Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 19. S zombat reggel. A férfi a lapokat olvassa. Kelet, Nyugat, életmód, presztízs, erőszak, időjárás... Az asszony mellette piheg. Gyalog hozta föl az ebédnek valót. Egymás felé biccent fejjel kavargatják a kávét. A gyerekek — lábaiknál — csendesen legelésznek. Idill... A két gyerek egyszerre felvisít. Ütik egymást. Már rúgnak is. A férfi keze megrándul. A központi ideg- rendszerben még úgy Hangozhatott az utasítás, hogy „odacsapok”, de a társadalmi lét, a korszellem, a kultúra, vagy mi idővel kialakítja az ellenreflexeket. A férfi legyint. Azaz nem legyint. Az asszony válla is megemelkedik kissé. Ez alighanem a törzsfejlődés kismadár — avagy tyúkanyó- korára emlékező mozdulat. Ösztönös készenlét, ha netán az apa mégis meg akarná legyinteni valamelyiket... Egymásra néznek: nem beavatkozni! Megette a fene azt a testvéri szeretetet, amelyet csak a szülői karhatalom tart fenn. A nagyobbik kezében öt Matchbox van. A kicsiében egyetlenegy. A mentőkocsi. Mire kell neki, nem tudhatni. De azt sem, hogy a na- gyobbiknak miért olyan nélkülözhetetlen, amikor az öt különféle tűzoltó-, rendőr-, luxus- és versenyautót is alig tudja tartani. Huzakodásról ilyen körülmények között szó sem lehet. Ütés helyett is rúgni kénytelen. A kisebbik utánozza. Általános sivalkodás. Malacetetésnél hallani hasonlót. Válságos pillanatok ... De a gyermek nevelhető — Vallják a szülők, és ők most nevelni fognak. Nemcsak a gyerekeket, magukat is. Az anyának már fehér a szája széle. Az apa inai pattanásig feszülnek, hogy tartani tudja pozitív semlegességét. A lelke mélyén persze a kicsinek szurkol. Nem azért, mert az lány. ő mindkettőt egyformán szereti. De ha már kitört a viszály, ússza meg a kicsi komolyabb sérülés nélkül, és tartson ki, ameddig lehet, hogy a fiúnak ideje legyen az észheztérésre. Magától térjen észhez, hadd ismerje meg az erkölcsi jó örömét, önmagában rejlő jutalmát! BiTrencsényi Imre: Matchboxolás zonyítsáík legalább ezék az apróságok, hogy lehetséges az ellentétek békés rendezése!... Az anya is hasonlókra gondol. A kisebbik most kerül bölcsődébe. Bárcsak meg tud,ná védeni, ami az övé, és meg tudná szerezni, amire szüksége van! De tudjon alkalmazkodni is, ne pusztítsa magát soha egyenlőtlen küzdelmekben..'. Azért is szurkol talán most apa-anya a kicsinek, mert feltételezik, hogy az egyetlen játékkal játszani akar: míg a nagy a többi öttel ezt az egyet is csak birtokolni óhajtja. Feltevésüket alátámasztja a látvány. A fiú az öt kocsit egyre görcsösebben szorítja magához, mert ki akarnak csúszni az ujjai közül, mintha csak halakat markolt volna ... Tulajdonképpen őt is meg lehet érteni. Van olyan helyzet az életben, amikor görcsös védekezésre kényszerül az ember, ahelyett, hogy értelmesen használhatná különféle javait és képességeit... De most a fiú kétmarokra fogott autókkal a kislány feje felé sújt. Hökkenésnyi csend, majd az előbbinél élesebb visítás jelzi a találatot. „Csak most kibírjuk!” — szűkölnek a szülők. — „Iját- ha megérzi a gyerek, hogy túllőtt a' célon! Akkor van remény, hogy újabb erkölcsi felismerések is következnek .. örökkévalóságnyi tizedmá- sodpercek. Még mindig nem történik semmi bánnivaló, sem egyik, sem másik részről. A fiú lapos pillantással felméri cselekménye hatását, és várható következményeit. Űjabb —• habozó, kísérletező — mondulatot tesz a húga feje felé. Az anya cérnája most szakad, el. — Azért a fejére vigyázz, mert örök életére... — emeli fel az ujját, miközben tekintetével sebesen végigtapogatja a kislány koponyáját. Az apából hirtelen szakad ki a visszatartott levegő. Szerinte elkapkodták. A fiú nem ütött volna többet. Vagy a kislány találta volna meg a védekezés hatékonyabb módját... Mielőtt levonulnának a vesztett csata mezejéről, újabb fordulat reszkefteti meg a levegőt. A fiú váratlanul felnyerít. (A fordulat meglepetésszerű hirtelenségét bajos lenne bármi finomabb — az egyébként tüneményes kisgyerekhez jobban illő — szóval érzékeltetni.) A tiíné- ményes kisgyerek tehát könnyed nyerítéssel elrúgtat, mint egy csillagos homlokú, derűs kiscsikó. Kezében öt kisautó. A szülők is felszabadultan nevetnek végre ... A kislány azonban most eszét vesztve a fiú után veti magát, és minden eddiginél kétségbeesettebb sivalkodásba kezd. — Mi az? — akad az apa torkán az alig felszakadt nevetés. — Most már ez akarja a többi ötöt is?!... — Dehogyis! — csapkodja térdét az asszony. — Oda nézz! Nem veszi észre, hogy amiért harcolt, az nála van! A kislány megtorpan, és könnyein keresztül felragyog a szivárvány. Az asszony kimegy a konyhába krumplit pucolni, a férfi tovább olvassa, hogy a Kelet meg a Nyugat, az életmód, az erőszak, a presztízs meg a többi... László Anna: A falnak esve nevették... D mrus, Haverom! Két nappal azután, hogy elutaztál, meghalt a nagyanyó. Erre fel kellett készülnünk, már amikor a kórházba vitték is csontbőr volt és borzasztó furcsa, hogy ebből még lehet fogyni. Folyton elhatároztam, hogy megkérem a főorvost: hagyják békén a nagyanyámat, csendben szegényt. Még könyörögni sem lett volna szégyen. Az a szégyen, hogy szar alak vagyok, nem tettem semmit. Miáltal felpumpálták a nagyanyót mindenfélével, pillanat nyugtot sem hagytak neki. Direkt megkönnyebbültem, amikor befejezte a földi pankrációt, megmenteni már úgysem lehetett. Tegnap anyuval és Petivel elmentünk a lakására. Ócska, ronda bérház, a szomszédság kint szellőzik a folyosón. Már egy hete tudták, mi történt, mert nem mentünk rögtön, csak a temetés után. Odajárul anyuhoz az egyik öreglány és azt mondja szószerint, esküszöm: „Mi nem hanyagoltuk volna el a drága jó Bolgár nénit, tessék elhinni, én be is jártam hozzá naponta, amíg lehetett, amíg azt nem híresz- telte el, hogy kiloptam a szekrényéből egy damasztab- roszt, hat damaszt szalvétával, egy az, hogy én előbb vágatnám le a kezemet, mint hogy egy gombostűt eltulajdonítsak, kettő az, hogy soha az életben ki nem nyitottam a szekrényét, három az, hogy bolond lennék damaszt- abroszt mosni, mikor a nylonabroszt csak letörli az ember, mi itt a házban összetartunk, de láttam a gyanút a szemükben, és soha többé át nem léptem a drága, istenben boldogult Bolgár néni küszöbét, viszont az Ágái- né akkor kezdett bejárni, mert muszáj is volt, a Bolgár néni nem tudta már magát ellátni, és hiába gondoskodott róla a családja, példaképpen a reggelijét az Ágainé melegítette meg szívességből, míg a Bolgár néni azon jajongott, hogy mindennap eggyel kevesebb a kanala és a kése, de én nem gyanúsítottam az Ágainét, én annál tisztességesebb vagyok, ki mint él, úgy ítél, és akkoriban már a Vitold Mariska is be-benézett hozzá, és mondta, hogy rengeteg a konyhában az evőeszköz, és ő meg is számolta, és napokon át újra és újra mindig ugyanannyit talált, míg a Bolgár néni ki nem jött a folyosóra, pedig nem is volt jártányi ereje, de kijött és fellármázta a házat, hogy a Vitold Mariska elvitte a szekrénye kulcsát, akkor elmaradt tőle mindenki, és ha tetszik, tessék nálunk házkutatást tartani, beengedjük akármelyik lakásba, hogy a tulajdon szemével.. Itt már anyu közbeszólt, szörnyen hervadtan. Jóval előbb meg akarta akasztani az öreglányt, de az pont és vessző és lélegzetvétel nélkül beszélt, esküszöm, Imrus, a vesszőket is csak én tettem ki, a te kedvedért. Anyu mondta, hogy anagyanyóm- nak agyérelmeszesedése is volt, egyebek között. Ismerték, milyen élénk eszű asz- szony volt még nemrégiben, a rögeszmék csak a legvégén léptek fel, görcsösen féltette a holmit. „Mitőlünk?! — kiáltott drámaian az öreglány. — Én előbb vágatnám le a kezemet..Ismétlődő szöveg, azzal a betoldással, hogy a legdrágább a becsület satöbbi. Nagyanyó lakását át kell adnunk, hátborzongató, de feltúrtuk a szajrét. Minden dolog egyszerre igaz. és nem igaz. Imrus, meg kell veszni. Nagyanyó azelőtt tényleg élénkeszű volt, ám most kiderült, hogy a cucc-gorcs akkor kezdődött, mikor mi még nem is éltünk. Ilyen lom-halmot te még nem láttál, de jobb is. Több évtizedes gyűjtés. A konyhában kezdtük. Például papírzacskóból egy ruháskosárra valót találtunk. Mi otthon a nylont is eldobáljuk. Barna papírzacskó, az alján egy árva cseresznyeszár, gondolom, mondjuk 1942-ből. Fehér kenyereszgcs- kó, az alján morzsa, 1958- ból. Összehajtogatott papírszelet, zsírfolttal — még ezt sem volt szíve átadni az enyészetnek. Anyu a kukába menesztette az egészet. És hordtuk le a hasonlókat Petivel, kosárszám, vödörszám. éti csak három és fél évvel fiatalabb nálam, de mint az óvodás. Elképzelhető, Imrus, hogy mi is ilyenek lettünk volna?! A család az szövegelt, hogy Petiben mintha engem látnának. Páratlan öcsém végigröhögte az attrakciót. Én aztán felfedeztem a pszichikai összefüggéseket, tényleg szörnyen kellemetlen volt, ahogy a folyosói alnép bámult minket. És akkor az ember kompenzálásképpen röhög. Ha másvalaki röhög, én is röhögök, mit tegyek, rám ragad. Úgy röhögtünk, hogy többször nekiestünk a falnak a lépcsőházban. Ez még aránylag és viszonylag érthető, a konyhában volt valami humor. De a szobai ruhásszekrényekben nem volt. Az egyik alján csomagot leltünk. Ráírva: „Neí- likémnek”. Nelli az anyu. A csomagban cédula: „Viseld egészséggel, kislányom”. Meg tizennégy darab kötött jakli. Némelyiket tőlünk kapta nagyanyó, némelyik eredete belevész az ősködbe. Mihd a tizennégy ódivatú már, de vadonatúj. Nagyanyó nem viselte őket, ócskán öltözködött. Akkor már kerülgetett a sírás. Még inkább, amikor a másik szekrény alján kábé tíz pár ugyancsak sosem hordott és totál divatjamúlt bőrcipőt leltünk. De tartottam magam. Anyu habozott, ne kérdezze-e meg .a szomszédságot: használhatnának-e valamit a holmitömegből. Aztán legyintett: „Megsértődnek, nem termelek magamnak ellenséget. Vigyétek”’. ittük. Peti a bal 'karjára is, a jobb karjára is egy-egy kötöttkabátot húzott és lengette zászlóként a folyosón. Hangosan röhögtünk. Képzeld, el. Imrus, mit szólhattak hozzánk a finomlelkű és zsenge házitündérek ! A lépcsőn Peti felhúzott a két kezére egy pár körömcipőt és azon járt. Akkor már visszhangzott a ház a röhögésünktől. Volt nagyanyónak egy harmadik szekrénye is. ott meg egy selyemrongyokba takargatott valamit találtunk, rá- gombostűzve az én nevem..- Eszembe jutott, mi lehet az. Egyszer nagyanyó megmutatta, mint eszméletlenül hatalmas kincset. Zavarban volt, szégyenlősen nevetett: meglepetésnek szánta, életem legemlékezetesebb napjára... mégsem tud titkot tartani. Egy pillanatra kipólyázta a gobelint, azt hitte: szebb Rembrandtnál, én nagyanyó- ra néztem, nem is a képre, ezért el is felejtettem. Gyorsan visszabugyolálta a selyemrongyokba, nem merte felakasztani magának, mert még az üveg alatt is kopik, a falnak szerinte mindig van nedvessége. És hibátlanul legyen az enyém, ha megnősülök, ez lesz az ő nászajándéka. Kibontottuk most is. Nem igaz, Imrus, hogy micsoda ronda! Rajta egy szerelmes hapsi, amint egy honleányhoz hajlik és málladoznak a gyönyörtől. És el kell mondanom, mi történt. Ráhuppantam a sez- lonra és már nem bírtam azzal se törődni, hogy anyu és Peti előtt... Bőgtem, mint a csecsemő, bánom is én. mint gondolsz rólam. Anyu élőbb vigasztalt, d,e látva, hogy a hatása almás, praktikummal próbálkozott. Megjegyezte, hogy a képnek van értéke, mert gobelin, adjam be a bizományiba. Mondtam: nem adom és nem is jövök ide többé. Felugrottam és otthagytam őket. Bolyongtam az utcán, de nem tudom, hol jártam. Szeretném, ha válaszolnál, Imrus. Szia, Bandi. A PÉNZ gy elővárosi villa mögött albérel- tem havi hatszázért. Nyáron kellemesek az elővárosi ólak: nem fázik az ember, jó a levegő, néha a fejére esik egy-egy körte vagy oarack, s az én ólamat még kutyával sem kellett megosztanom. Igaz, be se fért volna. Sok könyv sem fért be, azt az egyet is a zsebemben tartottam. Mindenki mindent tud az elővárosi családi utcákban. A lakosok fele nemrég költözött fel engedély nélkül, a másik fele nyugdíjas. Mivel az utóbbiaknak évi két százalékkal emelkedik és sokkal többel értéktelenedik a nyugdíjuk, irigy tekintettel követik, hogy ki mit szerez. Kerekes bácsi rézsút szemben lakott. Ismertem a történetét: mind,en nap számtalan gyalázkodást, rágalmat hallottam az egymással szomszédos kertekből, ha pöszmétét dugtam is a fülembe. Ezek szerint Kerekes bácsi 1945-ben kilenc forintért vette a telket, negyvenhatban kiásta a halottakat, negyvenhétben szőlőt és gyümölcsfát telepített a helyükre, negyven- nyolcban ribizlit és kecskét, negyvenkilencben barackot, ötvenben egy törvénytelenül együttélő párt telepített ki a sufniból, ötvenegyben magalapozta a nyúl- és galambtenyészetét, és így tovább máig, mikor ő sem tudja, mit tenyészt, és tévedésből megeteti a hangyákat is. A háború óta Monorról járt be, volt éjszakás, délutános, reggelis, ebédes — minden volt azóta egy építőipari vállalatnál. Kerekes bácsi szakszervezeti tag volt, segítőkész, pokolian hangos, és születésétől elképesztően szerény képességű. Volt egy elhízott fia, egy elfogyott lánya, és egy tá- tott szájú menye. 1972-re épült fel a ház: emeletes, elöl nagyon színes cserepekkel díszített, alulfölül három-három szobás csoda, egy tor- nyocskával a sarkán. Mesélték, hogy a vállalat munkásai körülbelül egyidőben építették fel a családi házukat, s azóta kezd nyereséges lenni a cég. Kerekes bácsi volt szememben az az ember, akinél többet kétlábú nem dolgozhat. Két-három órát aludt naponta, munka után utcát sepert, vagont rakott ki, kram- pácsolt, kopácsolt, csomagot hordott, és még leállt beszélgetni a szomszédokkal is: örökké a kecskékről, a galambokról, a lúgosról, meg hogy mennyire örül a házának. Nem volt időnk beszélgetni, mert én is sokat dolgoztam, istállóra vagy mellékhelyiségre cseréltem volna az ólat, hogy még egy könyv beférjen a zsebembe — ám minden találkozáskor szeretettel összemosolyogtunk, köszöntünk, megkérdeztem: — Hogy van. Kerekes bácsi? Alakul a palota? — De mire eszébe jutott a válasz, én már messze loholtam az utcán. Kész lett a ház, eladták a vidékit, és maradt százezer forint adósságuk. Kerekes bácsi tovább hajtotta magát, a felesége pedig teljes erejével a pletykának szentelte az id,ejét. Az utca nem szívlelte az asszonyt (hallottam a kertben), mert mindent kifogásolt, szidta a fiatalokat, az öregeket, és többször kijelentette — természetesen átvitt értelemben, hiszen szervezett férje mellett szóba se jöhetett az egyház —, hogy az ő háza szent. Különösen akkor hangsúlyozta ezt, mikor Jackie Kennedy-féle ezüstkarimás strandkalapban, papucsban krumpliért ment. Így telt el az év, mindenkit elfogalt a más baja. Megvoltak a napkeleti, napnyugati és más válságaink: az asztalos szülei leringyózták a menyüket, azok szülei az utcán igazolták magukat, és lemocskolták a család másik felét, aztán elvált a fodrász, teherbe esett a szövőnő lánya, összeverekedtek a tizenötben satöbbi, satöbbi. Kerekesné pedig minden alkalommal erkölcsileg elítélt mindenkit. Berendezték és kiadták a földszintet. Gyári munkások vették ki. Keveset láttuk őket, mert szent életet kellett volna élniük, a kocsmában ittak, vagy moziba jártak. Fél évig bírták. Ezután arab egyetemisták tűntek fel, szobánként már ezerért. Néha eljöttek a csoporttársaik, egy-két lány is, Kerekesné húszpercenként ellenőrizte őket, és málnaszörpöt kínált körbe. De utálta a bérlőit, mert nem akartak beszélgetni. Egy év múlva feltűntek apró járműveikkel az olaszok. Kocsinként egy-két bőrönd gurult utánuk kerekeken, periszkóppal pillantottak vissza, mert a bőröndök Baranyó Sándor: Déli pihenő (olajfestmény)
