Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
1978. október 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ajdnem véget ért augusztus, amikor a strandon észrevette, hogy Zita ott hasal egy törülközőn a medence szélén. Három évig jártak egy osztályba, de az alatt nem tűnt fel neki, hogy Zita ennyire szép. Most mintha a medence betonja is hullámzana alatta, nemcsak a víz, amibe a karját lógatja. Feri gyorsan Zita mellé hasalt, egész délután együtt napoztak, úsztak, beszélgettek. Este elkísérte haza, s másnap reggel a lakótelep sarkán állt, nézte az egyforma blokkokat. Mennyivel izgalmasabb az ő régi, zegzugos utcájuk, egy-egy kopaszadó fával minden udvaron, mint ez az hogy válasszak mindegyik festőtől egy képet, mert a jól nevelt ember művelt, és vannak kedvenc képei. — Csontvárytól is van kedvenc képem. — Tényleg? Az ki? — Született ezernyolcszázötvenhárom, meghalt ezerki- lencszáztizenkilenc. Magyar festő, eredeti foglalkozása gyógyszerész. Magányos cédrusa a kedvenc képem. — Könnyű megjegyezni. Akkor született, amikor van Gogh és akkor halt meg, amikor a Tanácsköztársaság — mondta vállrándítva Feri. — Igen, van mihez kötnöm, mondta az anyukám. Már egy csomó dátumot tudok. Az anyukám néha kikérdezi, nehogy elfelejtsem. A kedvenc képeimet is ki szokta kérdezni. ZELEI MIKLÓS: él a napon új negyed, örült, hogy nem itt laknak. Pöttyös strandzsákját lóbálva végre megérkezett Zita. — Ezt neked hoztam — mondta, és a pöttyös zsákból kivett egy borítékot. — Mi van benne? — Nézd meg! — mondta Zita. Feri kinyitotta a borítékot. Kép volt benne. A kicsit formátlan, csámpás vázában nagyfejű, sárga virágok álltak. — Milyen virág ez? — kérdezte Feri. — Nem virág. — Hát? — Napraforgók. Ez Van Gogh Napraforgók című képének reprodukciója. A kedvencem. Azért adom oda, hogy a te kedvenced is ez legyen. Jó? — Jó — mondta Feri és Zitát nézte. — Nagyon szép. — Ó, az eredeti ennél sokkal szebb lehet! — csapta össze tenyerét a lányka. — Tudod, a nyomdában elvész a színekből. Van Gogh egyébként holland festő és grafikus volt, a nap szerelmese, született ezernyolcszázötvenhárom, meghalt ezernyolc- százkilencven. — Tényleg, fakó egy kicsit — csodálkozott Feri. — De ha nem mondod, észre sem veszem. Honnan tudod, hogy mikor született Van Gogh? — Az anyukám mondta. Meg egy csomó mást is. Van hét nagy lexikonunk, abból nézi ki nekem. A képeket is ő adta, de nemcsak Van Gogh tói ám! És azt mondta, — Nem unalmas? — Egyáltalán. Azt mondta az anyukám, most elég, ha csak a dátumokat tudom. Ha megnövök, meg kell majd ismerkednem szenvedélyes életükkel is. A kedvenc zeneszerzőm Mozart. Te mit hallottál Mozarttól? — Én? Semmit. — Richard Wagnertől se? — Attól se. — Nahát ez elég baj. Nem tudod, milyen élményektől fosztottad meg magad. — Én? — kérdezte Feri. — Igen, te — mondta Zita, sötétedő felhők mögül nézve Ferire. — Ennek véget kell vetni. Majd holnap felírom neked az összes dátumot, amit én már tudok, és megtanulod őket. Rendben? — Igen — válaszolta gondterhelten Feri, és a nadrágba gyömöszölte az ingét. — Ne vegyél csak belépőt — szólt Zita a pénztár előtt. — Mi bérelünk kabint. Addig is kell valami, amíg meglesz a víkendházunk. — Megéri? — Hogyne érné meg. Bármikor jöhetünk. Én is, gondolta Feri, de nem szólt semmit. Ez a sok friss furcsaság jobban lekötötte annál, semhogy meg tudjon szólalni. — Lesz házatok? — kérdezte végül. — Persze, lesz. — Még ezen a nyáron? — Hát azt nem tudom. Lehet, hogy még soká. Majd örökölni fogunk a nagymamitól, azt eladjuk, és abból vesszük a víkendházat. Csak megy föl az áruk. Évről évre drágább az ilyesmi. Rémes. — Dehát ahhoz, a nagymamádnak meg kell halnia — mondta piros arccal Feri. Zita csodálkozva nézett rá. Madár melle megmozdult a kicsi trikóban, ahogy odafordította a fejét. — Mindenkinek meg kell halnia. Erre lehet számítani. Feri nem tudott mit mondani, bólogatott, mintha értené miről van szó. Talán értette is, és ezért nem tudott mondani semmit. — Itt vagyunk — állt meg Zita a 72-es számú kabin ajtajában. Leguggolt, a nyakában lógó kulccsal kinyitotta a nem éppen kicsi Tutó lakatot. — Várj meg, hamar elkészülök, azután jöhetsz te is, és megyünk a napra. Mintha várkaput őrizne, Feri olyan komolyan állt az ajtó elé. Egy hét is eltelt, vagy talán még több. Zita már megmeghívta hozzájuk Ferit, s Feri megtanult tizenöt dátumot. Azért ennyit, mert a nyolcadik festő élt még, s így a neve mellől egyelőre hiányzott a vonatkozó évszám. — Ez él még! — csodálkozott Feri. — Az nem baj. Annyival is könnyebb a dolgod — válaszolta Zita. Csak egy dátumot kell megtanulnod. Bejött Zita mamája, és te- refere süteményt tett eléjük. — Parancsoljatok. — Köszönöm szépen, de én ezt nem szeretem — mondta Feri. — Mit szeretsz? — Ilyenkor a zsíroskenyeret! Zita mamája szótlanul ment át a nagyszobába, rózsaszín pongyolája úgy úszott utána, mint egy fakuló királynői palást a kelléktárból. Csak akkor jött elő megint. amikor Feri az ajtóban állt menésre készen. — Mielőtt elbúcsúznánk, kisfiam, arra szeretnélek kérni, hogy ezután ritkábban gyere, mert megkezdődött a gimnázium, és Zitu- kának meg keli alapoznia a nevét. Sokat kell tanulnia. — Nekem is kell tanulnom — mondta értetlenül és mosolyogva Feri. — De neked sokkal kevesebbet, mert csak iptanos vagy — érvelt Zita. — Én pedig gimnáziumba járok! Feri elvörösödött, az arcáról eltűnt a mosoly. — Jó — mondta és kifordult az ajtón. sebbe dugta a két öklét és futott. Forró ökle megérezte a papírt. Kivette és vigyorogva összetépte. Még huszonhat dátum volt rajta. ahol mindig segítenek az olyan hajléktalanokon, mint én voltam. Odamentem a címre. A hely háromszáz forintba került havonta, és négyen laktunk lányok egy szobában. Voltak olyan napok, amikor ketten aludtunk egy ágyon, de nem volt más választásom. De amikor aztán észrevettem, hogy a kis pénzemet megdézsmálják, akkor rögtön eljöttem. — Hol van az a ház? — nyúlt az elnök a toll után olyan lendülettel, hogy a lány megszeppend. — Melyik ház? — kérdezte értetlenül. — Ahol ketten háltatok egy ágyon és megdézsmálták a pénzedet? — Ne tessék!... — tiltakozott a lány gyönge hangon. — Miért ne? — Mert aztán szerencsém volt, és otthagytam őket. Az utcán találkaztam egy kézi- labdás lánnyal, akivel együtt voltunk a szpartakiádon. Elpanaszkodtam neki, hogy milyen helyen vagyok. Akkor ő ajánlotta azt a nénit, ahol most vagyok. Eljött velem személyesen. Jóra fordult minden. Ahol lakom, ott a nagymamának van egy unokája, és amikor nyitom a kaput, már szalad is elém. Az elnök tétovázott, hogy mennyit fedjen fel abból, amit a művezető révén a lányról tudott. Egyfelől megértette, hogy a lány számára ő egy vadidegen ember, s ha kiderül, hogy túl sokat tud róla, még jobban eltávolíthatja, másfelől azonban, amit tudott, nem volt képes magában tartani. — Igaz, hogy két hétig összesen csak harminc forint volt a zsebedben? — kérdezte. — Honnan tudja? — vörö- södött el a lány. Hallgatott egy darabig, majd azt mondta: — Amikor a kertészetben az első fizetésemet megkaptam, abból ki kellett fizetni a felmondást a régi lakáson. Azt mondták, hogy erre törvény van. És az új lakásban is fizetni kellett. Több pénzem aztán nem maradt. — Mit ettél két hétig? — Naponta egy forintért kenyeret. — Miért nem szóltál valakinek? — Kinek? —• kérdezte csodálkozva a lány. — Mit tudom én ... Valakinek ott a házban, vagy a kertészetben ... — Mit szóltam volna arról, hogy csak harminc forintom van? Azt hihették volna, hogy sajnáltatni akarom magamat. Az elnök az életrajz szélére írta a művezető nevét. Valamiért. Alája a dátumot. — Tizenötödikén beállhatsz hozzánk. Van ugyan egy rendelet, amelyik kimondja, hogy téged, mert kiskorú vagy, csak csökkentett munkaidőben lehet alkalmazni, de majd kitalálunk valamit. Majd kitanulsz nálunk egy jó szakmát. — Tanulni szeretnék — mondta a lány. — Sokat szeretnék tanulni. Az elnök tűnődve ingatta a fejét, mintha máris a jövőt látta volna maga előtt, majd hirtelen elkomorodott. — És az apáddal mi lesz? A lány nem tért ki a válasz elől. — Én már kétszer írtam neki, de ő csak egyszer válaszolt. Azt írta, hogy rendes legyek. H z elnök felállt az asztaltól, az ablakhoz' sétált, s kinézett az iroda ablakán, amely egy régi, omladékos házfalra nézett. Ügy tett, mintha tekintetét a ház falára függesztve erősen törné a fejét, hogy ez csak látszat volt, hiszen már mindent megértett, mindent kitalált, és mindent megoldott, ami lehetséges volt. r ♦ 1 Oleg uvajei 1 A TERÜLET tott egy szelídebb helyet a kövek között, ledobta a hátizsákját, és egy kövön meggyújtott néhány spirituszkockát. Bogrács helyett egy őszi- barackos konzervdobozt hordott magával. Tócsát talált mindjárt a közelben. Amíg a teavíz felforrt, Baklakov előhúzta a zsákból az útvonal térképét. Régi térkép volt, de megbízható. Amiről a Szerversztroj to- pográfusai sem tudtak, nem vitték rá a térképre, amiben bizonytalanok, voltak, szaggatott vonallal jelölték. Felszakadoztak a felhők. A tundra sárgán felragyogott. Mint valami rajzfilmen, előbukkant a Ketung-fennsík kékes vonulata. A távol kék köde fölött társtalan magányban, tisztán ragyogott egy ember nem járta jeges hegysüveg. „Ó, istenem, istenem!” — sóhajtotta a túláradó boldogságában Baklakov. Ott ült, hátát egy kőnek támasztva, feje boglyas, ke- ze-lába hosszú, durván faragott arca a vjatkai erdők ivadékára vallott, testtartásán látszott, hogy élete folytonos mozgásban telt, és elszokott a széktől. Esteledett. Baklakov ezt a környék különös csendjéből, a megvilágítás alig érzékelhető változásából érezte. Belső zsebéből előhalászott egy zacskó kapadohányt meg egy égett, csorbult pipát. Rágyújtott és beleburkolózott az édeskés kapadohány-füst- be. Máris kialakult körülötte az a sajátos, otthonos kényelem, amely az utak vándorát mindenütt kíséri. Pi- pázgatott, kirojtosodott vászonnadrágba bujtatott lába kinyújtva, vattakabátja nyitva. Bibliai szőrzettel benőtt képe békés és gondtalan. Szíve egyenletesen hatvanat dobbant percenként, vére, amelyet még nem járt át a nikotin mérge, a szesz és a betegség, ugyanilyen egyenletesen és erőteljesen lüktetett ereiben. Gyönyörű a sárga tundra, a sötét hegyek és a sápadt égbolt birodalma. Nagyszerű érzés a terepfelvételező magánya az ismeretlen hegyek és völgyek között! Nagyszerű, hogy sose halunk meg! Baklakov egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy halhatatlan. Ezenkívül tudta, hogy mindig ott ál] mögötte a kis erdei öregember, a mocsáristen, aki ha kell, varázserejével megsegíti őt. Baklakovot most elégedettség, és jókedv fogta el, mert egyes-egymaga volt, következésképpen teljesen önmaga lehetett. Tizennyolc éves vászon- bugyros*- vízhatlan csizmás mélák, afféle Lomonoszov- karikatúra volt, amikor fölkerült az isten háta mögötti, erdei vasútállomásról egyenest a Moszkvai Földtani Főiskolára. A vjatkai ácsok örökletes ravaszsága segítette abban, hogy rögtön megtalálja a megfelelő magatartást. Baklakov nem emlegette iskolai aranyérmét, elsőnek nevetett lehetetlen lábbelijén, elsőnek ült le krumplit tisztítani a koleszban, és nem buzgólkodott a gyűléseken. Derék, mamlasz srác, az évfolyam tréfáinak örökös céltáblája, ez volt ő, Baklakov. „Hogy miért a földtanira jöttem? Hát kit vesznek föl ilyen pofával az építészetire? Miért jelentkeztem a síszakosztályba? Odahaza megszoktuk a síelést. Hiányzik a lábamnak.” VaOleg Kuvajev, a fiatalon elhunyt író kitűnő könyve A terület az Északi-tenger vidékét járó geológusok életét eleveníti meg, akik Csukotka zord hegyei közt, háborítatlan ősrengetegekben és a tundrákon kutatnak az arany után. E kegyetlenül nehéz; veszélyes és felelősségteljes életnek megvan a maga sajátos, különleges romanitkája: a kötetlenség, az állandó veszély szinte vonzza az érdekes egyéniségeket, de még közülük sem mindenki állja ki a távolról romantikusnak látszó Észak emberformáló próbáit. E könyvből közöljük az alábbi részletet Soproni András fordításában. lamikor a harmadik évfolyam táján kezdett feltűnni Baklakov hallatlan mázlija. Kiemelt ösztöndíjat kap? Persze, a professzorok szeretik a szívós, falusi tanítványokat. Régi recept szerint azt hiszik, hogy a geológus a málhásállat és az ember hibridje. Teljesítette a kiváló aportolószintét síi elésből! A fiúk azt mondták, hogy a moszkvai bajnokságon egyedül neki sikerült simán célba érnie, senki másnak. szerencséjük van. Kevesen akadtak, akik a hatodik évfolyamon kezdték kapiskálni, hogy ez a mélák Baklakov jóval többet szedett össze a főiskolán, mint bármelyikük. Kisujjában a tudomány, kitüntetéssel diplomázott, a hat évi síversenyzástől egészséges, mint a vas, és végül ott a beosztása ehhez a tök ismeretlen Szeversztrojhoz, ahol a térkép tele van fehér foltokkal, és korlátlan lehetőség nyílik a karrierre, a munkára és ilyesmire. Észbe kaptak, de már késő volt. Azt pedig végképp nem sejtette senki, hogy Baklakov avval a vad becsvággyal érkezett a főiskolára, hogy a vjatkai Baklakovok neve még rá fog kerülni a SZU térképére. Ezt sugdosta neki az elfelejtett, töpörödött mocsáristen. És ugyancsak ő súgta meg Baklakovnak, hogy Csinkov megbízatása lesz az igazi munka kezdete. Az első feladat: szerényen, hangoskodás nélkül be kell bizonyítanod, hogy mindenre képes vagy. Baklakov gyorsan összeszedte hátizsákját. Valami megváltozott körülötte. Balkéz felől, a Vatap felső folyása táján hatalmas sűrű felhő kerekedett. Túlságosan nagy lett a csend. A szúnyogok dongása megváltozott. Más hangfekvésre váltottak. Minél előbb el kell jutnia a folyóhoz. Nincs rosz- szabb, mint azt találgatni, mi vár az emberre. Cselekedni, nem töprengeni, ez az igazi férfijelszó. Baklakov lenn, a zsombé- kok közt süppedezve fals hangon rágyújtott egy nótára: „Ó, ó. hogyha mindig így lenne". Mire éjszaka lett, teljesen kimerültén jó hét kilométernyire került a masszívumtól. A hegytömb csúcsa fenyegető vörösen izzott. Sokáig barangolt a völgyben, száraz, sarki nyírfavesszőket és gallyakat szedett. Aztán kibontotta hátizsákját és elővette a sátrat. „Az anyja köcsögéi" — sóhajtotta megbékélten Baklakov. Rég rászokott, hogy önmagával beszélgessen. Még a főiskolán, a koleszban. Sietve kiitta teáját, eltaposta a tüzet, felhajtotta a sátor falát, bedugta melegítőjét, a sátorlapot. A sátorban nem lehetett felülni, Baklakov fekve levetette csizmáját, száraz gyapjúzoknit húzott, térdét betakarta egy kapcával, begombolta magán vattakabátját, de úgy, hogy nem bújt be az ujjába. így akkor se fagy meg, ha az éjszaka hideg lesz. A sátorban világos volt, és a hanyatló nap mindent komor, vörös fénybe vont. A szúnyogok részvétlenül csüngtek a mennyezeten. — Odakint történt valami, de Baklakov nem tudott rájönni, mi lehetett. Nyugtalanság fogta el. Valahol a távolban rekedten vakkantott egyet egy sarki róka. Zajos szárnycsapásokkal elsuhant e_gy madár. Baklakov kidugta kezét vattakabátjából, ferdén elmosolyodott, és kikapcsolta a pisztoly tokját. „Aludj — parancsolta magának. — Cselekedni, nem töprengeni, ez a lényeg. Minél többet töprengsz, annál rosszabb lesz.” Szélroham támadt, a meny- nyezet ponyvája csattogni kezdett. Baklakov szeme előtt szikrák táncoltak, aztán kihunytak. Már álmodott: mintha valami déli vidéken járna felderítő úton. Egy szál úszónadrágban lépked, kezében kőzetmintákkal teli szatyor. Egy nagyon széles, fekete folyó partján halad, és kereste az átkelőhelyet. Határozottan tudta, hogy élete mától fogva két szakaszra tagolódik: az átkelés előtti szakaszra, és arra, ami azután lesz. Mint az iskolai Caesar az iskolai Rubikon partján. „Mi az ördög — mondta Baklakov. — Az a folyó nem fekete, hanem szürke. Ez egy másik folyó.” Fölébredt. Sehogy se tudta megállapítani, mennyi lehet az idő. Körülötte szürke homály. Aztán észrevette, hogy a sátor teteje majdnem az arcába lóg, és felfogta, hogy a hidegtől ébredt fel. Kidugta fejét a sátorból: a tundrát körös-körül kékes hótakaró borította. Bevált a jóslat! Valami szállingózott a ma1 gasból, nem lehetett tudni, eső-e vagy apró szemű, havas dara. Baklakov rosszat sejtve gyorsan felöltözött; és kimászott a sátorból. ... Mire kiért a folyóhoz, a hó elállt, és a Ketung- fennsík fölött hideg, zöld sáv rajzolódott ki. A folyó tompán és fenyegetően zúgott, valahol előtte, de Baklakov nem látta. Didergő, csüggedt levelű, nyirkos bozót fala zárta el előle a kilátást. A hó vagy tíz centi vastag lehetett. Baklakov tüzet gyújtott, és megivott egy egész konzervdoboznyi. ma- gyon erős teát, aztán még egyet. Rágyújtott. „Lám, az élet megint gyönyörű és csodálatra méltó" — mondta saját magának. __________laklakov elindult a bozót mentén a vízfolyás irányába. Kiért a tundra egy kis tisztásra. Közvetlenül mellette hosszú, ferde gázló kezdődött. A gázló mentén itt-ott csillogó kövek áltak ki a vízből. A víz közönyösen zúgott. A behavazott part mellett feketének látszott. A part egy kissé lejjebb meredek tőzegfalba ment át. A folyó alámosta a partoldalt, és a víz jóllakott, mélyről jövő morgással ömlött a sötét üreg tátott szája felé. A gázló túlsó vége eltűnt az ónszínű víz fölött terjengő szürke homályban ... összeállította: Rékasy Ildikó
