Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 26. Acéltraverzek szigorú konstrukciója. Körök. Derékszögek a tartórudak találkozásánál: a fém kézfogása. Végtelenbe futó vonalak: vezetékek. A távvezeték tartóoszlopának kinyújtott karjai: az acél geometriája. S egy sötét, izgő-mozgó folt: az ember. Keze nyomán leolvad az acélról a félcenti jégréteg, és hamarosan megbizsereg a távvezeték ütőere: megindul az energiafolyam. Lakótelepek fölött strázsál a daru. Azt látod: panel emelkedik, a daru fordul, panel ereszkedik, daru fordul, panel emelkedik... És az épület is emelkedik. Ott, valahol odafent, ott a magasban ül egy ember, s értelmet ad a gépbehemótnak. Őt talán nem is látod. Épületek architektúrája, a kémény kérlelhetetlen hengere, hasábja. És egy ember. A fekete ember. Ha meglátja a darus, vagy a vezetékek akrobatája, talán megfogja a gombját: „szerencsénk lesz". IUIA CA SB ft ni T. Katona László képriportja II mi házunk sátortetős... Az idősebb emberek némelyike talán még első olvasója volt a háburú előtti falukutató mozgalmak híradásainak, az akkor felvirágzott szociográfia megdöbbentő jelentéseinek. Az egykori falusi (és nemcsak a falusi) nép nyomorúsága bizonyára szíven üti a fiatalokat is, amikor Erdei Ferenc, Féja Géza és többi méltán jeles író-szociográfus könyvét elolvassák. Mindezt persze nem azért emlegetem fel, hogy lám, ma már minden szép, minden jó, s mindennel meg lehetünk elégedve. Ma is találni olyan családot, amelyik beleillene a majd félévszázada vázolt képbe: magam is sok helyen megfordultam, ahol a disznó a konyha előtt, a tornácon turkált, gödröt bányászott a küszöb elé, s a konyhaasztalon a levestészta mellett a csirke végezte dolgát. S nem ez az egyetlen példa. Csakhogy akkoriban, amikor a népi írók országot felrázó jelentései fogantak, ez a kép volt az általános. Ma viszont kivétel az ilyesmi. Egyetlen értelme van a régi műveket megidézni: lássuk, milyen nehéz volt olyan mélyről eljutni oda, ahol ma vagyunk. S ennyi idő alatt. Az egyik Tisza mellett épült kis faluban kezdtem a mai falusi lakáskultúra milyenségét vizsgálni. Egyszerű, fehérre meszelt kis parasztház: a tiszta szobában a fiú lakik, itt a bútorok korszerűek, gyári szériatermékek. Ugyanakkar a szoba egyik sarkában ott a kaszli és egy ócska szekrény: szemlátomást csak raktárnak használják a szobának ezt a sarkát, a régi holmik csak megtűrtek itt. A konyhát csak előszobának használják s raktárnak. Az öregek a kisebbik szobában élnek, itt is főznek. („Tetszik tudni, egyúttal meleg is lesz!”) A szoba régi bútoroktól zsúfolt („Nekünk már ez is kitart"), a kemence is fogja a helyet („Befutunk néha, mert a jó foszlós kalács abban az igazi'."), a kemence előtt sparhelt, ezt használják naponta. A ház gazdája, idős téesz-byugdíjas mondja. „Amikor idesanyám esküdött, ezt a kaszlit, ezt a szekrényt meg egy ágyat kapott stafírungnak. A nagyanyám meg egy tulipános ládával ment férjhez. A mai fiatalok már házat is kapnak, némely része még kocsit is. Nagy a mód, nem kell már az ilyen kemence, de még ez az asz- talsparhelt sem. Hanem a gáz! Én benne lettem volna egy gáztűzhelyben, de a feleségem fél tőle. Mi itt születtünk, a fészkünkből már nem mennénk ki. Bérházban? Gombra jár a meleg, igaz, de ott csak olyanok lennénk, mint a rab madár. Itt nyőttünk fel. Jó lenne a fürdőszoba, dehát nekünk már csak a teknő marad. A nyugdíjból már nem futja.” Ezután egy sátortetős házat kerestünk fel, olyat, amilyen ezerszámra épült a hatJ vanas évek elejétől egészen ebben a faluban is áll már megint változóban a divat, az utóbbi egy-két évig: most az első tetőtérbeépítéses épület. A sátortetős