Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

1978. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 engedj az igazadból Levelét megkaptam, örü­lök, hogy írásom visszhang­ra talált önben. Hiszen ezt írja: „Átkozottul tetszett az Élnek még. Aztán valami szo­rítás maradt utána. Tisztában lenni a bűneinkkel, mulasztá­sainkkal nem éppen feleme­lő érzés, de más pártos, ér­zelemtől túlfűtött szavaitól ugyanez már nagyon lesújtó. S ha ezek a szavak még lel- kiismeretfurdalásainkkal is találkoznak, egyszerűen le­hetetlennek tűnik a védeke­zés és nem marad más, mint egy megszánásért induló te­kintet: Anyám, engedj az igazadból! A mellékelt leve­let nem közlésvágyból küld­tem, inkább okulásul, silány vigaszként magunknak, akik tudjuk, hogy Élnek még. Göblyös Sándor, Törökszent- miklós, Somogyi B. út 8.” Az aláírás férfit jelöl, ab­ból a már említett mellékelt levélből azonban úgy tűnik, a levelet asszony írta. Mind­egy: megrázó, szép, emberi szavak ezek, érdemes idéz­ni őket. „Gondolok rád anyám... s ez az érzés lassan egy lesz egy nem nyugvó lelkiisme- retfurdalással. Nem kell semmit mondanod. Nem is mondanád. A tekintet is csak megnyugtatni tud, még kor­holni sem. 'Mégsem igaz, mert mindennél erősebb ez a szorító „úristen, megint nem!”-önvád. Vádolom ma­gamat, a világot, a hajszát, a gyerek ezernyi baját s min­dent, ami közénk áll! Gyű­lölöm az Igény, a Teperés vaksi falát, amin mindig át kell mászni az öregedő Sko­dával, hogy egy órára leül­hessünk a tiszta szobába! ötpercenként van reggel. Néha pillanatra eszembe jut, valamikor napokig nem járt az öreg ébresztőóra. Gyalog mentünk, ahová kellett, néha virágot szedtünk. Most? Gombszaggatóan tömött buszról lesodródva órámra nézek s nincs időm megven­ni a füstös hóvirágot. Sziré­na helyett a gyomrunk jel­zett megálljt, most a szalag ötpercnyi dermedtségében még azt is el. kell dönteni, hogy egy Fecske, vagy pár harapás elmaradt reggeli. A délután ólmos fáradt­sággal önt el, és a zuhany alatt már tűnődöm; mi ke­rüljön a tétován imbolygó bevásárlókosárba. Ezt a gye­rek nem szereti, az már el­fogyott, emez túl drága egy vacsorához. Mégis mit?! ^Va­lamit kell vinni a gyereknek holnap az iskolába, karalá­bét vagy káposztát. Melyi­ket? Űristen, hogy hülyü­lök. ..! Tényleg, az este fájt a foga. Az apja elvinné or­voshoz, ha nem túlórázik. Az is mindig túlórázik... Most ugyan én biztattam, mert megmondtam, csak akkor lesz új gumi a kocsira, ha megkeresi. És ezt komolyan mondtam, pedig én is tu­dom, hogy egy erős kanyar­ban meghalni... De jön a gázszámlás, fizetni a villa­nyért, újságért, a gyerek napközijéért s ráadásul még névnapom is lesz. Addigra muszáj kicserélni a nagyob­bik szobában a szőnyeget, egy összekötő is kellene. Meg nyolc személyre vacso­ra. Fodrászhoz is majd csak akkor megyek el.” 