Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-10 / 214. szám

1978. szeptember 10.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Iszlai Zoltán UNTAUGLICH

flichta elvtársat a

P főosztályvezető kéreti. A tartózkodó női hang máris eloszlott a levegőben. „Atyaúristen” sóhajtott föl Pflichta Cézár, és a hajába túrt. A főosztályvezetővel egyszer már találkozott. Angol vendégek érkeztek, és a tolmács megbetegedett. A személyzeti kartonból megállapították, hogy ki rendelkezik angol nyelvtudással.

A tolmácsolás eleinte zavartalanul folyt. Cézárt lefoglalta a koncentrálás az idegen nyelv fordulataira és a törekvés a mondanivaló pontos, árnyalt visszaadására.

Amikor azonban a barack- pálinkára került sor, kellemetlen incidens következett.

— Köszönöm, én nem kérek — súgta Pfilchta a szí- vem-lelkem kiteszem-érted mosolyú!, még-mindig-daco- san-rengőfarú titkárnőnek, aki a tálcán az orra elé tartotta. A házigazda és a vendégek, kezükben a fölemelt poharakkal, várakozó mozdulatlansággal meredtek maguk elé.

A tálca fenyegető billegéssel ismét Cézár felé közeledett.

— Köszönöm szépen, én soha — szólalt meg kissé hangosabban, de nem kevésbé bátortalanul.

Főnöke ragyogó mosollyal az arcán sziszegte:

— A poharat maga fölveszi, megemeli, ahogy illik, satöbbi, nem akarok erről többet beszélni, megértette?

Pflichta megitta, a beszélgetés lezárása után azonnal rosszul lett. A visszaemlékezéstől még most is kivörösödött az arca.

Sóhajtva fölállt.

— A főosztályvezetőhöz kell mennem — mondta az izzadó Jóska bácsinak.

— Csak nem ingujjban akar bemenni? — a szőke titkárnő vad megdöbbenéssel meredt rá.

— Meleg van. Így jöttem

— nézett vissza ugyanolyan őszinte csodálkozással. — Miért? Nem lehet?

A gondosan festett, kontú- ros száj lebiggyedt.

— De” lehet. Várjon. Szerzünk egyet.

Tárcsázott.

— Józsi! Jöjjön. A zakóját is hozza — tette hozzá, és még egyszer végigmérte Pflichtát.

Kicsit lötyögött.

— Jaj, nyakkendője sincs

— sikoltott diszkréten a titkárnő. Az újabb akció félbemaradt, mert a főosztályvezetői telefon megszólalt.

— Meddig várjak még arra a Pfliohtára — recsegett.

— Küldje be.

A főosztályvezető a teljesen üres íróasztalnál ült. Beosztottjának a tárgyalások gyakoriságára utaló dohányzóasztalnál mutatott helyet. A garnitúra egy kanapéból, két klubfotelből és két keményebb bőrkarosszékből állt. Az intés határozottan a kisebb ülőhelyre vonatkozott.

— Hm, elvtárs — a manikűrözött kezek ujjai szimmetrikus gúlát alkottak. — Figyelmeztetem, hogy magatartása kedvezőtlenül befolyásolja az önről eddig kialakult véleményünket.

Amelynek alapja, hangsúlyozom, az előlegezett bizalom volt. Ezen változtatnia kell.

A kezek szétváltak, és párhuzamos síkban helyezkedtek el az asztalon.

Cézár dermedten ült.

— Végeztem — hangzott az asztal felől.

A kabátot, amelybe (sajnos) beleizzadt, az előszobában a fogasra akasztotta.

„Talán addigra megszárad” — reménykedett, és visszabotorkált a szobájába.

Józsi bácsi most sem tekintett föl.

— Visszajöttem — kezdte el mégis Cézár.

— Igen.

— A magatartásommal van

baj.

— Meglehet.

A telefon csengett.

— Józsi bácsi! Magát keresik — nyújtotta át Cézár az asztal fölött a kagylót.

— Tessék szíves átkapcsól- tatni a 119-esre — mondta az öreg.

A távoli hang idegesen hallózott.

— Egy kis türelmet kérek, mindjárt átkapcsoltatom

— szólt bele megadóan Cézár.

Amikor a szemközti asztalon fölberregett a telefon, Józsi bácsi nyugodalmasan félretolta a ragasztósüveget;. Keresztbe helyezte rá az ecsetet, kezét előbb a köpenyébe törölte, és felvette a hallgatót. A ragasztósüveg megbillent. Cézár gyorsan fölkapta, és az asztalra tette az ecsetet.

— Ugyan, tessék hagyni

— mordult rá a telefon mellől az idős hivatalsegéd.

ézár elkeseredetten nézett maga elé. Határozottan érezte, hogy az öreg egyre ellenségesebb. Reggelenként hiába ajánlotta, hogy neki is hoz cigarettát, sohasem fogadta el. Ha ablakot nyitott, arra is engedélyt kért Józsi bácsitól, akit

— a vállalatnál köztudottan

— időnként a reuma gyötört. Az első időszakban Józsi bácsi még beszélt. Gyakran emlegette fiatalságát; egy vidéki vármegyeházán volt fiatal altiszt. Közlékeny- sége azonban fokozatosan alábbhagyott. Pedig Cézár szívesen hallgatta volna, mert a háború előtti idők hétköznapjairól keveset tudott. Emellett munkájuk természete lehetőséget ad.ott egy kis beszélgetésre.

Cézár feladata az volt, hogy az összes napilapokat végignézte, nincs-e bennük a vállalat érdekeit sértő cikk. Ezeket kivágta, átadta Józsi bácsinak, ő felragasztotta, lepecsételte, majd visszaadta. A beszámozás és a sorrendbe rakás ismét Cézár dolga volt.

— Józsi bácsi — próbálkozott ismét. — Azt mondta a főosztályvezető, hogy a magatartásommal van baj. Ez csak valami félreértés lehet, nem?

— Nem tudom én kérem, lehet.

árom hét múlva

H Pflichta Cézárt bizottság elé hívták. — Az elvtársat a főosztályvezető elvtárs már figyelmeztetésben részesítette. Magatartása azonban nem változott. Ezért most fegyelmi tárgyalást folytatunk le.

— De mivel vádolnak?

— ön nem alkalmas vezető beosztásra. Magatartása kedvezőtlenül befolyásolja a Hivatal tekintélyét.

— Kérem, itt valami félreértés lehet. Nem vagyok ve zető beosztásban. Az irattári részlegben dolgozom', cikkeket jelölök ki és rakok le.

— ön Kispéter Józseffel dolgozik együtt. Munkakörük egymással összefüggésben van. ön jelöl és lerak, Kispéter vág és pecsétel.-— Igen. Mégsem vagyok vezető. A fizetésem is kevesebb.

— Két munkatárs közül az egyik csak vezető lehet. És ön nem viselkedik beosztásához méltóan. Nem tudja előtte megőrizni a tekintélyét.

— Kérem, akkor jelöljön ki és rakjon le Józsi bácsi, illetve Kispéter elvtárs. Én majd vágok és pecsételek.

— Nem lehetséges, önnek magasabb az iskolai végzettsége. És angolul is tud.

— Csak magyar újságokkal dolgozunk.

— Sajnos, az ön számára nincs alacsonyabb munkakörünk. Ilyen kvalifikációval csak vezető beosztást tudnánk adni. Ezt azonban megfelelően ellátni nem képes. Hová jutnánk, ha a vezető dolgozók a beosztottjaik számára minduntalan zsemlét hoznának föl a büféből?

A kérdést az elszörnyedés moraja követte.

Kilenc hónap múlva Pflichta Cézár kicseréltette Tompa utcai bizsuboltjának fekete-arany üveg cégtábláját. Neve alá külön kis táblát is tétetett:

„Minden nyelven beszélünk.”

Lev Tolsztoj

150 éve —1828. szeptember 9- én — született az orosz és világirodalom egyik legnagyobb prózaírója. ősi nemesi (QTÓfi) családból származott. Szüleit korán elvesztette. Jasznaja Poljana-i birtokán nevelkedett, itt töltötte élete legnagyobb részét. A kazányi

egyetemen keleti nyelveket, jogot tanult. Gazdálkodott, majd katonai szolgálatba lépett, s részt vett a krími háborúban is. Néhány évig külföldön tartózkodott, majd birtokára visszatérve saját költségén iskolát alapított parasztgyermekeknek, s maga is tanította őket.

Az íráshoz 1850—51-ben fogott komolyabban, s a hatvanas évektől kezdve egészen az irodalomnak élt. De nem egyszerűen csak író volt, hanem — Albert Schweitzer szavaival — „egyike az emberiség nagy nevelőinek”. „Kora ifjúságától haláláig egyszerre élte, szemlélte, megítélte és korrigálta önmagát, s ez a képessége művészi eljárássá lényegült az alkotás folyamán: ...munkássága hatalmas napló egy élet belső képe megszakítás nélküli mozgásában.” (Török Endre.)

Szüntelen az igazságkeresés és az erkölcsi jobbulás vágya sarkallta, így jutott el osztálya megtagadásával a néppel való közösség vállalásáig. (Híres „futása” is ebben leli magyarázatát. Nyolcvankét éves korában elhagyta otthonát és családját, hogy elveivel teljes összhangban élhessen. Útközben tüdőgyulladást kapott, s az aszta- povói vasútállomáson halt meg.)