családi házban a nagyobbik szoba a fiataloké, ideiglenesen, a berendezésen is látszik az át-> menetiség: a vitrin tetején régi petróleumlámpák gyűjteménye, modern bútorok, egy patinásán öreg íróasztal mellett műanyag tükör a falon ... „A gyerekek a tanácson át vettek 25 éves részletre egy kész házat, ott még javíttatnak, átrakatják a cserépkályhát ... És kocsit akarnak venni. Úgyhogy még nálunk laknak. Hízómarhákkal bajlódunk, reggel négykor kelünk, ebből majd boldogulnak.” Az anya után a lánya, a fiatalasszony is elmondja a magáét. „Háromajtós szekrényt, sokfiókos szekrénysort akaEmlék - műanyagból a falon Műanyag gyümölcsök a hűtőszekrényen runk venni. De az ára! Azt nem lehet bírni, kevés a fizetés, ha anyuék nem segítenének!... Elmegyek a boltba, alig veszek valamit, egy százas. És itt kevés a munka- lehetőség. A téeszbe már nem mennek a fiatalok.” „Az már csak olyannak való, mint az én uram, idős embernek, aki olyan kalappal köszön, amilyen van, nem változtat.” Ebben a faluban a felszabadulás előtt nagybirtokok voltak. 1945 után kevés ház épült, talán a lakásállomány tíz—tizenöt százaléka, de még az új .házak egy része is ré-1 gi típusú. Évente egy-két alkalommal bútorkiállítást rendeznek a művelődési házban. A korszerű bútorokkal otthonossá tett házakból azonban sok helyen olyan keskeny járdára léphetnek, melyen nehezen fér el két ember. Két utca kivételével mindegyik utca burkolatlan, földút, eső után olyan kerékvágással, melyben eltűnik egy kisgyerek. Az itt küszkö-1 dő traktorok hányják a sarat a járdára, házfalra. Ezek a kerekek övezik itt a falusiak lakáskultúráját. S ez a lakáskultúra még a sátortetős házakban is ahhoz alakult, hogy a sáros utcáról lép be a házba, s hogy a hátsó udvarról, a hízott marháktól, sertésektől jövet ugyancsak gumicsizmában lép be az ajtón. Jószágtartás nélkül ugyanis nincs jobb, nagyobb lakás, modernebb bútor, jószágtartás viszont nincs piszok nélkül. „Lehet itt kapni Lakáskultúrát? A folyóiratot.” Ezt a kérdést jónéhány 20 és 30 év közötti fiatalnak feltettük: többen nem is hallottak róla, néhányuk szerint lehet kapni, egy agronó- mus megrendelte, egy másik agronómusnak úgy tűnik, mintha nekik is járna. Egy másik, módosabb faluban járunk, tekintélyes kétszintes házak között. A szép, szinte hivalkodóan nagy épületekbe nem könnyű bejutni: a gazda gyanakszik. Ki tudja, talán azt hiszi, valami bűnözők vagyunk — teJ repszemlén? Ezekben a nagyrendű házakban a bútorzat korszerű, de nem olyan extra, amilyet a családi ház kívülről ígér. Könyvet kevés helyen, s ott is keveset találunk, nem beszélve a képző- művészeti alkotásokról. HiáJ ba: aki ilyen nagy házat akar, annak güriznie kell, jó- szágozni, fóliázni, nincs ideje olvasni. Festményre, szoborra nem ad pénzt — túl drága. Igaz, a vaskerítés még drágább, de az legalább az utcáról is látszik. A szobába jó a giccs is meg a művirág: az olcsóbb, s az itt lakóknak jobban is tetszik, mint egy modern műalkotás. Egy másik falu állatorvosának nagyon szép a lakása: stílbútorok, festmények neves művészektől. „Az itt lakóknak nem futná ilyesmire?” „Jónéhány embernek futná, dehát... „Dehát? ...” „Nem a zsebekkel van itt már baj, inkább a fejekkel; az emberek műveltségét kellene mégjobban emelni, fejleszteni az ízlésüket, hogy élvezzék is azt, aminek előteremtésébe csaknem belerokkantak, hogy gyönyörködjenek is környezetükben. „És kinek kellene fejleszteni az ízlést?” „Nekem is, a pedagógusoknak, az agronómusnak, orvosnak, tanács és egyéb vezetőnek, s különösen sokat tehetnének a közművelődés munkásai.” Körmendi Lajos Fotó: T. K. L. Síép kovácsoltvas és igényes asztalos munka visz az emeletre
