Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 8. Rózsa Endre: Fejek a Ritán (B. Ivanovnak, aki a Rila partján született) Ősz üstökű, levágott fejet ó, a Rila hányat fölvetett! Fáklyafők, a magas Naphoz szítók, súlyos vízfüst köröttük lebeg. Fakasztották szikrázó kövek; hajuk csóvás, arcuk vak üreg — hamuvarkocs-csigáik forognak, fönnakadnak bugyborgó szemek. Oldalt nézvést: bús kérdőjelek, szemből: bősz felkiáltójelek — örvény-nyakon lökődtek föl égnek, rajtuk kérdő, kiáltó fejek. Horgadnának vissza — nem lehet, szót sem szólnak —- ők a felelet; ó, hogy hányat görgetett a Rila szájatlan is üvöltő fejet! Mélyből bukkant fej-kísértetek, zúg visszhangzó vádjuk — értetek! Örök őrszem fönt az ős monasztír, lent a Rila vad múlttal siet... Káldi János: Ósziké Emlékszel-e a volt-időre, amikor itt jártam veled? A táncos, mélyzöld fűzfasorra, amit elfújtak a szelek? A virágszirom két fecskére? Verset írtak a víz felett. Emlékszel-e a gyalogúira, ami minket a Napba vitt? A gyors-hullámú, futó rétre, ahogy fölverte habjait? A vakító, kis pipacs-lángra? Minden éjemben az virít. Szenti Ernő versei: Utószó Égboltnyitottan Fehéren a fehéret A közöny jege Sebeket éget Rosszallón a rosszat Évszaknyi jóság Köszörüli az ember Böllérkés-sorsát. Piros paradicsommadarak Megénekelt arkangyal versek Félresikerült kitavaszodások Rosszul kivilágított Kátyúkkal teli igazságok Nappallá kifeszített hajnal Harmatként kicsapódó szavak Megszöktek álmaink kalitkájából A piros paradicsommadarak. RÉVÉSZ NAPSUGÁR: Bogáncs férj kutatóorvos volt, időnként népszerű tudományos cikke­ket írt, amelyekhez felesége rajzolta az ábrákat. Mindig külön fel is tüntették, hogy az illusztrációkat Boér Annuska készí­tette. A rajzok eredetijét vászonkötésű albumba gyűjtötték, s az album rend­szerint vándorúton volt Annuska vala­melyik rokonánál. — Mit szólsz, Muc? — kérdezte az asszony, kiemelkedve a dívány sarká­ból. — Magukra ismernek a bacik? Műszálas, pepita halásznadrág feszült rajta, hozzá vastag pamutból készült nyers színű, nagyon bő pulóvert viselt. Ebben az egyenruhában szeretett raj­zolni, mert így jobban művésznek érez­te magát. Az összhatás kedvéért fekete kontyát is lebontotta ilyenkor. — Mu-uc! — szólt hangosabban és nyűgösen. Bosszantotta, hogy férje nem figyelt rá azonnal. A rajzot is jónak ta­lálta, meg az ötletet is, mely szerint szembesíteni kellene a bacilusokat a róluk készített portrékkal. — Hallod* Muc? Ilyenek a kolerabacik? A férj nem szerette, ha Mucusnak szólítják, de már megszokta. Kerek ebédlőasztalnál ült, szétteregetett papí­rok fölé hajolva. Kandidátusi disszer­tációján dolgozott; a katalizátorok sze­repéről készítette nagy tanulmányát, amely — a professzor gunyoros. egy­ben bátorító megjegyzése szerint — lázba hozza • majd Európát. Ingujjban volt, noha a felesége minden nap oda­készítette a rozsdabarna, steppelt házi­köntöst. Pillanatra felemelte fejét, ud­variasan az asszonyra mosolygott és bólintott. — Biztosan remekül csináltad, drá­ga — mondta gyorsan, aztán újra a papírokba mélyedit. — Ezt csak azért mondod, hogy le­rázz — duzzogott Annuska, és bánato­san visszasüppedt a párnák közé. — Miért mondanám csak azért? — mormogta a férfi, anélkül, hogy felné­zett volna. — Hiszen meg sem gusztáltad ... — Máskor is mindig remekül megol­dottad, miért ne lenne most is kiváló? Az asszony igazított valamit a rajzon, s. közben enyhe éllel megjegyezte: — Ugye te nagyon kulitiválod azt a szót, hogy: remekül? A férj ismét mosolygott, és bocsá- natkérően tekintett fel. — Ügy látszik, megszoktam... Nagy baj? Pillanatra összeakadt a tekintetük, amitől mindketten zavarba jöttek. Az asszony csücsörített, és félrebillentett fejjel tanulmányozta művét. — Egyáltalán nem baj — mondta közben. — Miért gondolnád, hogy baj? — Hát, csak mert... szóvá tetted. — Ó, nem kell ilyesmire figyelned ... Ingerült vagy? A férj most egészen kiemelkedett pa­pírjai közül. Csodálkozást mímelt, és szelíd szemrehányással kérdezte: — Miből gondolod, drágám, hogy in­gerült lennék? — Csak úgy... mintha ilyesmit érez­tem volna... „Micsoda szimatod van” — gondolta a férfi, de fennhangon azt mondta: — Igazán sajnálom, ha csalódást okoznék, ám egyáltalán nem vagyok ingerült. — Akkor jó — felelte az asszony mert hirtelen szörnyűségesnek találta hátradőlve, és új rajzlap után nyúlt, az előbb készült ábrákat. Rövid ideig csendben ültek, aztán újra kérdezett a asszony: — Mondd Muc, szeretsz te engem? A férfi lehunyta a szemét. Kisértő volt a pillanat. Vad vágyat érzett, hogy felrúgja az asztalt, és torkaszakadtából üvöltse ki magából, ami nyolc évi há­zasságuk alatt szünet nélkül fojtogatta. Ehelyett azonban mozdulatlan maradt, s előbbi sztereotip mosolya kíséretében felelte: — Furcsákat tudsz kérdezni, drágám. Nagyon halkra sikerült a hangja, ezért utólag köszörült egyet a torkán. „Fék” — mondta magának figyelmez­tetően Annuska, s anyukája tanácsára gondolt. „Okos asszony nem élesztgeti az alvó oroszlánt — magyarázta mamá­ja. — A férfiak természetes törekvése, hogy szabadságra vágynak, s durva rá­csok helyett rózsafából kell ketrecet építeni számukra...” Lesiklott a heverőről’ és férje mögé lopózva hirtelen előmutatta legfrissebb rajzait. A férfi még felindulásával küz­dött — kegyetlenül kattogott valami az agyában —, s kissé bambán meredt a papírra. Annuska átkarolta hátulról és beleharapott a fülébe. — Tetszik? — kérdezte, majd választ sem várva tovább dorombolt. — Látod, ez itt, ez a csúnya baci, te vagy, ez az édes meg én ... — Remek! — mondta a férfi túlzott lelkesedéssel, s nagyon mérges volt, amiért semmilyen más jelző nem jött a nyelvére. — Remek! — mondta még egyszer, megadva magát a sorsnak. Annuska kéjjel nyújtózott, és ásított hozzá. Közben a tükörbe pillantott, s úgy találta: megint hízott valamicskét. Ez főként azért volt aggasztó, mert minden új deka a csípőjére rakódott. — Örülök, hogy tetszik — mondta kissé gunyorosan, és a szekrényből blú­zokat, szoknyákat markolt elő. Könnyed mozdulattal ledobta pulóverét, kibújt nadrágjából is, és anyaszült meztele­nül válogatott az előszedett holmik közt. — Ja. te nem szereted a... pu­cérkodást. Bocsánat... A szó végét ironikusan felemelte, az­tán magához ölelve a ruhákat, a fürdő­szobába libegett. A férfi agyában gyorsult a kattogás. Hevült idegállapotának ezt a jelzőbe­rendezését Geiger-féle számlálónak ke­resztelte. Ismét lehunyta a szemét, s á „készülékkel” együtt maga is számolta a kattanásokat. Ezzel ellensúlyozta va­lamelyest a gyötrő fejfájást. Az asszony kintről kiabált. — Muc! Mondtam már, hogy haza­jött Sanyo bácsi Münchenből? Hatvan­Csák Gyula Majd felhívlak, Muc! ötös Ford Taunust holott. Holnap anyuéknál vacsorázunk, és oitt lesz Sa­nyo bácsi is. Kérhetnélek, hogy ezúttal ne vedd a szádba a kést a vacsoránál? Hallod, Muc! És azzal se hozakodj elő, hogy tanyáról kerültél Pestre. Sanyo bácsi úgy tudja, hogy apukád is orvos volt. Bejött, mert csak a szobában volt talpig érő tükör. — Nézz ide — mutatta derekán a kapcsokat —; alig ér össze. Megőrülök, ' ha ezt is eldobhatom. Ismét — ki tudja hányadszor! — el­határozta, hogy kijár úszni a Lukiba. Majd megbeszéli Nórával, és együtt mennek, hogy ne molesztálják a férfi­ak. Nóra állatian le tudja szerelni őket. Riadtan gondolt rá, hogy talán a für­dőruháját is kihízta. .Közben játékosan felborzolta férje hajóit, aki lehunyt szemmel kuporgott papírjai fölött. — Igazán fejet moshatnál már — mondta elmenőben. — Majd kérek Nó­rától angol sampont. — Jó — bólintott a férfi. Annuska ismét kintről kiabált. — Sokáig vacakolsz még? — Nem — felelte a férfi. — Megígértem Gabiéknak, hogy fel­ugrunk, és meghallgatjuk az új felvé­teleket. Azt mondja, állati klassz Pat Boon-számaik vannak, örülsz neki? — Igen — mondta a férfi. Annuska megint a benti tükör elé állt, és megnyugodva szemlélte, hogy a lastexszél még nincs baj. — Nézd, milyen nagy lett a pocim — csapott könnyedén a hasára, és ki­csit nevetett, mert eszébe jutott, hogy férje ezt a szót sem szereti. Parányi grimaszt vágott a némán görnyedő fér­fi elé, és kiszaladt — másik ruhát pró­bálni. — Te Muc — kiáltotta a felfedezés örömével —, nem azért vagy ideges, mert tegnap a szobrásznál voltunk?! A férfi nem felelt. — Az neked valami régi barátod, ugye? Együtt voltatok abban a •. • Na, mi az a diákegyesület? NÉKOSZ-nák mondtad, ugye? — Igen — dörmögte a férfi. — Csuda egy pofa a barátod. Minden művésznek piszkos az inige? Apunak is volt egy szobrász barátja, de az állati klassz pali volt. Mi volt az, amivel ott vacakolt a barátod? Citera, ugye? — Igen — mondta a férfi. Irtó ki voltál borulva, tudsz róla? Még nem is láttalak ilyen... — megfe­lelő szót keresett, aztán lelkesen kiál­totta: — Átszellemült voltál, Muc! Tudsz róla? Egyébként nem állt neked jól. Figyelsz, Muc?! Egyszer már-meg­magyarázhatnád, hogy mi a frász ba­jotok van neked meg a barátaidnak. Csupa kókadt alak. Mind kivakarózott: orvos lett, mérnök lett, szobrász leitt, de egynek sincs humora. Csupa unalmas pali. Hát mi a frászt akartok? A férfi most mindkét öklével az asz­talra csapott és felordított: — Hagyd abba! Pillanatnyi csend lett, azán Annuska jelent meg az ajtóban. Nyári ruha volt rajta, s leeresztett haját egy szalaggal próbálta hátul összekötni. A férfi az asztalra borult. Mindkét te­nyerét fülére tapasztotta, s görcsbe rán- dult ujjakkal masszírozta nyakszirtjét. Annuska komolyan megriadt. Mozdu­latlanná dermedve nézte néma férjét, s nagyon halkan kérdezte: — Mi van veled, Muc? Fáj a fejed? Főzzek egy kávét? Férje tagadóan intett. — Mégiscsak főzök — mondta Annus­ka, és kirebbent a konyhába. Gázra tet­te a főzőt. aztán visszajött. Férje már az ablaknál állt. Homlokát az üveghez szorította, s mereven bámult a föld­szintre, az ajtaja előtt napozó házmes­ter fényes koponyájára. — Nem akarsz bevenni egy Anti- neuralgicát? — kérdezte Annuska. — Szeretnék neked valamit mondani — szólt a férfi, és szembefordulva fele-i ségével, karba fonta kezeit. — Ott az este... az a hangulat felkavart ben- ne.m, bizonyos dolgokat... A régi idők idéződtek bennem, amikor... Azok az idők, amikor még... Nem tudta folytatni. Ellökte magát az ablakpárkánytól, s szokása szerint megindult a szobában körbe-körbe. An­nuska figyelő és okos arcot igyekezett vágni, miközben arra gondolt, hogy mégsem Nórával megy a Lukiba, mert ki nem állhatja, hogy folyton a kutyá­járól beszél. A férfi megint az ablak elé állt, s hol tarkóját, hol orrnyergét nyomogatta, és nézte, hogy a házmes­ter vizet locsol egy kancsóból tar fe­jére. — Azt hiszem, nekünk az a bajunk, hogy nincsen gyerekünk — mondta An­nuska. —• Lehet — bólintott a férfi, s vég­képp letett a szándékáról, hogy előadja, amit akart. Érdekes módon: mindig pontosan, logikusan megfogalmazódott benne mondanivalója, de soha nem tudta feleségének összefüggően előadni. Érezte hogy Annuska számára semmit nem jelentenének az ő sírig szóló élmé­nyei a hajdani történelmi pillanatról, amikor hittel telve állott az élet kapu­jában, s egy képzeletbeli új világ épí­téséhez gyürkőzött társaival. Annuska ezt nem értheti, s így a kudarcon érzett tehetetlen fájdalmat sem érezheti és az undort sem, amit önmaga iránt ér­zett férje, amiért a nyárspolgári élet bástyái mögé húzódva tengeti most sebzett életét, holott valaha éppen ezek­nek a bástyáknak a lerombolására es­küdött. Annuskát idegesítette a hallgatás. — Mondani akartál valamit — szólt türelmetlenül. — Igen — felelte férje és megfordult. Azt akartam ... — Várj, hozom a kávét — vágott közbe Annuska és kisietett. Nem szeret­te, ha férje filozofál, mert abból min­dig veszekedés lett. Ma semmiképpen nem akarta, hogy rossz hangulata le­gyen. Behozta a kávét, az asztalra tette, aztán tétován álldogált. — Te nem iszol? — kérdezte a férje. — Nem — felelte Annuska. — Szóval azt akartam mondani — folytatta a férfi —, hogy ha nem ha­ragudnál meg, én nem mennék 1113 Ga- biékhoz ... Még sok dolgom lenne, és ott csak rontanám a hangulatot. Annuska nagyon megörült, mert ő is pontosan így gondolta. — Igen — mondta —, mísz vagy égy kicsit... Hát akkor én ... Felszabadultan kiszaladt a fürdőszo­bába és öltözködött. — Jó a kávé, Muc? — kiabált be szoká­sa szerint. — Remek — felelte a férfi. Annuska beröppent, s olyan őszinte boldogsággal csókolgatta körül férjét, mint talán még soha. — Szia, szia, szia, arany Mucka — mondta, és játékosan megcsiklandozta a nevetve védekező férfit. — Szia, drága, szórakozz jól — mondta a férfi. — Amikor egyedül maradt, mámoro­sán nyújtózkodott, és szedegetni kezd­te az asztalról a papírjait. Utána az előszobába ment. leemelt a szekrény­ről két bőröndöt, s megkezdte a cso­magolást. Nyugodtan, derűsen pakolt — és módszeresen, ahogyan gondolat­ban már oly sokszor elvégezte ezt a műveletet. — Búcsúlevelet írjak neki, vagy be­széljek vele? — tűnődött félhangosan, mi­után lezárta a bőröndöket. Rágyújtott, s a telefonhoz ült, mert az élőszó mellett döntött. Így telefonon talán jobban ki tudja magát fejezni, mint amikor An­nuska világoskék szemébe kell néznie. Már nyúlt a készülék felé, amikor az váratlanul felberregett. — Te vagy, Muc? — hallotta Annuska hangját. — Ne haragudj, hogy zavar­lak, de szeretnélek megkérni valamire. Légy szíves, rakd be nekem a kis fe­kete bőröndbe a kék hálóingem, a csau cipőt meg a... — Miért kellenek neked ezek a hol­mik? — Mert elköltözöm tőled, Muc. Régen elhatároztam már, és ne ijedj meg, hidd el, neked is jobb. Szóval a Gabi öccsét... — Ne őrülj meg, Annuska! Miket be­szélsz? — Figyelj rám, arany Muc, és ne légy ideges. Bár ezek, mondjuk, mellé­kes részletek, de a Gabi is válik a Mi­kitől, és én a Mikihez megyek. Ezt már mi hármasban meg is beszéltük. A Gabi férjhez megy egy osztrák mér­nökhöz, és kiköltöznek Bécsbe. Állati klassz kocsija van a palinak, és tele van dohánnyal. — Tiszta őrült vagy, és az egészből semmit nem értek . . . e sok mindent nem értessz, Muc, és főleg engem soha nem értettél meg, de hát hagyjuk ezt. Klassz, modern válást csinálunk, ne félj, de most nem tudok tovább beszélni, mert ven­dégek jönnek. Hallod, Muc? Tedd meg akkor, amire kérlek. Sürgősen kellenek a holmik, mert megyünk holnap a Bal­csira? A Walter levisz bennünket. Tu­dod, a Gabi palija... Szóval küldőm a Gabi öccsét. Ja, még arra kérlek, ne­hogy anyuékhoz menj, vagy valami bu­taságot csinálj, mert majd én beadom az öreglánynak. Hát akkor minden vi­lágos, ugye? Szia Muc, és legyél jó. Millió puszi. Ha visszajöttünk a Bal- csiról, majd megbeszéljük a részlete­ket. — Annuska! — kiáltotta a férfi két­ségbeesetten, de a másik világ már néma volt.

Next

/
Thumbnails
Contents