeiben tanyázott, valamint a síkföldi bölény, amely Franciaországtól a BaltiÓriáskígyók—otthon A kígyók, a népek monda- és mesevilága alapján már ősidők óta a rossznak, az ármánynak és a veszedelemnek a szimbólumai. Pedig éppen olyan kevéssé gonoszak vagy álnokok, mint bármely más állat, s a tévhittel ellentétben igen kevés közöttük a veszélyes. A kígyófajok csak 10—13 százalékának van méregmirigye és mérget vezető foguk, s csak kis részük képes arra, hogy egészséges embernek komolyan ártson vagy megölje. A föld sok vidéke — köztük a trópusok is — mérgeskígyókban szegény, sőt egyenesen mentes. Sok fajra jellemző az a módszer, hogy a zsákmányt rátekeredve megfojtják. Minden kígyó egészben nyeli le zsákmányát, akár élő az, akár élettelen, ezt a koponya sajátos felépítése teszi lehetővé. A kígyókoponya minden olyan része, amelynek köze van a zsákmány megragadásához és lenyeléséhez, igen mozgékony: nyújtható és rugalmas, csuklós és emeltyűs készülékké alakul át, a n'yeAz orvos és kislánya egy fiatal boával (MTI külföldi képszolgálat) lési folyamatban a csontok, inak. szalagok é§ izmok egyaránt részt vesznek. Széles körben ismertek az olyan nevek, mint a boa, a piton, az anakonda stb., meg is találhatók minden nagyobb terráriumbán. A boa és az anakonda Amerika trópusi területein honos; az előbbi 3,5—4,5 méterre, az utóbbi 8 méter hosszúra is megnő. A pitonfélék Délkelet-Ázsiában élnek, hosszuk 6,5 méter. A boa és anakonda nőstények teljesen kifejlett ivadékot szülnek, 20—30 ivadékuk születéskor átlagosan 70 centiméter hosszú. A piton viszont tojásokat rak, amelyeket kikelésig a nőstény őriz. A kígyók sokszor nemcsak hosszukkal tűnnek ki, hanem bőrük rajzolatának szép mintáival és pompás szinével is, amely különösen vedlés után csillogó fényben tündököl. Érthető, hogy tartásukkal — az állatkerten kivül — az amatőrök is szívesen és sikeresen foglalkoznak. Híres kígyógyűjtő egy prágai orvos, dr. Miloslav Kalas, aki egyébként egy csehszlovák óceánjáró hajón teljesít szolgálatot. Harminc ritka kígyófaj van a gyűjteményében. Agresszív-e a kutya Az agresszivitás leküzdhető, ha a kutya kritikus életszakaszaiban megbarátkozik más élőlényekkel Ritka, védett állatok 1967-ben Franciaország jelentős rezervátumában, a Pireneusi Nemzeti Parkban két érdekes állatot helyeztek védelem alá: a pireneusi zergét és a spanyol pézsmacickányt. A zergék Európában a Pire- neusoktól a Kaukázusig élnek. A zergék nemének kilenc elszigetelt alfaját ismerjük, ezek közé tartozik a pireneusi zerge is. Ezek a kecses állatok a szabad természetben élnek csapatokban. Kedvelt magasságuk 700— 3500 méter. A zerge igazi hegyi állat, amely síkvidéki állatkertben rosszul érzi magát. A Pireneusokban (francia oldalon) a zergék a második világháború után a távcsöves puskák szaporodásával párhuzamosan kezdtek fogyatkozni. A pireneusi zerge valamivel kisebb testű állat, mint testvére, az alpesi zerge, de még így is elég nagy célpontot mutat, bár nem mindig könnyű becserkészni. 1967-ben számuk körülbelül 400 volt a Nemzeti Park területén. Az ekkor foganatosított szigorú védelmi törvény jóvoltából örvendetes szaporodásnak indultak és 1968-ban 1925-öt, 1970ben már 2100-at számoltak össze belőlük. Számuk ennél 30 százalékkal valószínűleg magasabb, mert a pireneusi zergék egy része behúzódik az erdőkbe, itt pedig szinte lehetetlen szemmel tartani őket. Egy másik igen ritka állat a spanyol pézsmacickány. Ez az állat Európában egyedül a Pireneus hegység francia és spanyol oldalán él. Rokona a dezmán, vagy keleti pézsmacickány az Ural, és a Don és a Volga vidékén él. Értékes prémje miatt próbálják most szaporítani a Szovjetunióban is. A spanyol pézsmacickány életének nagy részét a vízben tölti. Csigákkal, kagylókkal, vízi rovarokkal táplálkozik és sajnos a