Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 17. Mese tanulság nélkül lső szerelmem, a Kacsa utcai Bárány pék kisebbik lánya, talán nem is volt olyan szép, mint a nővére — de hát a nagyobbik Bárány lány öreg volt hozzám, tizenöt éves. A húga, mint én, tizenhárom. Ebben az életkorban az éveknek igen nagy a jelentőségük. Sokáig jártunk együtt — nem úgy, ahogy ezt ma értenék —, ő az utca egyik oldalán, én a másikon, fél sarokkal lemaradva. Tanítás után a Várból úgy zúdultam le, végig a Franklin utcán, mint a nyári záporok. Félrelökdös- tem az utamból a kisebb srácokat, a nagyobbaktól oktató pofonokat kaptam, de mindig odaértem a Batthyány utcához, sőt mire kijöttek, addigra ki is fújtam magam a nagy rohanás után, hogy aztán teljesen közönyösen, táskát lóbálva, véletlenül én is éppen arra menjek hazafelé. Természetesen ő sem vett észre soha, legfeljebb a szeme sarkából, egyébként is, sose ment egyedül, mindig ketten-hárman összefogódzva, libegő szoknyában, copfosan, bizony akkoriban még masnit is hordtak. Feltűnően, hangosan nevetgéltek, én zsebredugott kézzel, harsányan fütyürésztem. Kora nyár volt, csodálatos szerelem. Nem véletlen, hiszen csodálatos esztendő volt, az iskolaév is csak három hónapig tartott. Áprilisban kezdődött, 1945. áprilisában, s már július végére be is fejeztük. Délutánonként gyakran csavarogtam a Kacsa utca környékén, benéztem a boltba, mert a lányok néha segítettek, ha sokan álltak sorban a buciért, kenyeret azt nemigen árultak, legalábbis pénzért nem. Ha észrevett a kirakaton át, fontoskodott a pult mögött, rakosgatta a lapos, kenyértésztából sült süteményt, számolta a nagy köteg, semmitsem-érő papírpénzt. Bár eddig nem szóltunk még egymáshoz egy szót sem, éreztem, hogy nem vagyok számára közömbös. Ezt azóta sejtettem, hogy egyik nap nem tudtam elszabadulni idejében az iskolából, rosszkedvűen baktattam, mert ma már úgyis lekéstem, igen ám, de észrevettem, hogy az osztályuk ablakából leske- lődik, és ő is csak akkor indult el, amikor meglátott lenn a sarkon. Aznap egyedül ment haza, messziről kísértem, nem tudtam fütyürészni, annyira dobogott a szívem. A Kacsa utca sarkáról vissza is nézett. Ezen a nyáron történt egyik délután, hogy a házunk előtt rozzant szekér állt meg, a rúdja mellett még rozzantabb gebével. Bajszos-csizmás ember adogatott le a kocsiról kisebb vászonzsákokat, kosarakat, két bőszoknyás, fejkendős nőnek, akik aztán ajtóról ajtóra sorbajárták a földszinti lakásokat. (Volt emelet is, de ostrom alatt rombadőlt, ott nem lakott senki.) Lisztet cseréltek ruhaneműért. Mire bementem, már anyám is nagyban üzlé- telt ez egyik bőszoknyás asszonnyal. — Nézze, aranyoskám — oldozta ki a kék vászonzacskó száját —, dupla grízes, ilyet még békében sem kapott. Anyám a tetejéről egy keveset az ujjai közé vett, mor- zsolgatta. — Mennyi lehet ez? — Ez? Megvan ez, aranyoskám, vagy öt kila ... Anyám térült-fordult, kereste, hogy mit is cseréljen el a lisztért. Párszor jártunk már vidéken mi is, cserélni. Ismertük az árfolyamot: egy puplin férfiing két kiló kukó- ricadara. Alig maradt valami holmink. Anyám hosszas keresgélés után öt méter barna, mintás flanellféle anyaggal jött ki a konyhába. Ruhára vagy pongyolára való — mutatta. A bőszoknyás az ajtóban, a világosságnál nézegette, gyű- rögette, a szálát tépte, hüm- mögött. — Gyenge, elég gyenge ez, lelkem. Ha még valamivel kipótolná ... Ilyen gyerekre való ruhafélével — mutatott rám. — Egy ilyen nadrág, mint ami rajta van. — Csak az az egy van — rázta