Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

1978. október 8.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

GYENES GITTA: Salzburgi emlék

Endre Béla: Napsütéses tanya

A

z édesapám sokat betegeskedett; ez nagyban hozzájárult, hogy nálunk a családi élet a polgárcsalád ideáltípusává fejlődjék ki. Végtelen szeretettel és áldozatkészséggel csüggtek egymáson a családtagok, de az egész többi világ, különösen a dél-magyarországi sváb faluban, Apatinban, közömbösségig idegen, és amennyiben a család közvetlen érdekeivel nem került vonatkozásba, érdektelen volt a számukra. Ebben a meleg, lágy és exkluzív családi atmoszférában kezdettől fogva szemben találtam magam egy különös emberi lénnyel; egy fedél alatt élt velünk és nem tartozott hozzánk, korábban kelt, mint a többiek, behozta az ételt nekünk, de nem ült az asztalunkhoz, s csak azért jött be a lakószobákba, hogy kitakarítsa őket, de ha már rendben voltak, akkor az ő számára nem volt bennük hely. Barátságosan szóltak hozzá, de főleg csak akkor beszéltek vele, ha kértek tőle valamit. Jó vagy rossz cselédként beszéltek csak róla, s a mi szobáinktól messze, hátul, a konyhában töltötte el a ház összes többi lakóitól mérhetetlenül különböző életét. S mintha nemcsak idegen, hanem ellenség is volna, mert nyilván előle zártak be minden szekrényt, s még a falusi házunk nagykapuját is esténként valamelyik családtagnak magának kellett bezárni, nehogy a cseléd éjszaka beengedhessen valakit. Ha nem szenvedtem volna az ellenséges idegenség alatt, mely az utca közt és köztem fennállott, talán ezt a család és cseléd közti viszonyt észre se vettem volna. Ma azt hiszem, ez a gazd.a- és cselédviszony váltotta ki bennem az első tudatos lázadást az ellen, amit körülöttem mindenki természetesnek talált. Azt tudom, hogy mindig szerettem volna megtudni, mit gondolnak a cselédek rólunk, és

Nyolcvan éve született Sinkó Ervin, jugoszláviai magyar író, jelentősebb regényei: Optimisták, Egy regény regénye, Egi- dius útra kelése. Születési évfordulója alkalmából közöljük önéletrajzának egy részletét.

idegenek, megközelíthetet- lenek, titokzatosak maradtak a számomra, mint az egész többi, a mi házunkon kívül eső világ. A cél, nyilván, kezdettől fogva adva volt bennem, és majdnem soha;

Sinkó Ervin:

Szemben a bíróval

(részlet)

se vált számomra kétségessé. A majdnem: á világháború volt. Addig nemcsak a cél, hanem a hozzá vezető út is kétségtelennek látszott.

