Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
1978. december 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 zűcs, a főgépmester, rábökött a szemleíven egy szürke foltocskára és felhördült: — Ez mi?! — Utánozhatatlan, egyéni fölhördülés volt. Meredeken ívelt fölfele, s a legmagasabb ponton hirtelen félbeszakadt. Sötét felhangok árnyalták: fölháborodás, számonkérés, gúny, lenézés. A hangerejéről csak annyit: túlhársogta a három lépéssel arrább dörgő öreg Wör- nert. Ez a hangerő külön csodálat tárgya volt a gépteremben, mert Szűcs a ferdén lefittyenő szája sarkából zúdította ki, alig résnyi nyíláson. A hördülések után rendszerint, mielőtt a kérdőre vont még egyáltalán nyikkanhaitott volna, Szűcs goromba szitkok áradatát zúdította rá. olyan alpári szókészletből összeválogatva, hogy a régen férfiasított öreg berakónők is pirulva dugták be a fülüket. A legöregebb gépmester is ijedten húzita össze magát ilyenkor, szótlanul nyelve az áldást, a berakónők meg azonnal leállították a gépet, tudván, Szűcs akkor is selejtbe küldi, amit addig nyomtak, ha csupán légypiszoknyi hibát lel rajta. A pocskondiázások zu- hataga után azonban a főgépmester többnyire személyesen gyürkőzött neki, hogy kijavítsa a hibát, nagy szakértelemmel és óriási rutinnal. Ezért szívesen elviselték a gorombaságait, sokan még tisztelték is, némelyek meg éppen szerették, mert nemcsak jó szakember, hanem jó főnök is volt: mindig kiállt az embereiért, kiharcolta, amit lehetett, védte a beosztottait. Az ifjúsági brigád azonban, a pelenkátok, élükön Tacsival, a vezetőjükkel, nehezen tűrték Szűcs gorombaságait. Tacsi újításától kapták a nevüket: ő eszelte ki, ha gumipelenkát terítenek a forma alá, akkor könnyebb, gyorsabb és jobb minőségű lesz az egyengetés. Szép sikereket is értek el, a verseny vándorzászlaja most is Tacsi gépe fölött lengett. Meglehet, ezért szorult beléjük talán a kelleténél is valamivel több önérzet, meg aztán, nem nagyon állhatták a morcos embereket. Az ő brigádjukban vidáman folyt az élet. nagyokat nevettek, húzták, ugratták egymást naphosszat. Törték is rajta a fejüket, hogyan puhíthatnák meg egy kicsit Szűcsöt, hogy ne legyen olyan harapós. Most is, hogy Szűcs el- bődült, Tacsi szemleívét lobogtatva, a brigadéros egyáltalán nem rettent meg. Sőt, a szeme sem rezdült. Egykedvűen kivette Szűcs kezéből az ívet, ránézett, aztán összegyűrte és eldobta. — Ez még a selejitből való — mondta. — Érthetetlen, hogy került id,e. A kirakóasztalhoz lépett, friss ívet vett le. — Parancsolj, Szücsikém. Ezt nézd meg. A főgépmester a nyakát tekergette, aztán árgus szemmel vizslatta végig az ív minden négyzetcentiméterét. Hiába nézte át kétszer is. hibátlan volt. Egyenletesen bogárfekete, a regiszter pontosan állt. Szűcsi gyanakodva pislogott Tacsira, aki egykedvűen támaszkodott a gépnek. Ekkor nyikkanást vélt hallani. Fölnézett a pódiumra. Zsike, a berakólány stószolta szorgalmasan az íveket. Dundi, piros pofija ről pusmogtak, de óriásikat röhögtek közben. Harmadnapra a főgépmester emberevő hangulatban jött munkába. Ügy ordított, szitkozódott egész nap, hogy még Bobbi néni, a legöregebb berakónő is vattát d.u- gott a fülibe, pedig süket volt, mint az ágyú. A következő d.