meg fejét anyám. Aggasztani kezdett az alku, el- oldalogtam a másik bőszoknyás üzletkötéseit figyeltem egy ideig a szomszédoknál, csak akkor mentem haza, Béri Géza: Első szerelem amikor a kapu elől tovább- zörgött a falusi szekér. Anyám csillogó szemmel fogadott. — Ide nézz, kisfiam, van lisztünk — veregette meg büszkén a kék vászonzacskó oldalát. — Még két nyári ruhát adtam érte. Mindjárt főzök egy nagy lábos finom rántott levest. — Máris csörömpölt a konyhaszekrényben a sok üres edény között, pattogott az aprófa a tűzhelyen, nemsokára asztalhoz ültünk. Kanalaztuk a forró levest. Valahogy furcsa volt. Anyám arcán is láttam, neki sem tetszik. Csikorgott.. Újra kóstoltam. A fogam alatt megint csikorgó szemcsék akadtak meg. Anyám lecsapta a kanalat, fogta a vászonzacskót, az egészet beleöntötte egy nagy tálba. Belemerítette a kezét, morzsolta. Egy kiskanálnyit a szájába vett, rágta, úgy nyersen. A szeme könnyes lett, leborult az asztalra, a tál mellé. Sírt. Én is beleturkáltam a lisztbe, néztem. Feles liszt volt. Fele liszt, fele meg apróra tört vakolat. Egy-egy durvább darabka is akadt, a festék is látszott rajta. — Büdös csalók — emelte fel a fejét, s a könnyeit tö- rölgette. — Mit csináljak most ezzel a liszttel? — Az egészet eltette zacskóstul, tálastul együtt. Aznap a hangját sem hallottam, nagyon el volt keseredve. Nekem is lógott az orrom, de hát mit tehettem volna? Másnap az iskolában mesélem a srácoknak, hogy átvertek minket a liszttel. — Nagy ügy — mondta Szabó Karcsi. — Válogassátok szét. — Te, ökörpásztor! — szólt rá Kóródi Gabi. — Hogyan? Szemenként? Én sokkal jobbat tudok. — Na, mit tudsz, te okos?' — kérdeztem. — Talán keressük meg azokat, akik eladták? — Azoknak már fújhatsz! — röhögött Gabi, s közben fölkászálódott a pad tetejére, csak úgy reccsent bele a szegény iskolabútor. Az orra tövét vakargatta, spekulált Figyeltem, mert Gabi igen okos volt a gyakorlati dolgokban, ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy most is ő volt a legkövérebb — mit legkövérebb! —, az egyetlen kövér gyerek az osztályban. — Na, ide figyelj, apus- kám! Fogod a lisztet, elviszed a pékhez. Egy kiló lisztért adnak egy kiló kenyeret. El van intézve. Én, ha neked lennék, dobnék hozzá még egy malteroskanállal. — Azt nem lehet! — háborodott fel Karcsi. — Miért? A többi között elkeveredik, ki veszi észre? — vonta meg a vállát Gabi. Hosszú volt aznap a délelőtt, nem tudtam figyelni, folyton a liszt járt az eszemben. Számtanból be is faragtam, a suszter — akarom mondani, Bányai tanár úr — rámkérdezett, én meg azt sem tudtam, hogy miről van szó. Hiszen, ha anyu nem sírt volna.., Mindenesetre, nem a Baty- thyány utca felé mentem haza, kikanyarodtam a Duna- partra, nagyot kerültem. Otthon ledobtam a táskámat a sarokba, odaálltam anyu elé. Anyukám! Én elviszem azt a lisztet a pékhez ... Tudod, egy kiló lisztért adnak egy kiló kenyeret... — Azt nem szabad, kisfiam! Rájönnek, megvernek, megpofoznak... — simogatta meg a fejem. — Hagyd csak, majd lesz valahogy... Kint csámborogtam az udvarban, a kavicsokat rugdostam. Fél óránál nem bírtam tovább. Bementem. — Anyu ... — Tessék, kisfiam ... — Éhes vagyok ... Rámnézett, tudta, hogy mi jár a fejemben, Egy darabig hallgatott, aztán a tálból egy papírzacskóba beleszedte a liszt felét. Kezembe adta. — De ... nagyon vigyázz magadra, kisfiam... — mondta csöndesen, s újra megsimogatta a fejem. Rettentő sokáig tartott az út, pedig a Kacsa utca tőlünk csak két sarok. Szerencsére, sokan álltak sorba, legalább