Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 10. Hegedű és franciakulcs Minden kisgyermek ak­kor találkozik először a zenével, amikor édesanyja dúdolását, énekét hallgat­ja. Az óvodában azonban már aktív résztvevője a dalos játékoknak, melyek a zenéi hallás alapjait rakják le. Az általános is­kolában szakszerű zenei képzés folyik. A tehetsé­gesebb gyermekeknek azonban nem elég a heti két-három énekóra. Bugyi Károly nyolcéves volt, ami­kor átlépte a zeniskola kapuját, hogy megismer­kedjen a hegedűvel. Azóta kilenc év telt el, s a muzsikát szerető kisgyermek­ből fiatalember lett. Jelen­leg a 605-ös számú Ipari Szakmunkásképző ■ Intézet utolsó éves diákja. Az autó­motorszerelő szakma kissé távol áll a zenétől, de meg­férnek egymás mellett egy szakmunkástanuló érdeklődé­si körén belül. Hatévi zene­tanulás nem múlhat el nyom­talanul az ember életében. Bugyi Károly naponta utazik Szolnokra dolgozni, illetve tanulni, de hazaérkezve gyak­ran veszi elő hegedűjét. A félórás, órás gyakorlás teljes kikapcsolódást, feloldódást hoz a napi gondokból. Szíve­sen játszik klasszikus műve­ket de a népzene a kedvenc területe. A hozzá nem értő ember könnyen rámondja a népzenére, hogy túl egyszerű. Karcsi tiltakozik az ilyen vé­lemények ellen, s a leggazda­gabb zenei anyagnak tekinti, amelyben nagy élmény elme­rülni. Sok népdalt ismer, és maga is szívesen gyűjt idős emberektől, már-már elfe­lejtett zenei „leleteket”. Az Az idén augusztus végen kulturális munkájáért részt vehetett a szakmunkástanu­lók közművelődési táborában. A szakmunkásbizonyítvány kézhezvétele után minél előbb meg akarja szerezni az érett­ségi bizonyítványt. A zenet azután sem hagyja abba, na­gyon sok vonót szeretne még „elnyűni”. F. S. SZABOD IDŰBEN „Gondoltuk, csak lemegyünk ” G. Miklós alig egy hete töl­tötte be tizenhatodik élet­évét, nyolcéves kora óta .né­hány nevelőintézetben meg­fordult már. Jelenleg a rend­őrség „lakója”: előzetes le­tartóztatásban van. Vörösre sírt kék szemét riadtan körbejártatja, tőré­Discóban Változatlanul nagy népszerűségnek ör­vend a disco a ti­zenévesek körében. A gépzenére szíve­sen táncolnak a fia­talok. A disc- jockey komoly tech­nikai apparátus se­gítségével teszi szí­nesebbé műsorát, s igyekszik a leg­újabb slágereket bemutatni. abonyi Búzavirág néptánc­együttes kísérő zenekarában húzza a talpalávalót. Bugyi Károly nemcsak -a népzenében ért el sikereket. Az iskolai ünnepségek gya­kori szereplője, s több kultu­rális versenyen jó eredményt ért el. A Verseghy diáknapo­kon iskolatársával együtt — aki szintén hegedűn játszik — kivívták a zsűri elismeré­sét, a legjobbak között emle­gették nevüket. A szakmun­kástanulók országos népze­nei versenyén Gyulán elsők lettek, és jutalmul júliusban két hetet Rigában tölthettek. Feledhetetlen élményt adott ez az út. Akkor járt először a Szovjetunióban. Kamerával a sínek között A közelmúltban megrendezett .„Tallinn-Szolnok” amatőrfilmfesz­tiválon a zsűri és a közönség egyaránt felfigyelt Zérczi Imre és Zérczi István: Vágányzár cimü munkájára. A két 25 éves fiatal­ember - ikertestvérek — a pályamunkások életét kapta lencsevég­re. A filmkockák beszédesen vallottak a „vágányzár”; a pillana­tokba sűrített munka fontosságáról, nem egyszer drámaiságáról. A témaválasztás nem volt véletlen, hiszen a Zérczi test­véreket, mint pályafenntar­tási és vasútépítési techniku­sokat, a „sínek közé” vezeti mindennapi munkájuk. Az azonban