Pireneusokban a hegyi patakokban előszeretettel fogyasztja a pisztrángikrákat is. A spanyol pézsmacickány életmódja a vízpartra épített várai, barlangjai a hódra és életmódjára emlékeztetnek. Igen erős pézsmaszaguk van, ezért a ragadozók, ha elejtik, agyonharapják, a tetemét otthagyják. A spanyol pézsmacíckény főellenségei a ragadozómadarak, baglyok köréből kerülnek ki. A halak^ közül a Szovjetunióban honos dezmán egyik nagy ellensége: a csuka. A spanyol pézsmacickány archaikus származású rovarevő állat, prémje miatt pusztítják, és ezért szorul védelemre. Az állatok pszichéjének elváltozásait már Pavlov tanulmányozta, és ezek nagy részét gyógyíthatónak tartotta, de kutyalélektani intézetet első ízben természetesen a kutyarajongó Angliában, a London melletti Watfordban létesítettek. Az intézet vezetőjének a véleménye szerint, ha egy házikutya agresszívvé válik, ideges, harapós lesz, akkor a watfordi klinika meggyógyítja. A kutya idegességére azonban sokszor gazdájának a magatartása ad magyarázatot. A klinikára kerülő kutyák többsége városi kutya. Ezeknek a családi közösségbe kellene beilleszkedniük. A kutya azonban ősi ösztönénél fogva — mint vadászkutya — abszolút gazdát kíván magának, s ennek hiányában ö maga lesz I, uralkodni vágyó”. A család gyermekeit többnyire eltűri és nem bántja, mintha csak ku- tyakölykök lennének, a ház asz- szonyát pedig elismeri ugyan és nem bántja, de nem feltétel nélkül, mint a „gazdit”. Az intézetben az új „pácienseket” néhány napig magánzárkában tartják. Ha jó indulatú esetről van szó, hamarosan közös helyiségbe kerül társaihoz. A Szovjetunióban, a Fehértenger partján, az Onyega folyó torkolatánál egy 300 méter hosszú barlangot fedeztek fel évszázadunk elején, amelyben mammutok tömegtemetőjére bukkantak. Több tucat, azóta világhírűvé vált, egész testében konzerválódott • példányt is találtak ott, amelyek valamiféle mélyhűtött 'állapotban vészelték át az elmúlt sok tízezer esztendőt. Azóta még ott és a világ több más helyén számos hasonló leletre bukkantak. A tudósok voltaképpen még ma is csak találgatják, hogy miért pusztultak ki a mammutok. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy e hatalmas orSokszor visznek a watfordi intézetbe kutyákat azzal a panasz- szal, hogy agresszívek. Az esetek többségében kiderül, hogy a gazda eljárása fejlesztetTe ki benne az agresszivitást, mert gazdája, valahányszor más kutyával találkoztak, gyorsan elhúzta onnan saját kutyáját. Az állat így az idegen kutyák közeledtét és a póráz megfeszülé- sét „riadójel”-ként rögzítette, és minden idegen kutyát ellenségnek tart. Ilyen ' esetben a gazdával kell megértetni eljárási helytelenségét. A kutya általában egy-másfél éves korára fejlődik ki. Fejlődésében két fontos és kockázatos időszak van, amelyben különösen érzékenyen reagál az őt ért hatásokra, amikor tehát a helytelen nevelés gyökeresen megváltoztathatja, rossz irányba terelheti viselkedését. Az első időszak a születés utáni ötödiktizenkettedik hét, a szocializá- lódásé, a kapcsolatteremtésé. Ha akkor a kölyökkutya nem kerül kapcsolatba az emberrel, a tőle való félelmét sohasem tudja leküzdeni. A másik kritikus időszak a tárgyi környezetbe való beilleszkedés szakasza, életének harmadik és ötödik hónapja között. mányosok pusztulását több tényező okozta. Akkoriban a földfelszín és az éghajlati vi- szonok is változtak, gyakoribbak lettek a hóviharok, így megvastagodot a hótakaró. A mammut — növényevő állat lévén — a vastag hótakaró alól érzékeny ormányával nem tudta kiás/ii élelmét. Emelkedett a világóceán, a folyók, a tavak szintje is, így egyes mam- mutcsordák egyszerűen vízbe fúltak. Valahogy ekként kezdődhetett el a nagy testű patások, s velük párhuzamosan az akkori ragadozók kipusztulása. Miért pusztultak ki a mammutok?