egy ideig békén ácsoroghat- tam. így is rám került a sor. A pultnak ahhoz a végéhez sodródtam, ahol a kisebbik Bárány lány tett-vett. Rámnézett. Alig tudtam kinyögni: — Lisztet hoztam ... Kenyérért ... — Mennyi? — Két kiló ... A zacskót a mérlegre dobta, szűkén volt annyi, ameny- nyinek mondtam, gyorsan lekapta a mérlegről, kibontotta a zacskó száját. A lábam reszketni kezdett, a kezem elzsibbadt. Láttam, ott van apukája, szemüveges, mindig- mérgesí nagydarab ember, a kenyeret hordja ki a sütödéből, kosarakban a bucit. Kisebbik lánya belenyúlt a zacskóba, ő is morzsolgatta a lisztet, talált egy pici faldarabot, még most is emlékszem, szürke festék volt rajta, egy ház külső vakolata lehetett, rámpilíantott, gyönyörű szeme volt, a vakolatdarabkát a földre dobta, rá is taposott, a lisztet meg belerázta a bádoggal bélelt nagy ládába, nyeles falapáttal elkeverte, aztán a polcról levett egy kétkilós kenyeret, elém- tette a pultra. — Tessék ... — Köszönöm... — gondolom, ezt mondhattam, de lehet, hogy ő nem hallotta, mert a torkom nagyon összeszűkült, kiszáradt, én csak azt hallottam, amikor az ajtón igyekeztem kifelé, hogy utánam szólt — életünkben, szerelmünkben először. — Szerbusz. z utcán vettem csak észre, hogy a kenyér friss, forró, alig bírtam a kezemben tartani, a héja ropogós volt, illatos. Rohanni kezdtem, mint egy félőrült, táncoltam, ugráltam, magamhoz öleltem a kenyeret. A járókelők csodálkozva néztek utánam, de nem sokáig láthattak, mert lélekszakadva rohantam hazáig. Kifulladva estem be a konyhaajtón: — Anyu! Hoztam kenyeret! — Kisfiam ... ! — öléit magához, de megint csak sírt. Igaz, most hamar abbahagyta, tányért tett az asztalra, olajat öntött bele, jól megsózta. A késsel keresztet rajzolt a kenyérre, biztosan azért, hogy tovább tartson, aztán levágta nekem a ropogós serclit. Ettünk. Kockákat vágtam a kenyérből, meghempergettem a sós olajba, befaltam. Anyu végre mosolygott, ő is evett. Egykét falat után megkérdezte: — Kisfiam, szereted? Nagyot nyeltem, mert féltem, hogy férfi létemre könnybelábad a szemem, s csak aztán válaszoltam: — Szeretem, anyukám ... Nagyon szeretem... Julio Cortázar Volt egyszer egy ember, aki mondókákat meg szavakat árult, és elég jól megélt belőle, bár sokan voltak, akik alkudoztak vele, és árengedményt kértek. Ö majdnem mindig engedett, s így nagyszámú vásári mondókát tudott eladni az árusoknak, meg egynéhány sóhajt tehetős hölgyeknek, de elkeltek szépen a szavak is: jelszavaknak, hirdetéseiknek, levélfejnek, alkalmi hazugságnak vásárolták őket. Mikor emberünk érezte, hogy közeleg a halál órája, kihallgatást kért hazája zsarnokától, áki olyan volt, mint akármelyik zsarnok- kollégája; mikor fogadta az embert, körülbástyázta magát tábornokokkal, titkárokkal meg kávéscsészékkel. — Azért jöttem, hogy eladjam az utolsó szavait — mondta a férfi. — Meglehetősen fontos volna, mert az adott pillanatban ön nem fogja megtalálni a helyes szavákat, pedig nagyon is szüksége lenne rájuk, hogy abban a súlyos helyzetben végleg beírja magát a történelembe. — Fordítsd le, mit beszél — parancsolta a zsamokocs- ka a tolmácsnak. — Argentinul beszél, ex- cellenciás uram. — Argentinul? Akkor miért nem értem? — ön nagyon is jól megértett — mondta a férfi. — Ismétlem: az utolsó szavait jöttem eladni. .Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a zsamokocs- ka fölállt, és remegését visz- szafogva megparancsolta, hogy tartóztassák le a férfit, és vigyék abba a különleges tömlöcbe. amely ugyebár mindig megtalálható ezekben a kormánykörökben. — Kár mondta a férfi, amikor megragadták. — ön ugyanis, ha üt az utolsó órája, valóban el szeretné majd mondani az utolsó szavait, és szüksége lenne is rá, ha végleg be akarja írni magát a történelembe. Én csak azt akartam eladni önnek, amit majd akkor el szeretne mondani, nincsen ebben semmi csalás. De ha nem fogadja el az ajánlatom, és nem tanulja be előre ezeket a szavakat, hiába akarnak majd; az ajkára jönni, ha eljön az a pillanat, ön természetesen nem fogja tudni kimondani őket. — De miért ne tudnám kimondani, ha egyszer ki akarom mondani őket? — kérdezte a zsarnokocska, egy újabb csésze kávé mögül. — A félelem miatt — mondta szomorúan a férfi. — Mert hálóingben lesz, s a nyakában kötél, és reszket majd a hidegtől meg a félelemtől, és úgy fog vacogni, hogy egy szót se tud kinyögni a száján. A hóhér meg a segédei, akik közt a jelenlévő urakból is lesznek ott egy páran, várnak majd néhány percet illemből, de amikor végre szólásra nyílik az ajka, és csak nyöszörgéstől meg csuklástól eltorzult könyörgés jön ki belőle, mert könyörögni minden nehézség nélkül tud. majd. akkor ezek elvesztik a türelmüket, és fölakasztják. Nagyon felháborodtak ezen a titkárok és a tábornokok, de főleg a tábornokok; körülvették a zsamokocskát, és kérlelték, hogy tüstént lövesse agyon a férfit. De a holtsápadttá vált zsarnokocska durván kidobta őket, és bezárkózott a férfival, hogy megvásárolja tőle az utolsó szavait. , Ezalatt a tábornokok és titkárok, akiket porig alázott ez a bánásmód, sietve felkelést szerveztek, és másnap reggel rajtaütöttek a zsarnokon, mikor a kedvenc lugasában éppen szőlőt evett. S nehogy kimondhassa az utolsó szavait, ott helyben agyonlőtték. Aztán nekiálltak megkeresni a férfit, aki közben eltűnt az elnöki palotából, és nem sokkal később meg is találták a piacon: éppen kikiáltó szöveget adott el a mutatványosoknak. Betuszkolták egy rab- szállítóba, és az erdőbe vitték, ahol megkínozták, hogy kiszedjék belőle, mik lettek volna a zsarnokocska utolsó szavai. De mivel sehogy sem tudták kicsikarni tőle a vallomást, hát agyonrugd.alták. Az árusok, akik mondókákat vásároltak tőle, továbbra is kiabálták a szavait az utcán, és az egyik ilyen mondóka lett jelszava annak a felkelésnek. amely végett vetett a tábornokok és a titkárok uralmának. Néhányan közülük, mielőtt meghaltak, ködösen arra gondoltak, hogy az egész tulajdonképpen egy buta félreértés-sorozat. mert mondókákat és szavakat, bármilyen lehetetlennek tűnik is, csak eladni lehet, de venni nem. Aztán mind elporladtak lassan: a zsarnok, a férfi, a tábornokok, a titkárok, de azok a mondókák néha-néha még fölhangzottak az utcasarkokon. Dés Mihály fordítása Révész Napsugár: Tanya Sárándi József: Valaki kopog? Kertem szokványos őszi képe szokványos hasonlatokkal már megíratott Egy másik kert jár az eszemben hol se rügyek se levélhullák nincsenek évszakok Közepén dühös máglya dohog elhamvadnak rajta régi szenvedély-bútorok Éljenek a boldogok Uram én üres és szomorú vagyok Nagytakarító ösztönöm talán valaki kopog? Dienes Eszter: Várnak 9 az Állomások Éjszaka horkolt. Aludni tőle — talán a város. Albérlet semmiképp. Január: piszkavas. Február tenni kék! S éreztem, megnőnek bennem a paraszti csontok s amíg élek, visszakéri arcom a barázda, s bontják a Múltat! Az árva részeges-garázda-lánya buborékfű. Magától száll. A dűlőn behorpadt latyak. A város már nem hiányzik. Ingázom mindhalálig — várnak az Állomások. Figyelmeztető (Simon Ferenc szobra)