'Akinek levelüket .címez­ték, csak alkalmi újságíró, egyébként költő, Élnek még című írása is egy prózavers. így tehát engedjék meg, hogy versben feleljek gon­dolataikra ! Az ősz a szomorúság a félelem sárga királya élet-szüret levél-vonulás morcos-nappalok sietős settenkedése lágy szimfóniák jégcsap csilingelésű akkordja az évszakok sárga-lámpás redőnye Fehér-gyász-koldur tavaszt-álmodása a semmi körül nyüszítő szelek vijjogó félelme pacsirtástalan köd-fátyol-ruhás égi vívódás „Persze, a gyerek már me­gint. nem ette meg a vacso­ráját. Válogat, vagy tényleg a foga fáj? Nem veszi fel a bundáját, s mikor rákiabá- fom, kiderül, hogy valami­vel leöntötte az elejét. Majd háromezerért vettük, dehát minden második gyereknek van. Két év alatt kinövi, a bizományi megveszi nyolc­százért. Szegénykém, nehe­zen tűri a fogorvost. Nem veszekszek vele, pedig zseb­re dugott kézzel tapos a tó­csák közepébe. A táskájába természetesen nincs bepakol­va, de már nincs erőm pré­dikálni, inkább segítek, így aztán holnap már a ceruzát is nekem kell hegyezni. A cipőjét is mindig én puco­lom, mert rákeni a sárra a pasztát. Egyébként is; ha nem akarom, hogy itthon hagyja a fejét is, vagy topi- san menjen el, mindenben segítenem keil, s a segítés gyakran tovább tart, mint megcsinálni. Jóska sokat segít, most is elmosogatott, míg én pár ap­róságot kilögyböltem. Két inget, a gyerek pulóverét, kö­penyét, tornanadrágját. Nyolcra nagyot nyögve ülök a tv előtt, inkább csak azért, hogy lássak valamit a világ­ból. A film közben eszembe jut a számtanpélda, ki a gye­reket az ágyból... Valami kattog a kocsi vál­tójában. .. még csak ez hi­ányzott. Oda a szemközti falra venni kell egy falisző­nyeget, olyan kopasz. Sző­nyeg ! Melyikőtök öntötte le a bordó szőnyeget? Mind­egy, majd szombaton kita­karítom. Tudod, mindig le­vetjük a cipőnket, de attól ugyanannyit kell takarítani. Jövő héten délutános va­gyok. Az nagyon fáraszt. Reggel hatkor kelni a gye­rek miatt, megfőzni, pár göncöt kimosni, éjfélkor le­feküdni. Brrr. Majd szomba­ton kipihenem magam. Igaz, szombaton ágyat is kell húz­ni. Egyszer megnézem már, milyen az a Patyolat ágyne­mű. Az a betétes. Igaz, jobb szeretem, amit én vasalok. Pihenni? Egy frászt fogok pihenni. Teca szólt, a bri­gádvezető, hogy kommunista műszak. Jobb volna már on­nan is kilépni. Néha Jóska is kimossa az ágyneműt, de most a kocsin akar valamit csinálni. Istenem, mikor voltunk színházban? Nem is tudom. Ügy igazából nem is hiányzik. Minek? Hogy oda is rohanni kelljen? A gye­reknek két éve ígérjük, hogy felvisszük szánkózni a Mát­rába. Ha nem mondja, ész­re sem veszem, hogy hó van. Csak lucsok, amit behor­dunk.” összetorlaszolt betonlapok huhukkoló életjele Emlék-pipacsok utolsó nap-tűz -színű virizsolása mit kerestem e földön miért fájt ami fájt miért volt szép a szép végig-gondolása Tengerré duzzadt vágyak tócsává apadása sárga mosoly a mindenség felé „Egyszer bele kellene már rúgni ebbe a sok muszájba! Nem porszívózni minden másnap, hagyni a mosatlant, vagy elmenni ebédelni. El­menni a Mátrába, tiszta szív­vel nevetni, nem gondolni a rossz gumikra, a pecsétes szőnyegre, arra, hogy megint itthon maradt a nyelvtan­füzet és nem vitt karalábét a gyerek, hogy megint hétfő lesz, délutános hét és akkor minden még nehezebb. Azt