Életműve a XIX. századi orosz valóság enciklopédiája. Sarkadi Imre találóan írhatta le a halála 50. évfordulójára összeállított Tolsztoj-emlékkönyvben: „TolsztojM

inden úgy folyt, mint rendesen: a foglyokat megszámolták, ellenőrizték a bilincsek épségét, s összekapcsolták a csuklójuknál fogva kettesével egymáshoz láncolt foglyok csuklóbilincsét. Ekkor egyszer csak felcsattant az őrparancsnok tiszt dühös ordítása, majd nyomban utána ütések zaja és gyermeksírás.

Egy pillanatra mindenki elnémult, azután tompa morajlás zúgott végig a tömegen. Maszlova és Marja Pavlovna odasiettek, ahonnan a lárma hallatszott.

Amikor odaérkeztek, a következő látvány tárult szemük elé: Az új tiszt, egy izmos, szőke bajszú férfi, bal kezével dühösen dörzsölte jobb tenyerét, amely belefájdult az ütésbe, akkorát sújtott vele az egyik fogoly arcába ; s eközben ocsmány, durva szitkok áradatát zúdította áldozatára. Nyurga, sovány, beretvált fejű fogoly állott előtte. Rövid volt neki a rabköntös, a nadrág szára még rövidebb. Fél kezével véresre vert arcát törölget- te, a másikkal meg nsgy- kendőbe bugyolált, áthatóan sikoltozó kicsi lánykát szorított magához.

— Majd adok én neked feleselni (durva szitok), te...

(újabb durva szitok). Azonnal odaadod a fehérnépnek!

— üvöltötte a tiszt. — fis fel. venni a bilincset!

Ez a fogoly községi kitelepített volt, aki száműzetésbe ment, s egész úton karján vitte kislányát, amióta felesége — még Tomszkban — tífuszban elhalálozott. A tiszt most az parancsolta, hogy adják rá a csuklóbilincset. A fogoly tiltakozása, hogy megbilincselve nem tudja vinni a gyereket, felbőszítette a tisztet, aki amúgy is rossz kedvében volt, és véresre verte az engedetlen foglyot.

A véres arcú fogoly előtt ott állt az egyik kísérő katona meg egy tömzsi, fekete szakállú fogoly, fél csuklójára öltött bilinccsel, aki komoran, gyanakodva sandított hol a tisztre, hol a véres arcú fogolyra. A tiszt a katonára förmedí, s megismételte parancsát: vegyék el a fogolytól a leánykát. A foglyok zúgolódása egyre erősödött.

ban benne van minden. Ezt szószerint, be- tűszerint is lehet érteni, sőt tulajdonképpen úgy is kell. Olyan emberi tulajdonság, helyzet, válaszút, katasztrófa... szépség, természet, táj, növény, állat, apró örömök..., szóval amit az ember néhány tízezer éve gyűjt s már gyűjteményévé vált — nincs olyan, ami Tolsztojnál meg ne lenne írva.”

Legnagyobb regényei között (Háború és béke, 1865—69, Anna Karenina, 1875—77) időrendben a Feltámadás az utolsó. Ezen a művén is sokat dolgozott, hosszú szünetekkel mintegy tíz éven át írta. Először 1899-ben közölte a Nyiva című folyóirat.

Tolsztoj társadalomkritikája ebben a művében a legélesebb. S regényeinek főhősei közül is Nyehljudov herceg hasonlít legjobban az íróra: az erkölcsi ember, aki először csak ifjúkori vétkét akarja jóvátenni a cserbenhagyott Katyusával szemben, de mert közben felismeri, hogy minden bűnének fő forrása kiváltságos társadalmi helyzete, képes levonni a végső konzekvenciákat, szakít régi környezetével, lemond földbirtokáról is.

A regény alapgondolatát egy valóságosan megtörtént bírósági eset adta: az esküdtszék gondatlansága miatt ártatlanul kényszermunkára ítéltek egy gyilkossággal vádolt fiatal nőt. Tolsztoj behatóan tanulmányozta kora igazságszolgáltatási viszonyait. Művében megdöbbentő képet fest a tönkrejutott, nincstelen orosz faluról, a „bíráskodás és közigazgatás komédiájáról”, bűnös nemtörődömségéről, a cári börtönök embertelen körülményeiről, s a mindezt hazug, képmutató módon szentesítő egyházról. (A pravoszláv egyház ki i.% átkozta a szerzőt.) Rokonszenvvel és megértéssel ábrázolja a tőle különben eszmékben távol álló forradalmárokat is. Nyehljudov hatása mellett a politikai foglyokkal való kapcsolat teszi lehetővé Katyusa újjászületését, „feltámadását", hiszen ezek között a bátor és önfeláldozó emberek között ..az életnek olyan oldalai tárulnak fel előtte, amelyről azelőtt sejtelme sem volt”.

Tolsztoj regénye a Kell a jó könyv olvasópályázat választható müve.

R. I

Feltámadás

(RÉSZLET)

— Tomszk óta jövünk így, egyszer se bilincselték meg

— szólalt meg egy rekedtes hang a hátsó sorokból.

— Gyerek az, nem kutya- kölyök.

— Hová tegye azt a kislányt?

— Ezt még a törvény se parancsolja — jegyezte meg valaki.

— Ki mondta ezt? — csattant fel a tiszt, mint akit mérges kígyó mart meg, s rávetette magát a tömegre.

— Majd megmutatom én nektek, hogy mi a törvény. Ki mondta? Te? Te?

— Mind azt mondjuk. Mert... — szólt egy zömök, széles arcú fogoly.

De nein volt ideje befejezni. A tiszf két öklével az arcába vágott.

— Ügy, hát fellázadtok! Majd adok én nektek lázadást. Agyonlövetlek, mint a kutyákat, a hatóság még hálás is lesz érte. Vidd azt a rühös kölyköt.

A tömeg elcsendesedett. Az egyik katona kitépte apja karjából a kétségbeesetten sikoltozó kislányt, a másik pedig föltette a csuklóbilincset a fogolyra, aki engedelmesen odatartotta fél karját.

— Vidd oda a nőknek! — rivafit a tiszt a katonára, kardszíját igazgatva.

A kislány szívet tépően sírt, arca csupa vér volt, hasztalan igyekezett csepp kezecskéit kiszabadítani a kendőből. Marja Pavlovna ekkor előlépett, és odament a katonához.

— Engedje meg, tiszt úr, hogy én vigyem a kislányt.

A kísérő katona, aki a leánykát fogta, megállt.

— Ki vagy te? — kérdezte a tiszt.

— Politikai fogoly.

Marja Pavlovna szép arca,

gyönyörű, kissé kidomborodó szeme nyilván megtette hatását a tisztre, aki már az átvételnél észrevette a szép, fiatal nőt. Szótlanul végigmérte, mintha valamit mérlegelne.

— Nem bánom, vigye, ha éppen akarja. Könnyű magának sajnálni őket, de ha megszökik, ki felen érte?

— Hogy szökne meg a gyerekkel? — kérdezte Marja Pavlovna.— Nem érek rá magával beszélgetni. Vigye a kölyköt. ha akarja.

— Adjam oda? — kérdezte a katona.

— Add.

— Gyere ide hozzam — csalogatta Marja Pavlovna a leánykát.

De a kislány csak tovább sivalkodott, a katona karjából is egyre csak apja felé nyúlt, és nem akart Marja Pavlovnához menni.

— Várjon csak. Marja Pavlovna, hozzám hajlandó lesz — mondta Maszlova. és zsákjából egy perecet vett elő.

A gyerek ismerte Maszlo- vát, s amikor meglátta a perecet meg az ismerős arcot, odaszaladt hozzá.

A lárma elcsitult. A kapu kinyílt, a csapat kitódult, felsorakozott; a kísérő katonák ismét átszámlálták a foglyokat; a zsákokat bekötötték, felrakták a szekerekre, felültették a gyengéket, Maszlova odaállt a nőik közé, Fedoszja mellé, karjában a kislány. Simonszon, aki mindvégig figyelmesen követte az eseményeket, most nagy, elszánt léptekkel a tiszt elé járult, aki már megtette intézkedéseit, s épp taranta- szába akart beszállni.

■ — Gyalázatosán viselkedett, tiszt úr — jelentette ki Szimonszon.

— Takarodjék a helyére, nem a maga dolga.

— Az én dolgom az, hogy megmondjam magának, és meg is mondom, hogy gyalázatosán viselkedett — mondta Szimonszon, és farkasszemet nézett a tiszttel; szeme villogott sűrű szemöldöke alatt.

K

ész? Csapat, indulj! — ordította el magát a tiszt, ügyet sem vetve Szimonszonra; azzal a bakon ülő katona vállába kapaszkodva felszállt tarantaszába.

A fogolycsapat megindult, s hosszúra nyúlva, kifordult a sáros, kátyús, két árok között futó országúira, mely rengeteg erdőn vezetett keresztül.

összeállította: Őri Zoltánná

Makrisz Zizi: Olasz kisváros