Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
1978. november 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Hegyesi János: Nem vagyok én harcok kedvelője... Nem vagyok én harcok kedvelője. Szeretem a békés tiszta hangot: Az igazság elszánt keresője Lettem, — azért vettem fel a lantot. Látom azt, mi másnak láthatatlan, Halálos csendben is hallom a zajt. Mely könnyekben sajog kimondatlan És túlkiált minden harci ricsajt. Derült napfényben is látok árnyat S látok fénysugárt a sötét éjben: Gondolataimnak ez ad szárnyat És erőt a viharban, a szélben. S bár nem vagyok harcok kedvelője, — Üthet sors — vagy rossz ember tenyere, — Én kitérni nem tudok előle, Felel rá toliam, — a költő fegyvere. Hegyesi János első verseskötete 1942-ben jelent meg, Zord időben címmel. Ezt követően folyóiratokban olvashattuk prózai írásait. Az utóbbi években jelent meg újabb két kötete, Feleljetek nekem, valamint Miért jöttem el? címmel. Hegyesi János életében a munka, a politika, a közösségi élet mellett a versírás csak a második helyre kerülhetett, mégis mindvégig meghatározó tényező maradt. Verseit áthatja a szocialista társadalom iránt érzett felelősségtudat, a reális élet- szemlélet, a jövőbe vetett hit és az emberszeretet. Munkásságát irodalmunk jelentős alkotói méltatták, kötetei méltán szereztek neki elismerést országszerte. Zalán Tibor: Létszám TEHÁT én egy létszám szigorúan meghatározott tagja vagyok ha én hiányzóm akkor nem létszám hanem hiányos létszám igen fontos tagja vagyok tehát nem veszhetek el ha valahogy mégis elveszek valahol úgyis létszámba vesznek ilyenkor itt növendék amott fogyaték vagyok vízióim már-már fojtogatnak elképzelem ahogy táblával nyakamban kószálok magamban és nem tag hanem létszám vagyok valakinek az összes s ha elveszek nem fogyaték — fájdalom Serföző Simon: Irány Itt sündörgök a sarkokon. Az országban dombokat ugrok. Akire egykor petrólámpa vetette kormát, húzok magam után neoncsóvát. Éles arcom hegyet elnyes. Telem, s a hántásokat elhullatom. Bitangságaimnak nyakát veszem. Megyek jöttöm irányába. Elszántság, erőd szorítom markomban. Sorsomnak vagyok szép szál legénye. Végem elől irány a végtelenségbe! A csendességbe elvonulásom éveit: füstként föl a magasba elküldjem. Akaratomtól nyíljanak tágasabb egek. S biztassam: ami lesz, azért bátorodjanak a tettek. Fazekas Magdolna rajza magasabbak voltak. Kerekes néni napi száz forintot kért szobánként. Gyanútlanul feküdtem vasárnap a fűben, mikor Kerekes bácsi üvijlteni kezdett: — Micsodaaa! E meg micsodaa! Hát hogy micsoda e, mi? — Grazie della visita! — Hát hogy gondolja eztet! E nem vót benne az árban! Kis szünet után: •— Az én házamba ilyesmiiit!? Há mit képzel, mi?!!! — Quanto costa? — Semmi kantó, tessék kimenni, maga pucér nőszemély! — Spreohen deutsch? — Mondtam, hogy kifele! — Hier hundert forint. — Nemhundert forint! — bicsaklott meg az öreg hangja. — Hundert forint! — Nem hundert forint! — ezt 'már majdnem 6Írva mondta. — Prego! Prego! Csapódott egy ajtó. Ez volt a kezdet. Az asszony egész héten feldúltan magyarázkodott egyik kaputól a másikig. Eleinte talán meggyőződésből nyitottak be minden nőnél, ám az új konyhabútor után már inkább rutinból. Később már csak azért, nehogy egyszerre két nőt használjon valamelyik apró olasz, mert akkor az kéthundert forint. Kerekesék mind az öten egy szobába költöztek. Virágzott az ipar. ét évre feltörtem egy romlakásba, de összedőlt, mielőtt lebontotfák volna, így visszaköltöztem a kutyaólba. Százzal többért, mert közben megszegezték. Ekkor már az én házigazdám is nekilátott — ő lengyelekben utazott. Egy délután hallottam — épp kétszázhúsz lengyel pokrócot adtak el a kerület lakosainak —, amint Kerekesné tízet vásárol a tíz ágyra, és megjegyzi: Inkább ezt dobom el évente, rúinthogy mindig újra kárpitoztassam a díványokat. Aznap délután azt suttogták a kerítésnél, hogy Kerekesék Zaporozsecet vesznek. Kurucz Gyula Hámor Vilmos: A BICIKLI szélben kacaj kajtatott. Az öreg felnézett, lányt látott és fiút, a fűben meg két biciklit. A lány a kőtöltésre ült, lábát lógázta. A fiú is melléült, hanyatt feküdt, fejét a lány ölébe fúrta. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalapjának karimája besatírozta homlokát, mégis gyöngyözött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsinálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézkesen lecsúszott a kőről. Testét alig bírta el a lába, mégs'em ült vissza, mennie kellett tovább, „így sosem lesz meg!”, és különben is. jólesett a menés megint. Pedig innen-onnan ... „hány órája is? Nyolctól éjfélig négy, meg tizenegy az tizenöt”, tizenöt órája talpon van, járja a várost, hátha. „Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem ... Tíz percnél nem voltam tovább, bizisten nem! Még addig se! Beugrottam, a sor se volt hosszú, kértem a nagyfröcs- csöt, kétszerre ittam ki, persze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagyon... De ki a rossebnek kellett az a csatragány? A küllők is hiányosak, a nyereg meg fézsó- déros...” Megint a kocsmánál. „Talán visszahozta! Csak elug- rott vele tegnap este, vonathoz vagy hova, ma meg visz- sza!” Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmához. Az öreg a könnyeivel küszködött, gyűrögette visz- szafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal, egy öreg ember... „Most mivel megyek éjjeliőrködni a majorba?” A kocsmamoraj csábítgatta, szippantotta volna magába az öreget, de ő inkább a szomszédos kapualjakat járta, ki tudja hányadszor. „Hátha tréfálódott valaki.” De senki sem tréfálta meg, pedig már nem is bánta volna. Újból kiballagott az állomásra. Nézegette a várakozó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. „Ez lenne még olyasforma. Fényesebb, igaz, de nem gurulhat úgy, mint az enyém.” Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, maga sem tudta. Végignyúlt a fűben, öt perc sem telt bele, elszunyókált. Álmodott is. Azt álmodta, hogy az álló. más előtt keresi a biciklijét, meghogy rendőr közelít. „Biztos úr, szabadjon egy percre!” — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisztelgett, „erőt,-egészséget” mondott az öregnek. „Erő is volna, biztos úr, meg egészség is, csak biciklim nincs. Ellopták tegnap este, azóta egyfolytában...” A rendőr közbeszólt: „Ja papa. az fogyóeszköz máma már. Az öreg nem hagyta annyiban: „De nekem köll a bicikli, azzal járok a majorba.” Erre a rendőr: „Magának fogalma sincs, mennyit ellopj, nak egy nap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!”... Nevetésre ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg felkecmergett a kőhöz, kalapját maga mellé ültette, elnézett arra, ahol tizenegykor a fiú meg a lány ... Csak a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rágcsálták a fülét: „szerezzen helyette ...”. Nem sokkal később újból bevetés gurult hozzá. Hátrafordult, a nevetés a Duna felől jött. A parton kergetőzött a fiú és a lány. Az öreg tekintete a bicikliken. Az öreg tekintete a fiún és a lányon. Megint a bicikliken. „Szerezzen helyette!” A Duna felé nézett, majd vissza. „Ha a fiújét viszem el, gyalogolhatnak hazáig. Messze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek volna biciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú haza- vihetné, de mit kezdek én lánybiciklivel?” Felállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt se. Csak a neveté- sükfkísérte a kőtöltés végéig az öreget. A kocsma előtt. „Szerzek is helyette!” Nézelődött, ki is választott egyet, de az le volt zárva. „Nekem is azt kellett volna, lezárni! De ki hitte volna, hogy másnak is jó az a...” Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta, hogy valaki bemenjen a kocsmába, hacsak egy fröccsre is ... Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatalember érkezett, járdához illesztette a pedált, a táskáját is a kormányon hagyta. „De mit csináljak a táskájával? Lehet, hogy pénz is van benne, igazolványok, papírok. Nekem csak egy bicikli kell. Felülök rá. fél perc. Elhajtok a sarokig, megint fél perc. A másik utcában ledobom a táskát, és megvan a bicikli. De ha keresi? A táskát is? Lehet benne olyan irat, ami fon. tos!” Fekete túra érkezett, lezárta a gazdája. Aztán egy női bicikli parkolt, lezáratlanul. „Női nem kell! De hol marad ilyen sokáig a fiatalember? Szerencséje, hogy figyelem a táskáját. így nem viheti el senki. Hacsak én ... Rá kéne akasztani a nőire! És ha pont akkor jönne ki? Mit mondok neki? Hogy ne haragudjon, eltévesztettem .. Nem, nem jó! Na, talán az. Nem zárta le, nagyszerű! Menj csak be, pajtikám! Ügy, ni! Most állsz sorba. Hányán lehetnek előtte? Bemegyek, megnézem, kijövök, ráülök, mintha az enyém lenne...” lagára hagyta a kapualjat, át az úttesten, be a kocsmába, nyakát nyújtogatta. — Nicsak, az öreg Jagi! — újongott valaki, bele is karolt és húzta a csapos felé. — Mit iszol, öreg? — Semmit-semmit — dadogta az öreg. — Meg akarsz sérteni? — Hát jó — mondta megadón, s akkor már érezte, hogy fuccs annak a biciklinek. — Egy kis fröccsöt, pirosat! — Velem nem lehet kicsit inni. Egy nagyfröccsöt a pirosból — szólt ismerőse a csaposnak. Míg itta a fröccsöt, nézte a lezáratlan bicikli gazdáját. „Rendes embernek lát. szik, kár lett volna pont az övét...” — Mi az öreg? Nem ízlik? Hallod? Az öreg odakapta fejét. — De, dehogyis nem. Csak a gyomrom ... — Akkor igyál valami felest! — Nem, dehogy. Jó ez. lényleg fájt a gyomra. Az idegességtől, öt is elmúlt már, hatra kellett mennie a majorba, és bicikli még sehol. Kiitta a fröccsöt, elbúcsúzott. „Másik kocsmát kell keresni! Újból egy kapu alatt. „Az is lezárta, pedig rozzantabb, mint az enyém. Most már az sem érdekel, ha női.” Férfikerékpár érkezett. Gazdája letámasztotta a fal mellé s bement. „Ez az! Indulj, öreg! biztatta magát. — Ezt már nem hagyhatod ki! Szerezzen helyette ... Szerezzen helyette ...” Aki látta az öreget, meg nem mondta volna, hogy hetvenkilenc éves. úgy tekert. A harmadik utcában lelassított, eligazította magát az ülésen, mert fura volt neki, hogy nem olyan ferde a nyereg. Hat előtt két perccel ért a majorba. Váltótársa már indulásra készen várta. Egyedül maradt. „Szegény ember! Már biztosan keresi. Bemegy a kapuk aló, hátha valaki viccelődött, aztán az állomás is eszébe juthat, talán bejelenti holnap és keresik. Mi lesz, ha nálam találják meg? Le kéne festeni. A lámpát ledobni róla, a nyeregre svejcisapkát húzni ... Nem! Visszaviszem reggel. És ha akkor is ott keresi? És meglátja, hogy én ... Rendőrt hív ... Mit mondok? Vissza viszem, de nem oda, hanem a másik utcába.” Soha ennyire nem várta a reggelt. Aludni sem tudott, egyfolytában a másikra gondolt. Hatkor felült az egyenes nyergű biciklire, és tekert a kocsma felé. Ahogy elgondolta, falnak támasztotta a szomszéd utcában, és elsomfordált onnét. Harmadnap elnézett arrafelé, a bicikli még mindig ott árválkodott. A lámpáját valaki már letörte róla, a dinamó is hiányzott. Összeállította: Őri Zoltánná