élelőttön az igazgató hívatta Szűcsöt. A főgépmester olyan dühösen érkezett vissza az irodájába, hogy irénke, az adminisztrátora, hanyatt-homlok menekült. Egyenest az igazgató titkárnőjéhez futott, megtudakolni, mivel ingerelték föl ennyire a főnökét. öt perc múlva már az egész Homoródi József: Kutyakomédia majd kipukkadt, alig bírta visszafojtani a nevetést. Szűcs elkomorult, a szeme vil- lámlott. Rátámadt Tacsira. — Szórakozunk?! Szórakozunk? ! Tacsi maga volt a megtestesült ártatlanság. — Én? Veled? Na, de Szücsikém ... Szűcs lecsapta az ívet, el- viharzott. Tacsi szája a füléig húzódott. De azért zord.onan rámordult Zsikére: — Viselkedjünk! Zsike kipukkadt. Még egy óra múlva is vihorászott, amikor már ebédhez berregett a csöngő. A pelenkások ebéd után mindig összeültek egy kis traccsra, ma is maradt még tíz percük. Tacsi az újságját bújta. Fölrikkantott. — Mit találtam! — Mi van? — érdeklődött Fütty Feri, a legifjabb gépmester. — Lattómilliomos szépségkirálynő férjet keres „Gépmester az álmom” jeligére? Tacsi ugyanis, borsos kommentárokkal kísérve, naponta átböngészte a Magyar Nemzet házassági hirdetéseit. Ezúttal másról volt szó. — Ezt hallgassátok meg — bökött egy apróhirdetésre, s olvasta: „ElveszettLiliké névre hallgató selyempincsim, a Lövölde tér 5. sz. alól. Kérem a becsületes megtalálót, hozza vissza öreg napjaim egyetlen vigaszát.” — Te találtad, meg? —érdeklődött Zsike. — Frászt! — legyintett Tacsi. — Lilikével azonban lehetne valamit kezdeni. Ide figyeljetek... A pelenkások összedugták a fejüket. Nem tudható, miüzem tudta: egy öreg hölgy panaszkodott jajveszékelve az igazgatónál, hogy Szűcs megtalálta az elveszett kiskutyáját, de nem akarja visszaadni, mert a lányai nagyon megkedvelték a ku- tyust. A főgépmester olyan modorban és akkora hangerővel tiltakozott a vád ellen, hogy a hölgy csaknem elájult. Az egész nyomda vihogott, d.e senki sem értette, miért éppen Szűcsön kereste a kutyáját az asszony. A leg- föltűnőbben a pelenkások szórakoztak az ügyön. Az ebédszünetben Tacsi tisztulás fejhangon előadta, hogyan hisztizett a nagyfőnöknek a kutyás hölgy, majd azt is eldörögte, hogyan küldte el Szűcs Sanghájba, táncosnőnek egy éjszakai lebujba. Két nap múlva éktelen botrány játszódott le a nyomda kapujában. A kitóduló dolgozók megrökönyödve nézték, hogy egy idős hölgy, kecses bunkójiú japán ernyővel hadonászva, nekiesik a főgépmestemek, üti ahol éri, s közben hisztérikusan sikít: — Tolvaj! Adja vissza a kutyuskámat! Adja vissza! Adja vissza! Szűcsi káromkodva menekült, az öregasszony sírva- visítva loholt a nyomában. A nyomdászok a hasukat fogva nevették a nem mindennapi üldözőversenyt. Másnap, szokásos kőrútján a gépteremben, Szűcs minduntalan vakkantásokat vélt hallani. Kapkodta a fejét, sötét pillantásokkal kutatta a hangok forrását, de mindenütt csak a munkába merülő, közömbös arcokat látott. Amikor azonban egy elnyújtott, velőtrázó vinnyogás-sorozat harsant fel, mint Erre-arra ágak lengnek, mikor szellő támad, ernyed. Arra-erre lengnek ágak, mintájára díszruhának. Ágak lengnek erre-arra, bokor csúcsa, fűzfa gallya. Lengnek ágak arra-erre, mindöröktől mindörökre. Nyugati szél Hallom habjait az éjszakának, ahogy ablakommal szembe szállnak. Messzi habok, talán az Alpokból, talán az atlanti tárt