már nem minden­napi dolog, hogy olykor-oly­kor filmfelvevőgéppel, lám­pákkal felszerelve érkeznek a munkások közé. Az embe­rek már megszokták, tudo­másul vették, hogy Zércziék- ne]< a filmezés a szenvedé­lyük. Hogyan is kezdődött? — Egy „Pajtás” fényképe­zőgéppel — mondja Zérczi István. — Még óvodások voltunk, amikor a fagyi­pénzekből összegyűjtöttük az árát. Jó szolgálatot tett a kis masina, megtanultuk a fotó­zás alapjait. Ma is úgy őriz­zük. mint „ereklyét”. . — Aztán Üjszászrói — mert odavalósiak vagyunk — Budapestre kerültünk technikumba — veszi át a szót Imre. — A kollégium­ban volt egy fotólabor. Ami­kor elsősök, másodikosok voltunk, már azt is megtisz­teltetésnek kellett vennünk, hogy takaríthattunk a na­gyobbak után. Persze aztán mi is elértük a negyedikes kort... Szó ami szó, már egé­szen jól dolgozott a kollé­gium fotószakköre. amikor e; kellett jönnünk. — Üjszászon régi have­runk, Antal Gabi azzai foga­dott bennünket, hogy írt egy forgatókönyvet. Meg kellene filmesíteni! — folytatja az elbeszélést István. — Né- gyen-öten összejöttünk, és elkezdődött a forgatás. Fel­állt a stáb. Volt rendező, operatőr, világosító, fősze­replő. .. Ügy dolgoztunk, akár a „felnőttek". A kész filmet elküldtük a televízió „Pergő képek” című műso­rának. Jött is a válasz, hogy sajnos ezen a filmen még van mit „csinálni”, javíta­ni. .. — A kudarc nem keserí­tett el bennünket, sőt! Meg­Mó egy hete délután négykor láttam, Szol­nokon a könyvesbolt mellett, a Beloiannisz út és a Ságvári körút sarkán. Az­tán másnap ötkor ugyanott, hatkor is. Ezután szólítottam meg. Beszélgetésünk barát­ságtalanul kezdődött. — Látom régóta állsz itt... Vársz valakit? — Na és? Egyébként szob- rozok... Később fütyült egy lány után, Megállapodtunk: a nő csinos. Aztán elkezdődött a beszélgetés Tóth Györggyel, aki egy esztendeje már fes- tő-mázoló szakmunkás. Szü­leivel lakik Szolnokon. Mi­után tisztáztuk ki, mit csinál, a témához az üres órákhoz értünk. — Mit csinálsz szabad időd­ben? — Nincs nekem szabad időm — váltott gunyorosra — mert itt állok mindig. — Ezt nem értem... Azért nincs, mert itt állsz? Mu­száj? — Oké... Elmondom: a sarkon megtaláltam a have­rokat, a sarkon megtalál­tam a lányokat, itt lehet szótváltani, dumálni, az­tán gyönyörködni az autók­ban, meg nézni az em­bereket. Én nem tudok otthon ülni. Dolgozom, haza­megyek aztán már vágyom ide az utcára. Leteszem a válltáskámat, fel a csuká­mat — ebben nem szívesen megyek dolgozni, mert sárga. Egyszer kiröhögtek. Szóval váltom magamon a cuccot, és itt vagyok. — A srácokkal — említet­ted őket — miről beszélget­tek? A sarkon — Autókról, motorokról, lányokról —- meg a főnöke­inkről. — Neked milyen van? — Rendes... Olyan haza- járos... Hívott maszekolni, de engem nem érdekelt az ügy. Ö meg hajt — mondja, a családjáért. Azt mondja megy a központba. De _mi tudjuk, hogy nem oda, mert akkor minek vinné a létrát meg az ecsetet. Egyébként nem lehet rá panasz. De mi köze ennek a szabad időhöz. — Semmi... És néha ha­zaviszed a barátaidat, otthon szoktatok találkozni. — Otthon...? — a hang ismét gunyoros. — Oké, ezt is elmondom: apámnak van egy hobbija, réztányérokat csinál. Mindenkinek aki kéri. Egész nap kalapál. Érted, egész napi Anyám nem szól neki, ő már beletörődött a kopácsolásba, ami egyébként nem hangos. De kopácsolás. Nekem elég bélöle öt perc Ügy nézi a tévét a konyhá­ból, hogy közben kalapál. Érted? Én eljövök