hiszem, szombaton le­szaladunk hozzátok. Haza. Rég láttalak anyám. Azt hi­szem, de azt csak én tudom, hogy miiven kín lesz válasz­tani a hátamra égő nagymo­sás, az örökös fáradtság és közöttetek. Ha alulmarad­nék, nekem még rosszabb, mert te, az örökös megérté­seddel lassan már megszo­kod, de nekem örökké itt lóg a nyakamon az a tudat, hogy azt hiszitek, csak egy vagy­tok a millió tennivaló közül. S talán így is van... Bo­csáss meg érte anyám' és en­gedj kicsit az igazadból.” Didergéssé szelídült erők napfoltos félelme hold-lakó Dávid hegedű-húr pattogása mentettlene már sose áradó örömnek ma-ma holnap már késő ma-mai ölelni akarás Simogatást szétosztani akaró tenyerek utolsó imája az ég felé tartott tenyérnek mért csak a nap tartja oda arcát ha csontosodik a föld megfeketül a fény ön azt kérte: „Anyám, en­gedj az igazadból!” De az anyák nem engedhetnek az igazukból. Sohasem enged­hetnek. Iiuh István Hai­hong és Martfű kezet fog ­A magyar emberek közvet­lenek, barátságosak. Főleg a fia­talok, akik harsány vidámsá­gukkal könnyítettek, átsegítet­tek az első hetek nehézségein. Ha a több ezer kilométerre fek­vő hazánkra, az otthonainkra gondolunk, elszorul a szívünk. De örülünk is, mert küldeté­sünk már a béke adománya. Csendes, de mélyről jövő a mi örömünk. . Hoang Ha Chau, 26 éves vietnami munkásnő halk szavú vallomása egy kis da­rab Keletet varázsol a martfűi munkásszálló társal­gójába. Tizenhárom társával október közepén érkezett a Tisza Cipőgyárba tanulni. A másfél millió lakosú Hai- Phong városából jöttek, Észak-Vietnam legnagyobb cipőgyárának dolgozói. Ál­lamközi megállapodás alap­ján átveszik a tornacipő­gyártást a Tiszától. A vul­kanizált eljárással készülő lábbelik gyártási módját ők nem ismerik, és miután a gyártó gépsorokat is elszál­lítják a baráti ország két­ezer embert foglalkoztató gyárába, a Martfűre „dele­gált” munkások — a leendő „kulcsemberek” — itt meg­tanulják. otthon betanítják a korszerű technológiát. Munka utáni, délutáni ta­lálkozót kértünk a vietna­mi csoport tagjaitól. — Hogy érzik magukat? Mit hozott számukra a bé­ke? Hoang Dong Bac igazgató: — Köszön­jük! Jól vagyunk! Meglepően hamar megszok­tuk a számunkra teljesen is­meretlen klímát, környeze­tet. Kedves, segítőkész ma­gyar szaktársaink jóvoltá­ból elsajátítottuk a gépésze- tileg teljesen új gyártásmó­dot, rövid időn belül nem okozott problémát a nyelvi nehézség sem. — A béke... Túl közeli még a háború, annak min­den szörnyűsége. Mi a har­cok idején is dolgoztunk a gyárban, katonai lábbeliket gyártottunk. Viszontagságos időszak volt. Mikor köze­ledett a front városunkba, útrakelt a gyár, hogy csen­desebb, védettebb helyen folytathassuk a munkát. So­kan fegyvert fogtak, ők nem tartottak velünk. De aki jött, helyettük is dolgozott. Átvé­szeltük a háborút emberál­dozatok nélkül. A lerombolt gyár. a tetemes anyagi kár azonban még mindig me­mento. .. De élünk, dolgo­zunk, fejlődünk, és ez a fon­tos. Négy lányom — nagyon hiszem — már nem éli át újból a pusztítást. A kama- szos moso- lyú Le Thuy most 20 éves. Szabász. Roppant élvezi a mindent tudó masinákat, a fotocellás gépeket. — Otthon is szabász vol­tam, de mi kézzel nyírtuk az anyagot. Nagyon szeretem a gépet, felejthetetlen élmény volt az első „lecke”, amelyet itt kaptam. — A háború idején én még fiatal voltam, gyerek. A szüleim és az emberek szen­vedését látva már gyerek­fejjel meggyűlöltem a hábo­rú okozóit, az értelmetlen pusztítást. Vágyom haza. de biztos vagyok benne, hogy a magyarországi emlékeim év­tizedekig elkísérnek. A ked­ves, szép lányok, a vidék, a nagy gyár, ahol olyan gyak­ran hallunk dalolást, fütyü­lést. Ez az igazi béke. Nguyen Van Cuing az aljakö­rön tanult, a présmű­helyben. A huszonhárom éves fiatal­ember öt évig fegyverre! "a kezében harcolt. Többször megsebesült, egy ízben nem sok reményt fűztek felgyó­gyulásához. Bár örök életé­ben viseli a háború nyomait, már tud mosolyogni. — Apámmal indultunk a haza védelmére. . . ötször 365 nap! Millió emléket, fe­lejthetetlen napokat őrzök. A legbold.ogabb nap is el­jött: felszabadult Ho-Si­Minh város, számunkra ott és akkor véget ért a háború A huszon­három éves Phan Thi Song ujján ka- rikagyű­— Furcsa érzés a hon­vágy. Hazavágyom, ugyanak­kor a szívem ide is húz... A vőlegényem Csehszlovákiá­ban tanul, „néhány lépésre innen”. Tűzödei munkásnő va­gyok, folytatom — csak Kor­szerűbben — otthon a .mun­kám. Az igazgatóság úgy döntött, hogy munka után, csoportokra osztva, mi tanít­juk be munkatársainkat az új gépek kezelésére. Könnyű, szép munkának tartom a ci­pőgyártást. És hasznosnak, hiszen erre mindenkinek szüksége van. — Szabad időnkben sokat sétálunk Martfűn, tetszik ez a kis “település. Sokszor be.­szélgetünk arról séta közben, mi is ilyen szép nyugalom­ban élhetünk, dolgozhatunk talán nem is olyan sokára otthon. Nguyen Thi Yen arcán 'fel­legek. — Gyere­keimre gondolok. Kimondhatatla­nul hiányzik mind a három, aggódom miattuk. Szeret­ném, ha szárnyam nőne, hazarepülnék. — Tűzödei munkát tanu­lok. szeretném pontosan el­sajátítani minden csínját- bínját. Talán hasznomat veszik otthon... annak a gyárnak az emberei, akikkel hónapokon át vándoroltunk, hogy dolgozhassunk. Mert él-' ni, dolgozni a háborúban is kellett. Ezt tettük, a gyere­keinkért, a győzelemért. Le Mon, a huszon­hat éves fiatalasz- szony egy­éves kis­lányától és hadmérnök férjé­től vett búcsút október kö­zepén. — Két érzés viaskodott bennem utazás előtt: aggód­tam család,ómért, de mérhe­tetlenül örültem is. hogy ta: nulni küldtek Magyaror­szágra. Nagyon szép ez az ország, el sem képzeltem, hogy Európa ilyen. Szeretem Kunszentmártoni is, ahol ta­nítanak, kedvelem Martfűt, ahol ennyi jó ember é! Egy­re gyakrabban jut eszembe a karácsony, amelyet már sze­retteimmel együtt ünnepiek, most másként, mert boldo­gabb vagyok... A szép Hoang Ha Chau val­lomásá­ból már a beszélge­tés elején idéztem. Neki a háború mély fájdalmat oko­zott, hiszen öt társa esett el a harcokban. 1970 előtt diák volt, később az ifjúsági szö­vetség vezetőségi tagjaként tevékenykedett. Ifjúkommu­nista társaival elsőként vé­dekeztek a betolakodók el­len. .. Ö él. tanul, dolgozik. A többiek már nem. — Még csendes a moso­lyunk, de hiszem, hogy mi is megtanulunk szívből nevet­ni, hasonlatossá válni a ma­gyar fiatalokhoz. A közvet­len, tragikus élmények is el­halványulnak. de elfelejteni soha nem fogjuk őket. T. Szűcs Etelka (Fotó: Nagy Zsolt) Mindent adó, szép szavak Pillanatképek a Radnóti Miklós vers- és prózamon­dóverseny Szolnok megyei döntőjéről. „Következik Gyimesi Tün­de. Kányádi Sándor Fától fáig című versét adja elő”. — így a műsorközlő- A te­rem elcsendesedik, a dobo­góra barna hajú, ragyogó szemű lány lép. Megszólal: figyelni kell rá. Szépen be­szél, pontosan hangsúlyoz, feszülő érzelemmel tölti meg a verset. „Anyatej, hangyatej — ecet” — kopognak a vers utolsó szavai, s a leülő vers­mondó arcán feszült várako­zás, milyennek találják elő­adását a zsűriben ülő „íté­szek”. — Tizenkilenc éves va­gyok. Szolnokon a Vízügyi Szakközépiskola negyedik osztályát végzem — kezdi.a bemutatkozást a verseny után. — Elég zűrösek vol­tak az elmúlt éveim, ezért kihagytam egy évet. — A tizenkilencben zű­rös évek? Miért? — A szüleim, amikor 9 éves voltam, elváltak. Előbb anyám, aztán apám, nevelőanyám, végül egy nagynéném gondoskodott ró­lam. Vagy mindnyájan egy­szerre, vagy ... szóval sok­szor éreztem magányosnak magam, jobban mondva va­lami hiányt éreztem. Talán ezért is szerettem meg a verseket, a versmondást. Mostanában ennek révén egy jó közösségre is talál­tam, a repülő műszaki főis­kola irodalmi színpadának vagyok tagja. Olyan ma­gamfajta ott mindenki. Pe­dig egyszer rettenetes nyo­mot hagyott bennem egy nyilvános szereplés. _ 91 — Hatodikos általános is­kolás voltam, és a Fülemüle című Arany János vers „színpadi változatával” ké­szültünk az úttörőszemlére. Az én rossz szereplésem mi­att nem vehettünk részt a további bemutatókon. Az akkor kapott sokk később egy másik iskolában. más tanár hatására elmúlt. :— Olyannyira, hogy ta­valy aranyérmet kapott a V erseghy-diáknapokon. — Igen. az nagy boldog­ság volt. Nem is az arany­érem, hanem hogy akkor úgy tudtam elmondani a verset, hogy minden meg­szűnt körülöttem. Tétován csevegünk. „Igen­igen, talán elég érzékeny vagyok a versekre” — mond­ja. „Ezzel lett teljesebb az élete” — gondolom. — „A költők mindent adó, időtlen szép szavai töltöttek be űrt, kárpótoltak kibontakozatlan érzelmekért”. Radnóti, Kosz­tolányi, Kassák, Weöres Sán­dor, József Attila, Ady End­re, Juhász Ferenc versei ke­rülnek szóba, felemelőek, csodálatosak, fájdalmasak. Miközben nagy komolyan arról beszél, hogy Kosztolá­nyi „Hajnali részegség”_ének előbb csak formai eleganciá­ját, majd érzelmi gazdagsá­gát csodálta, jóízűen játszik, hintázik a forgó fotelben. Felnőtt gyerek, gyermeki fel­nőtt. — Pár évvel ezelőtt meg­próbáltam írni is verseket — mondja, s elpördül a fo­tel. Majd mikor visszaér­kezik: — Dehát ki nem próbálja valahogy kifejezni, adni ön­magát? Sz. J. A téli szünet első napján - megtelt a mezőtúri városi könyvtár gyermekrészlege

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents