Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
1978. november 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 F I abián, az indián, útközben arra gondolt, hogy milyen arcot vág majd a kisfia, ha meglátja az áttetsző, eresen csillogó kvarcdarabot, ami a vállát húzó tarisznyája mélyén lapult, kobakjaj fakana és más holmija mellett. A kanyargós ösvény, az andesi mélyedések fürge egyensúlyzóművésze, még döcögőbbé tette az indián lépéseit, és a tarisznyájában összekoccanó holmik egyhangú csörömpölése a bocs- kora csattogását visszhangozta. Távolabb csak a csend övezte az utast körös-körül. Az éjszaka lebírta a fennsíkot. Enyhe szél fújt, de hangja elenyészett a gabonaszárak közt. Fábián nem törődött a vakító sötétséggel, se a hepehupás úttal, megszokta, hogy fogjon ki rajtuk épp ott a sziklák közt edződött ügyességével. Különben a lába alatt nem is volt olyan sűrű az éjszaka, mehetett az indián egyenesen még a keskeny ösvényen is, mely szakadékok körül kanyargott. Lenn, a bánya mélyén át- hatolhatatlanabb volt a homály: rosszabb volt ott a szűk sziklafolyosóban. Két hónapig dolgozott odalenn. A munkások lehatoltak a szűk tárnákba, hogy megnyissák és feltépjék a föld belsejét, és vöröslő kvarcsziklákba burkolt, nehéz és fényes, csokoládészínű anyagot hoztak felszínre belőle. Andesi asszonyok szótlan sora, egy szürke földet1 szegélyező ruha-szivárvány vette át ezt az anyagot, és kalapáccsal elválasztotta a kvarctól. így már szamár- vagy lámahátra rakhatták a wolframtörmeléket, és szállíthatták messzire. Fábián nem tudta pontosan, hogy hová, se azt, hogy milyen célból. Ügy hírlett, hogy nagy háború van a világban, és ez a háború nem csak embereket eszik, hanem wolframot is. Az emberek sok mindent csinálnak wolf- ramból. Előbb a jenkik kapaszkodtak fel az Andok szikláira, hogy átkutassák őket. majd munkára szólították a parasztokat. Most elhordják az ércet. És a gazdag hegycsúcs széles lejtőjéül szemmel láthatóan hullt a kvarc új hava. Az erre vetődő utasok nem mulasztották el, hogy egy pillantást ne vessenek erre a fura ipartelepre. Régen csak aranyat, ezüstöt, rezet vagy éppen szenet bányásztak itt. De a modern kor és az az átkozott mai háború felfedezi ennek a — „hogy is hívják csak? ... ja, igen” — wolf- ramnak az értékét is. Tréfálkozva dünnyögtek valamit, és minthogy senki se tiltotta meg nekik, az emberek egy- egy darab csillogó kvarcot rejtettek a zsákjukba ajándéknak vagy emlékül. Ez lett náluk a szokás. Az egész vidéken széthordták a bánya sziklatörmelékét. Az indián gyerekek megbűvölve bámulták a soklapú kristályokat, csak azután mertek játszani velük. És a földbirtokosok íróasztalain diadalmasan sorakoztak a kvarckristályból lett levélnehezékek. Fábián is ilyen ajándékot vitt gyerekének: kvarcot, kőfényt. De más is volt nála. Egy zsebkendő sarkába kötve volt hatszáz sol, igaz, csak néhány volt ércpénzben, de a falusi boltokban a papírpénz is járta. A felesége virágos perkálszoknyát akart venni magának, ö maga egy késre vágyott. A kicsinek meg csörgője lesz. Jövő vasárnap bemennek a faluba. Fábián értett hozzá, hogy megszerezze, ami kell. Mindez, meg a hazatérés gondolata örömmel töltötte el az utast. Felderült a szíve, ahogy eszébe jutott a felesége meg a fia, a ház meg a jószág, a föld meg g vetés. Még négy mérföldnyi út, és otthon lesz. Ott azért kel föl a napvilág a csúcsok mögül, hogy megmutassa az embernek a hullámzó mezők minden frissítő szépségét, nem pedig, hogy figyelmeztesse: le kell merülnie a reszkető árnyakkal és a fúrók süketítő zajával teli tárnába. De azért a bányában legalább mégiscsak fizetnek, és azon felül, amibe az élelem és a pálinka kerül, általában még marad is egy kis pénz. Ezért aztán majd igyekszik is a vetéssel, hogy visszatérhessen a kemény munkához. Az a hír járta, hogy ha vége lesz a háborúnak, annak a távoli és valamelyest titokzatos küzdelemnek, megszűnik a wolfram- bányászás: most kell ‘hát kihasználni a lehetőséget. Csak ment rendületlenül, szapora léptekkel rótta a hegyet, völgyet, a. dombhátak és a lejtők zegét-zugát. A felesége örül majd a hatszáz sóinak, a fia meg a kvarcnak. A kicsinek, ha örült, mókásan elváltozott az arca nevettében és Fábián jót mulatott rajta. Könnyed mosoly suhant át a vonásain, mint néma hegyeken. Hirtelen, az égbe és az éjszakába hasítva, egy villám vakító nyila villant fel. Aztán jég paskolt Fábián szalmakalapjára, a sziklákra és végül zúgó, szakadó áradatban megeredt az eső. Hamarosan átitatta a köpenyét, mely hideg súlyával a vállára lapult, és jeges nyelvével nyaldosni kezdte az indián testét. „Nocsak — gondolta az utas —, reméljük, hamarosan eláll.” De a zápor csak nem akart csillapodni. Még jobban nekikeseredett, s a sötétben fel-felsüvöltve feltámadt a szél. Fábián arcán dühösen vágott végig egy- egy vastag vízsugár. Az indián kénytelen volt levetni a bocskorát, mert az ösvény nagyon síkos lett. Tudta, hogy kell lábujjaival az ázott agyagba kapaszkodva járni, nem csúszott meg, nem esett el. A villámok lángja időnként megvilágította a fennsíkot és a mennydörgés visszhangja tompán gördült csúcsról- csúcsra. A röpke világosságban a meredező sziklák mintha beleolvadtak volna a fekete égboltba, és az ösvény keskeny csíkja reszketve csillant meg, mintha már-már megadná magát az esőnek és a sárnak. Fábián csak tocsogott elszántan, a nedvesség és a hideg a csontjáig hatolt. Egy marék csuromvíz kokát húzott elő a tarisznyájából, és azt rágta, hogy jobban bírja a járást. Mert már lassítania kellett, akkor pedig későn ér haza. A ® * z órák múltak, a vihar dühe alábbhagyott. Csak az eső esett tovább, zúgva szakadt, az éjszakai záporok különös makacsságával. „Hajnalra eláll” — gondolta Fábián. Megint kokalevelet dugott dermedt ajkai közé, és megrázta a köpenyét, hogy egy kicsit lerázza róla a vizet, ne legyen már olyan nehéz. Hogy megtréfálja az embert ez az idő! Fábián a langyos ágyra gondolt, a takarókra és a birkabőrökre, a vígan lángoló tűzhelyre, hogy milyen levest főz a felesége, az aztán majd talpra állítja őt. Donatila teste meleg és kellemes. Az eső meg hadd kopogjon a kunyhó ajtaján. Hamarosan otthon is lesz. A szórványos • villámlásban jól látta, merre jár. Ezek a sziklák már a falu közelében vannak. És a lába alatt ott a sok ismerős forduló, a megszokott pihenők, ahol annyiszor járt, a viskója környékén. Hirtelen egy végtelennek tűnő mennydörgés hangzott fel. Dübörgése megremegtette az éjszakát, és egy pillanatra elnyomta a zápor szívós mormolását. Fábián ösz- szerezzent, minden ösztöne ágaskodott: megállt, és érzékeinek minden idegszálát nekifeszítette a homálynak és a messzeségnek. Egyre csak hallatszott a zavaros robaj: talán kövek gördülése, gerendák roppanása. A megbolydult föld erős szaga sűrű hullámokban áradt. Nem kétséges. Földcsuszamlás futott végig a hegyoldalban, és görgetegének maradványait most taszította a vízmosás feneke felé. Nem lehetett az ő földje. Arrafelé láthatóan minden szilárd, ott egy talpalatnyi föld se moccan. A talaj szilárd, és a hegyoldalban könnyen lefolyik a víz; nincs mitől félni... j^™" abián ment tovább, s az járt az eszébe, hogy el ne zárja az útját a lavina. Hanem ezen az éjszakán csak baj érte. Már csak a sárszag érzett, és hamarosan azt kel-, lett tapasztalnia, hogy az ösvénynek vége szakad, be- levész a földcsuszamlás okozta szakadékba. Az út laza, süppedős utolsó szakaszánál megtorpant. Nyugodtan, szinte négykézláb, megindult visszafelé, végül egy nagy ferde szikla tövében keresett menedéket az eső elől. Makacsul, kitartóan esett tovább. „Ha megvirrad, keresek egy átjárót” — határozta el Fábián, és lekuporodott, hogy megvárja a hajnalt. Nemsokára, valahol mögötte, villámlott egyet. Halvány fénye elég volt a feszülten figyelő indiánnak: látta a szürke szegélyt a hegyen. Hát ilyen nagy lenne? Vajon benne van a háza meg a juh- akol ? Biztos volt benne, hogy egy parcella eltűnt, de remélte, hogy amott a túlsó oldalon, megvan még a hegyfok, a kunyhó és a telek kerítése. Látszani nem látszott semmi. Most már nyugtalanul várta a hajnalt. Ha tudott volna, imádkozott volna, de ahogy tőle telt így is könyörgött segítségért, néma könyörgéssel a Szentséges Szűzhöz. A hosszú várakozásban valósággal a hegyhez tapadt a homály. Csak az eső hagyott alább lassanként, végül el is állt, de nem olyan hirtelen, ahogy megeredt. Végül, tiszta éles hangján megszólalt a rikoltó madár, a hajnal őrszeme. Milyen kedves volt Fábián; szívének ez a hosszú-hosszú dallam. Vele kelt mindig, hogy várja a napkeltét a tágas fennsíkon, a ragyogó harmat, a biztató vetés, a fülelő jószág közepette. De most azért kapaszkodott a hangba, hogy összeszedje magát, és az ormokat fürkéssze, nyugtalanul tépelődve. A ködös kora hajnal derengő világossága meglegyin- tett egy csúcsot, kisuhant az égre, majd alászállt, és behintette a lapályt. Most már láthatta Fábián. Egyre világosabban látott. A lavina mindent elsodort, összehordva a romokat a szurdok legmélyére, oda le a göcsörtös berkenyefák közé, egy patak partjára. A baljós nyomok a csúcsnál kezdődtek, fent . a magasban, egy nagy szikla tövében, aztán kissé kikerekedtek, kiszélesedtek, majd lefelé vezettek a hegyoldalban, egyenesen, könyörtelenül a mélybe. A másik oldalon ott barnállott a mező egy darabja, de a ház, a juh- akol és minden, ami olyan kedves volt neki, most már nyilván odalenn van az ösz- szetorlódott faderekak, kövek és sár leple alatt. Ahogy megvirradt, hamarosan sárga fény ragyogott fel a fűszálakon, melegíteni kezdte a földet, és elhessentette a felhők lomha páráját. Fábián csak nézte azt a szürke foltot. Ha tanult ember lett volna, úgy gondolta volna, hogy a fantasztikus tárgyakat kedvelő festők ilyen körvonalú alakzattal szokták jelképesen ábrázolni a halált. Őneki ez csak eső, hegyomlás, lavina képében, földcsuszamlás képében rázúduló sorscsapás volt. Mindez olyan lesújtóan egyszerű volt, megfellebbezhetetlen határozat volt. Így is fogta fel, és elindult lefelé a lapály mélyére. Csak egy bárány teteme látszott ki fé- lig-meddig az iszapból, meg két gerenda. A földréteg alól kitartóan bámult rá a bárány kékes szembogara. Meg kellene keresni az asszonyt és a gyereket, hogy eltemesse, a bárányokat meg, hogy megnyúzza őket. A bőrt eladja, a hús meg majd jó lesz a halotti torba. A nap végre átjárta a kásás törmeléket, és a sár kesernyés szaga még áthatóbb lett. Fábián többször is nekiindult, járkált erre-arra, nyomokat keresett, mindent szemügyre vett, de olajbarna képén egyetlen izom se rándult. A langyos napsugárról eszébe jutott, hogy meg kellene már szárítani a köpenyét: ki is terítette — egy piros-kék foltot — a fűcsomókra. Aztán arra gondolt, hogy segítségért megy, de rögtön eszébe jutott, hogy a környék indiánjai hamarosan észreveszik a nyomokat a csúcson, és eljönnek megnézni, mi történt: akkor majd itt találják, és segítenek neki a munkában. De azért jó darabig eltart még ez, erőt kell gyűjteni, jó lesz hát, ha elővesz még egy adag erősítőt, egy kis kokát. Félrevonult, leült, és benyúlt a tarisznyájába, ahol a zöld leveleket tartotta. S akkor a kezébe akadt az a fehér kvarcdarab; kristályélein szépen tündökölt a napsugár. De Fábián szemében is láng lobbant fel, és egy megvető karmozdulattal Fábián a romokba hajította a kvarcot. A kvarc pedig rövid csobbanással merítette a sűrű pocsolyába mocsoktalan fehérségét. r s ez a röpke láng, ez a megvető mozdulat volt az egyetlen külső jel, ami arra vallott, hogy Fábiánnak, az indiánnak lelkében végbement valami. Azután addig is, míg össze nem szedi magát, hogy munkához lásson, szenvtelenül rágcsálni kezdte kokaleveleit. Gödrös Vera fordítása Ciro Alegria: Egy darab kvarc Gabo: Térkonstrukció Képes Géza műfordításai WISLAWA SZYMBORSKA: Emlék ölelkeztek a mogyöróligetben: a harmat mint ezer nap tündökölt, hajukban hervadt levelek — otthonuk volt a föld. Fecskék szíve könyörülj rajtuk. Letérdeltek a vízben, hajukból kifésülték a levelet. Halak úsztak a parthoz fénylő csillagsereg. Fecskék szíve könyörülj rajtuk. A fák tükörképe a szikrázó vízben füstöt vetett. Fecske, add, hogy sose felejtsenek. Fecske, felhő tövise, levegő horgonya vagy: tökéletes Ikarusz, égberíyilaló frakk .— Fecske, szépíróművészet, percek nélküli mutató, korai madárgótika, ég ezüst tekintete — Fecske, hegyes csend, vidám szomorúság szerelmesek fénye, könyörülj rajtuk. TOIVO PEKKANEN: A hal Nagy óceánok magános vándora vagyok. Ismerem világom roppant kiterjedését, de saját nevemet nem ismerem. Ismerem világom színeit, hidegségének váltakozásait, ha éhes vagyok, tudom, kit kell megennem s kinek gyomra ácsingózik húsomra, de utam célját nem ismerem. Ismerem világom roppant kiterjedését, sok partot, folyók torkolatát, hol ikráim leraktam, de sose tudom: mások tápláléka-e ikrám vagy új élet kezdete. Van sejtelmem róla, hogy mi a magasság, mi a mélység, hiszen a kettő közt kell úsznom, míg el nem jön a vég. Ismerem a fáradtságot, ismerem a pihenést, ismerem az álmot, ismerem az ébredést, ismerem az örömet, a mámor valamennyi fokát, ismerem a félelmet, az iszony minden forrását, de születésemet csak a magasság ismeri, halálomat csak a mélység ismeri. MAX JACOB: A fatestű szarvas A fatestű szarvas, hold kékje alatt áttöri a horizont-kerítést, felrántja fejét, szeme fénye: salak, agancsa a rokon ágakat veri szét. Csak az éjszaka fáiti, mást sose fal tán, fafüvet sodorint, de ne vesd meg azért! Az ér partján a fű ég csigabarnán, mint rivaldafényben, ő úgy fülel itt: csak az éj, csak a mély s csak a hold, ez a vad láng s a szarvas legeli a pokol füveit. összeállította: Rékasy Ildikó