Attól kezdve, hogy városba került fiatal gimnazistaként először tettem be a lábam a szabadkai szociáldemokrata munkásotthonba, egész a világháború kitöréséig egyetlen boldog mámorban éltem. A munkás- otthonban senki sem törődött fajjal, felekezettel, nemzetiséggel, magyar, szerb, német munkások ültek együtt, és engem, éretlen gimnazistát első naptól kezdve, akár tudatosan, akár öntudatlanul. százszor különb pedagógiai érzékkel kezeltek, mint a szüleim, akik kétségbeesetten nem tudtak mit kezdeni velem, s mint a gimnáziumi tanárok, akik csak szorgalmasan buktattak. A szabadlkai munkások között életemben először hullt le rólam az a félig bűntudatos, félig gyanakvó, mindig kínzó bizonytalanság, amit a mi elzárt házunkból és a falusi utcáról hoztam magammal. Első perctől kezdve, hogy oda beléptem, nem voltam egyedül, sőt riadt és szomorú, nézőből egyszerre egy közösségnek nemcsak befogadott, hanem tevékeny tagjává is lehettem. Ök találtak nekem munkát. A föld nélküli parasztok közül sokan szerettek volna írni-olvasni megtanulni, s azonkívül — mondták — kellene valaki, aki a különböző szakmák könyvtárait rendben tartva tudjon az elvtársaknak aző tnűveltségi fokuknak megfelelő könyveket ajánlani. Feladatot, munkát adtak nekem, és elvtársnak szólítottak! Az iskola, melynél jobban s később csak a kaszárnyát gyűlöltem. eztán keveset látott, nem értem rá. El kellett olvasnom a munkásotthon 'könyvtárának' könyveit, hogy tudjam, melyiket melyik elvtárs ngk ajánljam — s úgy érzem, ha van valami, ami szimbolikus jelentőségű Magyarországra, akkor ez az : a 100 000 lakost számláló városban énnekem a könyveket, amikből a legtöbbet tanultam, munkások adták. Az ő filléreikből került ki az a könyvtár, melyből én a szocializmusban megtaláltam a oél nevét, a célhoz vezető utat, s a nem vágyként, de élő valóságként az egész földet átfogó közösséget. Ők nem nevettek, ők mellém álltak, segítettek, mikor a cselédlányok szakszervezetének megalakításához kezdtem — ők megértették, hogy a cselédlányok nagyobb része idővel visszamegy a falujába, és gondoskodni kell róla, hogy a batyujában kis szocializmust is vigyen haza a jobbágyi sorban tengődő analfabéta faluba. És később előadásokat tartottam a könyvekről, amiket elolvastam, és nekem, fiatal kö- lyöknek szabad volt felolvasnom a rossz verseimet is, mert tele voltak forradalmi lelkesedéssel, és háromszor olyan öreg emberek, mint én, öreg munkások tapsoltak nekem, és biztattak, hogy írjak. És sztrájkoknál és utcai tüntetéseknél köztük állhattam, velük énekelhettem, és velük gyűlölhettem gróf Tisza Istvánt, és velü'(c együtt hittem, hogy a nemzetközi szociáldemokrácia le fogja rombolni az országhatárokat, a kaszárnyákból múzeumokat és iskolákat fogunk csinálni, és hogy mi, egyedül mi szociáldemokraták fogjuk megvalósítani a próféták legmerészebb álmait, testvérek országává tenni a világot. Gyönyörű volt — és akkor elkövetkezett 1914. július hónapja. Tizenhat éves voltam akkor.

PGte>ndi Milyen szép feleségünk van

O

lyan szép féleségem van — mondta. A sörből egy gyufaszállal próbálta kihalászni a cigaretta- pernyét.

— Adja csak ide. — A másik segített.

Bevásárolni indult: ilyenkor betér egyikét üveg sörre. Ilyenkor otthon azt mondja: három üzletben is járt szalámiért meg sorba állt. Előbb mindig bevásárol, aztán tér be. Sör mellett van ideje kigondolni: mit mond. Ha épp nem kellett sorba állnia — a sorra hivatkozik. Ha sorba kell állnia, akkor arra, hogy bejárta a fél várost. Mindezt az első üveg sörnél szokta végiggondolni, amíg még józan: így nem felejti el. Közben mindig leül valaki az asztalához. Szóba elegyednek. Később:

— Olyan szép feleségem van — mondja.

A másik bólogat.

Egyebet nem is mondhat. Azt, hogy milyen ember ő: a másik láthatja. Láthatja a ruháján. A cigarettáról, amit szív — következtethet. A sörről, amit iszik — kitalálhat- já. Leleplezi a keze is, ami az asztalon nyugszik: nem

mondhatja, hogy manikűrös. Meg aztán: embert kocsmájáról. A szatyra ott az asztal lába mellett. Az is árulkodik. Tehát:

— Olyan szép feleségem van — mondja. — Ha látná... olyan, mint egy virágszál, pedig már nem fiatal. De szép. Harmincnak nézi mindenki. Az ilyen asszonynak nincs ideje. Kérte annak idején doktor is. De engem szeretett. Pedig hát...

A másik bólogat. Ő pedig most élvezi, hogy az, aki bólogat, próbálja elképzelni az

ő feleségét. A másik arca békés arc, kicsit tálán bamba is, nem is bamba: jámbor. Az ilyen szeret bámulni, csodálkozni. Azért is ült le az asztalához: most ő ült le, mert nem volt másutt hely.

— Egyszer azt mondták, amikor a moziban voltunk: „Uram, a lánya elejtette a kesztyűjét...” — Elégedetten nevet. — Pedig csak hét és fél év van köztünk. Még ha húsz év lenne, megérteném. De ez ilyen. Nem látszik rajta semmi. Olyan, mintha huszonöt lenne.

Élvezi nagyon, hogy a másik olyan figyelmes. Együgyű kék szeme van. Ez a kék szempár most próbálja elképzelni az ő feleségét: szinte erőlködik, úgy próbálja. Szinte könnyes bele, úgy próbálja. Ő pedig csak fújja a füstöt.

A másik is fújja. S most először szólal meg: — így van az ember. Nem hiszik el neki. A múltkor voltam vele a paliklinikán, mert terhes volt. Azt mondta neki az orvos: „No, asszonyka, majd a másodiknál nem lesz ilyen rosszul.” — Nevet, mintha becsapta volna az orvost. — Oszt már a negyediknél tart. — A másik most őt nézi azzal az együgyű kék szemével. Az együgyű kék szem félig lehunyva, gazdája tovább beszél:

— Harminchat éves, oszt húszat se adnak neki. A legnagyobbat, a fiút az öccsének nézik, pedig kész ember: tili atot tölt a nyáron.

S az együgyű kék szem megint őt figyeli. De figyelheti! Ismeri ő az ilyet: négy gyerek és húsznak se néz ki. Mit gondol ez? Hülyének nézi? Iszik. Letörli a habot a bajuszáról, aztán krákogva szól:

— Hát bizony. Egyszer meg jövünk ki a színházból, s valami pionírok hozzánk jönnek irkával meg ceruzával: „Művésznő, egy autogram- mot!” — Mosolyog. — Színésznőnek hitték.

A

z együgyű kék szem még mindig félig lehunyva. Biztos, most képzeli el: milyen az én művésznőnek hitt asszonyom. A kék szem tágra nyílik, gazdája ismét beszél:

— Az enyémet egyszer a tanárnő az utcán összetévesztette a kislányommal. Tizenöt éves a Zsuzsi. „Hol a karszámod?!” Csak amikor az asszony megfordult, s jobban megnézte, látta, mi a helyzet. Nem győzte eszkuzálni magát. — Szeme csillog: nagyot hör pint a sörből. — Ki hitte volna, hogy nekünk ... magának ... nekem ... ilyen feleségünk van!

Mit képzel ez? Az a csám- pás négygyerekes meg az

övé...

Feláll. Lenyúl a szatyorért. Látja a másik otromba bakancsát. A bakancs mellett egy szatyor: pont olyan, miftt az övé. Szédelegve megy ki. A másik csak nézi: ezzel meg mi történt? Nem is köszön?

Valami sötét, dühös köd a szemén. Fojtogatja, hogy elvették tőle!... A tolvaj! Már a saját feleségét sem dicsérheti az ember. Utánozzák ... Most mi lesz?

Kint áll a nyüzsgő esti utcán. Megtorpan egy fényes kirakat előtt. Elegáns, platinaszőke próbababa nyújtja feléje karjait.

Baranyi Ferenc:

Korrepetálás

— Ha meg nem sértem: hány éves maga, kislány?

— Tizenhét.

— Gyermek. Zsenge gyermek. És mondja csak: mi lesz, ha megnő?

— Vendéglátóipari tanuló vagyok. Ha elvégzem az iskolát, nyilván üzemegységvezető leszek) valahoL Talán szakácsnő. Legrosszabb esetben felszolgáló.

— Ne mondja! És ha egy pajzán természetű vendég megsimogatja majd a göm- bölyűségeit, mit csinál?

— Nyakonverem. Nyakon én.

— És magát még átengedték? Nem tanították meg arra, hogy a minimum, amit el lehet várni egy felszolgálótól, hogy ne ütlegelje a fizetővendéget? No, majd én megkorrepetálom, de tüstént!

— Mit csinál maga velem?

— Megkorrepetálom. Gyakoroljuk egy kicsit a mesterségét, jó? No. Ez a rönk itt nem más, mint egy asztal. Nem mondom, hogy kocsmaasztal, mert még sérti az ön- ,

érzetét. Én magam türelmetlen vendég vagyok, aki várja a pincért. Tessék, jöjjön.

Akkor már legalább fél órája várakoztunk, ő az Újlengyel felől esedékes, én meg az odatartó buszra. A megállót telefonpóznára szögeit táblácska jelezte csupán, amelyről a zománc jócskán lepattog- zott már, olyannyira, hogy csak a beavatottak tudhatták a feliratát. Mert csak tudni lehetett, elolvasni már régóta nem. Az országút két oldalán kivágták a jegenyefákat, de a csonkig égett gyertyákhoz hasonlatos tüskök egyelőre még a földben voltak. Ezekre ültetett minket a hosz- szú várakozás. Sokáig nem szólítottam meg a lányt, s amikor megtettem, akkor sem volt benne sok köszönet. A gyerekkori táj, kamasz-időm vidéke szuggerált talán valamiféle kamasz-esetlenséget leplező pimaszságot belém: azt kérdeztem meg tőle, hogy hány óra. S nyomban utána azt, hogy hány éves.

— No, jöjjön már — türelmetlenkedtem, mint egy valódi csapszéken.

•— Kinevet.: Nem megyek, nem én.

— Az ördögnek van kedve nevetni ebben a nyirkos nyárban. Játsszunk már egy kicsit, jobban megy az idő. Pincér!

—? Hát... Nem bánom.

Tétován felállt, elöl lesimította a ballonját, mintha kötény lenne, és odajött a tüskömhöz.

— Mit parancsol, uram?

— Apportez-moi, s’il Vous piait, un demi litre du vin rosé.

A lány értetlenül nézett rám. Emeltebb hangon ismételtem:

— Du vin rosé! Vite!

Egy darabig bizonytalanul toporgott, majd sebesen letépett három szál vadrepcét. és elibém tette a fűre.

— Itt a rózsája, ne lármázzon már any- nyit. Ezenkívül mit parancsol?

— Ó, maga mezei virágszál! Akár önmagát is vázába rakhatná egy kisvendéglő asztalán. Vörösbort kértem, fél litert. Mi lesz, ha majd igazi francia vendég téved be abba a kocs..., szóval abba a kocso-' nyasütőbe, ahol dolgozni fog?

Fakó lett az arca, mint a lefosztott kukoricahéj. Visszaült a rönkjére, és sokáig nézett maga elé. Aztán csöndesen megszólalt:

— Először is: a kocsonyát nem sütik. Nem kell mindent a lángossal összekeverni. Másodszor: ahol én dolgozni fogok, oda nemigen tér be francia vendég, de még pesti sem. Igenis, kocsma lesz az, szövetkezeti üzemegység, ahová sáros csizmájú

kubikusok térnek be egy-két nagyfröccsre vagy néhány korsó sörre. Nehéz járású parasztok jönnek majd hajnalban, s féldeci kisüsti szilvát kérnek majd illedelmesen, mert nekik eszükbe sem jut szem- telenkedni vagy bizalmaskodni egy fiatal lánnyal, akinek az anyja együtt gürcöl velük naphosszat a földeken. Az étlapon nem lesz más, csak körömpörkölt meg pacal, esetleg kocsonya, ha már mindenképpen „kocsonyasütőbe” szán engem. Ezeket is csak özvegyember kéri majd, mert akinek faluhelyen felesége van, a világért sem fanyalodik kocsmai kosztra. Megszólnák a feleségét. No, isten áldja. Az én buszom már megjött.

... Azóta ott állok a póznáinál, és visz- szavárom a lányt. Csák annyit szeretnék mondani neki, hogy nagyon szeretem a körömpörköltet és a pacalt. És hogy csak zavaromban mondtam kocsonyasütőt. És még azt is, hogy én is odavalósi vágyóik, ott gyerekeskedtem, s hogy amióta elhagytam azt a vidéket, csupán a vin rosé- val lettem gazdagabb. Csak éppen bután fennhéjáztam a gazdagságommal.

Olyan bután, hogy ő joggal hiheti: szegényebb lettem, szánnivalóan szegényebb.

Összeállította: Őri Zoltánná