otthonról. Moziba, táncolni, ide a sa­rokra, vagy járunk egyet a srácokkal. Persze csak akkor, ha jó idő van. — S ha rossz? — Akkor olvasom az új­ságokat, mert van rá pén­zem. Sok újságot megvásáro­lok, néha még drágákat is. Én nem gyűjtök. Apámék igen. Veszek jó cuccokat, mint ez a sárga hegyesorrú csuka. Itt a sarkon látni egyébként, hogy mi megy. Most például ez a hegyesor­rú — meg a pénz. — Jó ez az álldogálás? — Pillanatnyilag jobbat nem tudok... * * * A valósághoz hozzátarto­zik: a minap Gyurival össze­futottunk a megyei könyv­tár olvasótermében. Egy lánnyal összebújva újságot lapozgatott. Széttárta tenye­rét felém, amit olvashattam úgy: „Ez a vég.:’ De értel­mezhettem eképp is: „A megállapodás útjára léptem.” Persze lehet, hogy csak jön­nek az esős napok, ezért ta­láltam ott. Mindenesetre úgy néz ki, vége a „saroknak”. H. J. alakítottuk az újszászi „Hu­nyadi” filmkört — emlékezik Imre. — Akkoriban kezdtük el forgatni a falusi filmhíra­dókat. A 20 perces összeállí­tásokban minden jelentős eseményt megörökítettünk. Az emberek szívesen látták viszont önmagukat a film­vásznon, azt azonban keve­sen tudták, hogy milyen előzmények után jött létre egy-egv film. — Anyu „rettenetesen bol­dog” volt, amikor a konyhát filmstúdiónak rendeztük be — mondja István. — Ez azonban még semmi, „örö­me" akkor lépett a tetőfok­ra. amikor az első fizetésün­ket filmfelszerelésre költöt­tük. Lassan aztán lecsilla­podtak a kedélyek, belátták otthon is, hogy nem tudnak velünk mit kezdeni. Minden­képpen filmezni akartunk. — Idővel a községben is elismerték a filmklub mun­káját, ez jórészt a faluhíra­dóknak köszönhető. A tanács, a termelőszövetkezet, az üze­mek lassacskán összeadtak annyi pénzt, hogy magnót és filmeket tudtunk venni — fűzi tovább a szót Imre. — Ekkor kezdődött az igazi munka. Emlékszem, egyszer egy fafaragó nép­művészről készítettünk port­rét. Acsalagra kellett utazni. .Tudja, hol van ez? — kérdi István. — Nem? No, mi még csak nem is sejtettük, ami­kor elhatároztuk, hogy el­megyünk oda. Egy karácsony előtti hétvégén kerekedtünk fel a Győr—Sopron megyei faluba. Egészen jól sikerült a portré. Ez kárpótolt bennün­ket az úti fáradalmakért. — Azóta is így vagyunk ezzel. Ha sikerül a film, ak­kor megérte, hogy szabad időnket, estéinket feláldöz- tuk rá. Persze ahhoz, hogy jó filmeket készítsünk, rengete­get kell tanulni — jegyzi meg Imre. — Egy éve Szol­nokon, a Járműjavító műve­lődési házában működő Szol­nok megyei Dokumentációs és Filmstúdióban dolgozunk. Itt lehetőségünk van modern technikával, 16 milliméteres filmeket is készíteni. — Legszívesebben doku­mentum- és portréfilmeket forgatunk — mondja István. — Érdekelnek bennünket az emberek; életük, munkájuk. Már eljutottunk odáig, hogy ..filmes szemmel" nézzük a világ dolgait. Legutóbb a jászberényi alkotótáborban a szőnyegszövőkről forgattunk egy dokumentumfilmel. A ‘következő „Munkásportré” fesztiválra szánjuk. T. E. kény, sovány alakját igyek­szik még jelentéktelenebbre összehúzni. Gyerekesen vé­kony, halk hangon beszél, közben a rácsos ablakra füg­geszti tekintetét. — A szüleim jól kereső diplomás emberek. Gyerek­koromban tejben-vajban fü- rösztöttek. De soha nem sze­rettem őket, állandóan ve­szekedtek. Hatéves voltam, amikor elváltak. Az apám nevelt egy darabig, aztán be­adott intézetbe. Most leg­utóbb egy pesti intézetben éltem, de úgv hallottam, át­szervezés lesz, és engem egy sokkal rosszabb helyre