torokból. Az is lehet, hogy Grönland fagya küldte, délibáb, tájon alig melegülve. Hullámai messzi áradatnak most itt vannak, bokrokat ingatnak. A madarak elbújnak, elszállnak, macskaszem se feszül a homálynak. Martyn Ferenc: Önarckép 1919 Weöres Sándor Szél és lomb amikor a farkára lépnek egy kölyökkutyának, észrevette, hogy Tacsi produkálja magát. Nyomban odarohant és a fogát csikorgatva kért egy utánnézőt. Tacsi negód.esen szólt fel a pódiumra Zsiké- nek: — Liliké! Egy utánnézőt a főgépmester úrnak! Zsike elbambult a liliké- zésre, aztán még jobban kikerekedett a pislogója, amikor azt látta, hogy Szűcs vérbenforgó szemmel, üvölt- ve ráveti magát Tacsira. — Lilikeee?! Gazember! Megöllek! Tacsi még jókor elugrott, aztán üldözött majmok sebességével rohant ki a gépteremből. Szűcsi, egyengető kalapácsot lóbálva a feje fölött, ordítva vetette magát utána. Az igazgató értetlenül hü- ledezett, amikor Tacsi beesett hozzá és kulcsra zárta maga mögött az ajtót, amelyet nyomban döngetni, rugdosni kezdett valaki kívülről, olyan vehemensen, hogy a vakolat is potyogott. A pámázáson is áthatoló böm- bölésben Szűcs orgánumát vélte fölfedezhetni. Tacsi levegő után kapkodva elhebegte neki, hogy az idült morcosság fölolvasztására elhatározták, megtréfálják a gépmestert; ők szabadították rá a kutyás hölgyet, több névtelen levéllel fölizgatva az öregasszonyt. Tacsi könyörgött a dirinek, csináljon valamit, mert Szűcsnél kalapács van. A főnök nevetett is, bosszan- kod.ott is, nem tudta, mit csináljon hirtelenében. Aztán föltárcsázta a titkárnőjét és kérte, adja át a főgépmestemek a kagylót. Rózsa, az igazgató titkárnője, később üzemrészenként élménybeszámolót tartott arról, hogyan folytak a béketárgyalások, előbb telefonon, majd az igazgató szobájában, ahová nemcsak kávét vitt be. hanem egy üveg konyakot is. A tárgyalások több óra hosszat tartottak s az igazgató úgy kimerült a békéltetésben, hogy másnapra szabadságot vett ki. Rózsa szerint azért nem jött be, hogy nyugodtan kinevethesse magát. kutyakomédia vé- gülis nem várt eredményt hozott. Tacsi másnap vidám vakkantással üdvözölte az inspiciálásra érkező főgépmestert, amire Szűcsi komondormorgással felelt, aztán olyan kutyaperpatvart rögtönöztek, hogy gurult a nevetéstől az egész gépterem. Még aznap megbeszélték, hogyan fogják átverni Tóthot, a szedők főnökét. Ez azonban már egy másik történet. Egyszer majd elmesélem ezt is. Mekis János: Igen, főnök! — Kovács ... A mondat többi részét nem lehetett hallani. Sötétedett már. Az utat kellett figyelni, a reflektor előtti fényes úthárom- szöget, ami a sebességtől „énekelve” csak csúszik-csúszik szakadatlan az első kerék alá. — Kovács ... Hiába. A hátul ülő hangját elhordja a huzat. Fékezett hirtelen, s letette a lábát. — Igen, főnök? — Énekeljen Kovács! Miért nem énekel, Kovács? Énekeljen, az istenit, magának szép hangja van! — Igen, főnök. — Indíts, Kovács! „Nehéz a boldogságtól búcsú-út venni...” Érti? Na, gyerünk. A nagy, húsos tenyeret érezte a hátán, amint veri a taktust. A motor bőgött megint, mintha fájna neki a combja dühös szorítása. Az énekfoszlányokat, akár a fénypászmán túl feltünedező fákat, házsorokat, hátrahordta a szél. „Nehéz a boldogságtól.. ” Dühösen hátrakapta a fejét. Szerette volna az öklével szétcsapni a gúnyos vi- gyort. Mióta híre járt, hogy új művezetőt kapnak, gyakran felzümmögött körülötte ez az utálatos sláger. Nem épekelték, nem. Csak fütyülték, sziszegve, a háta mögött. A művezető aztán valahogy maradt. És maradt a fütty is. Rászoktok időközben. — Kovács! Pattant, hátrafordult. — Igen, főnök. Belepirult a másik elégedett mosolyába. Ezek a füttyögések mostanában idegessé tették, kiszakították a biztos talajt a talpa alól. — Jöjjön, járunk e»yet! Ez már kellemesebben hangzott, A gúnyos vigyorok emlékét most elfeledtette az irigy savanyúpofák felidézett képe. Tró- gerok! „Kovács, a főnök kedvence.” Igen. Megszakadhatnak, őt már nem tudja senki kipottyantoni a nyeregből. A régi fenn- sőbbség jólesően áramlott szét benne. Csak brahizzatok! Míg güriztek, mi elegánsan tesszük magunkat a főnökkel valamelyik presszóban. Piás gyerek a főnök, mi? Másikat hoznak a helyébe, mi? Befellegzett a kedvencnek, mi? — Darabban van a meló, főnök. — Hagyja csak, majd én elboronálom. Hivatalos úton leszünk, érti, Kovács? Átveszi más a munkát addig. Fékez a motorral a házuk előtt. — Megérkeztünk, Kovács? Rohadt helyzet, hogy olyan kevés pénze van. De itthon még kell lennie egy félüveg pálinkának. Máskor soha nem hordta haza a főnököt. Az anyjáékhoz mentek mindig; ahol van szőlő, bor is akad. Utána: irány a presszó, a szomszéd faluban. Re máma valahogy beleesett a szomjúság ebbe az emberbe, vagy miafene, mintha megvadult volna. Mintha a vesztüket éreznék, csak tépnek egész nap, egyik helyről a másikra. A piával nincs baj, amíg csak inni kell. Rettenetesen bírja a feje az italt, talán ezért is kedvelte meg három éve pont őt a főnök. — Kovács! összerezzent. — Töltsön már, az istenit, üres a* poharam! „Nehéz a boldogságtól...” A zenekar rázendített. Hogy az úristenbe kellett pont ide hozni ezt részeg disznót? A haverok csak nekik játszottak. Egy nyáron át itt püfölte ő is a dobot esténként. Jó kis buli volt, szépen lehetett keresni vele. Kis hülye volt még, önérzetes- kedett, otthagyta a társulatot, mielőtt megmelegedhetett volna az étteremben. Belepirult, amikor az a nagyhasú szivar odacsapta a százast a dobverők közé. „Nehéz a boldogságtól...” Már ordított a főnök. Mit komyikál ez itt, leégeti teljesen a haverok előtt. Felvágott a finom muksóval, hogy micsoda pártfogója van neki; csak egy szavába kerül, és van pénz vagy jutalom, van minden... — Kovács! Gépiesen felelt: — Igen, főnök. — Énekeljen. Miért nem énekel? Csend volt, és sötétség. Nem hallotta a közeledő lépteket, egyszerre itt áll ez az asszony, fölé hajol, és valami érthetetlen iszonyat ül az arcán. Fénycsóva tépett a szemébe, fájdalmasan. A feje mellett valakinek a cipője, megfoghatná, de csak a szavakba markol — „ ... valamit ordítottak' mindketten, a motor keresztbe vágódott az úton, felborultok ... Valamit énekeltek a motoron, nem, tudom.. Nem látta az utat, de már nem is akarta látni. Csak szabadulni! Szabadulni végre a vigyorgó pofáktól, a lármától, a kabátján doboló kéztől. Ellökte magától a kormányt, és kiemelkedett a nyeregből. Repülni, repülni a csendes, puha sötétben ... Már nem fájt a fény. Már nem hallott semmit. Végre csend volt, s végre körülfonto a békítő sötétség. Összeállította: őri Zoltánná