kül­denek. Meglógtam, július 12- én. — Tanultál, dolgoztál, egy­általán mivel töltötted az időd? — Kaptam munkahelyet a Fővárosi Sütőipari Vállalat­nál. Segédmunkás voltam. — Meddig és mennyiért? Zavart mozdulattal félre­simítja a haját. — Tulajdonképpen csak a munkakönyvemben volt munkahelyem. Egyébként 4200 forinttal vettek fel. De azt beszélték az intézetben, hogy mindenkit rosszabb helyre küldenek, és ettől megijedtem. — Igen, ezt már mondtad. Szóval július 12-én úgy hatá­roztál, hogy önállósítod ma­gad. — Először fogalmam sem volt,_ hova menjek. Csak azt tudtam, onnan el...! Még Pesten összeakadtam ' egy csajjal, aki mondta, menjünk le Agárdra. Volt egy kis pén­zem az előző munkahelyem­ről, vettünk jegyet Agárdig. — Valami célotok mégis­csak volt, nem? — Hát persze. Egy kis sza­bad levegőt akartunk szívni. A lány is intézetben lakott. Agárdon találkoztunk egy szolnoki sráccal, aki nagy társasággal szórakozott, és javasolta, szerezzünk pénzt, de ne ott, hanem Pesten. Ekkor már csak ketten ma­radtunk ezzel a szolnoki gye­rekkel. Az úttörővasút büfé­jéből elemeltünk két számo­lógépet. Illetve a társam lopta el, én csak falaztam neki. Nappal piacra dobtuk a gépeket, darabonként ezer­kétszáz forintért. De én eb­ből egy fillért sem kaptam. A srác huszonhárom éves, erősebb is nálam, enni-inni adott csak. Lejöttünk Szol­nokra és négy napig a kem­pingben laktunk. Itt is lop­tunk ezt-azt, főleg pénzt; és visszamentünk Pestre. Ott kaptak el... Én még sose voltam büntetve, ezt figye­lembe kell, hogy vegyék... A hangja elcsuklik. A rendőrség többrendbeli betöréses lopás vádjával át­adja G. Miklós fiatalkorú ügyét az ügyészségnek. — Mi már csak akkor ta­lálkozunk a fiatalkorúakkal, ha valami bűncselekményt elkövettek — mondja a rend­őrfőhadnagy, amikor G. Mik­lóst visszakísérik a fogdába. — Ezért helyezünk nagy súlyt a megelőzésre. Az úgy­nevezett veszélyeztetett csa­ládokra külön gondot is for­dítunk, tehát azokra a gye­rekekre, akiknek a szülei vagy testvérei voltak már büntetve. Jó a kapcsolatunk a szolnoki Városi Tanács gyámügyi csoportjával, rend­szeres előadásokat tartunk ifjúsági klubokban, osztály- főnöki órákon, sőt az elmúlt tanévben kísérletként Mart­fűn szülői értekezleten be­szélgettünk a nyolcadikosok szüleivel. Ezt szeretnénk ki­bővíteni, mert úgy tapasztal­tuk, megvan a haszna. Két, pedagógusokból álló önkén­tes rendőri csoportunk van, rendszeres ellenőrzéseket vé­geznek a szórakozóhelyeken. Sajnos, csak iskolaidőben. — Az idén sűrítettük az ifjúsági szórakozóhelyek el­lenőrzését. és még mindig meg kellett büntetnünk né­hány pincért, akik fiatalko­rúakat szeszes itallal szolgál­tak ki. Az alkohol a legve­szélyesebb fejbújtó. Nemré­giben egy középiskolás fiút kaptunk el, aki három tár­sával gépkocsikat tört fel, de olyan részeg állapotban, hogy a kihallgatásnál semmire sem emlékezett. Megnyugta­tó, hogy a csavargó fiatalok száma, különösen azoké, akik bűncselekményt követnek el, évről évre csökken. Elszo­morító viszont, hogy egyre több 14 éven alulit kapunk rajta kisebb-nagyobb lopá­son. Félő, hogy ezek a gye­rekek felnőtt korukra bűnö­zőkké válnak, ha nem tudja lekötni a szabad idejüket az iskola, a család, a művelődési ház vagy az ifjúsági klub... B. J. Alkotó fiatalok Zsolnay László, a Vegyiművek képzőművész szakkörében tölti szabad idejét. Mintáz, szervez, vitatkozik... Fotó: Kőhidi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents