Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-10 / 214. szám
B SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 10. Kohón György: Asszony korsóval Szenti Ernő: Szeleket kerget A holdagyarú éjszaka Szeleket kerget Rázkódnak a fák a nevetéstől A táj csatorna-karcában Bolhaként lapít a csend. Változásait a táj... Idevalósi minden mozdulatom Láttam álmodni a csendet Tudok mindenről Mit kifelejtettek önmagukból az évszakok Változásait a táj Véremmel megosztotta Szégyenét a kor Velem is megkóstoltatta Az epekeserű kételyek Örömeim ízét meglopták Szavaimban fények sötétlettek A fagyhalált emlékeim Hitem jege alatt vészelték át. Bezzeg János: Almodat vigyázó megjönni s elmenni megint — a szerelem földrengései után minden előtt minden után tested lerészegedett halottjaként menni csapatostul a bennem csillagzó szerelemmel még szemeddel feleselve szóbaállni a széllel magamra terítve a huzatos éjszakát r— s míg gondolataimban kitakarlak adok rád egy mosolygó csillagot egyetlen cinkosunkat hogy álmodban meg ne fázz ízép pár — mondta !a család rokona bi- Izonytalanul. — {Ugye? — csillant J________fel az örömanya. — Ebben az évben a legszebb vőlegény-menyasszony. Pedig a miénk a hetedik esküvő. — Az igen — mondta a család rokona. — Nem sajnálod? — Mit sajnálnék? — Hogy ilyen fiatalon. . . Az örömanya eligazgatta magán a horgolt stólát, a selyemblúzt, a Mária-érmes aranyláncot. — Fiatalon? — kérdezte vissza, mint aki nem jól értette. A család rokona zavartan kocogott a poharával. Talán rosszul emlékszik, talán mégse olyan gyereklány ez az Évike, bár formára nem mutat többet tizenhatnál, legföljebb egy rosszul fejlett tizenhét éves... — Betöltötte a tizennyolcat — mondta keményen az örömanya —, én az ő korában már pelenkáztam. — Elég rosszul tetted — szaladt ki a rokon száján; nem lehetett visszaszívni. Az örömanya erre csak annyit jegyzett meg, hogy városon ez másképp van. A rokon sértődést érzett a megjegyzésben, sietett magyarázkodni. — Még élhetné világát egy-két évig. Eljárhatna táncolni, kirándulni, utazni is, hisz eddig csak gyerek volt. — Az kéne éppen — nevetett az örömanya.' — láncolná, utazgatni. No. te eztán szépen eligazítanád a mi lányunkat. Az utcasarokról meg szedje össze az anyja, mi?! Akkor legalább úgyse köll másnak. — Nem így van ez ma már, Ilonkám — csitította a rokon. — Az én lányom is... — Az más — szakította félbe az örömanya —, városi lány, az egészen más. De itt vannak példának a sógoro- mék. Mindig csak küldték befelé a lányűkat: eriggv édes gyerekem, te csak tanuljál, te csak törekedj a városba. így édes gyerekem, úgy édes gyerekem. Most aztán megnézhetik az édes gyereküket. Ha ki nem okosítják a főiskolán, hazajött volna egy zabigyerekkel. De így is tudja róla mindenki. Hát én aztán nem engedtem ki a gyeplőt. Előbb legyek a föld alatt, mint hogy ilyet megérjek Évikével. Meg is mondtam neki a nyáron, mikor a Jancsi kezdett elmaradozni: úgy intézzed. Évikém. hogy én az első szóbeszédnél fölkötöm magam. Erre aztán észbe kaptak mind a ketten. — Észbe kaptak? — most a rokon kérdezte vissza, minit aki nem jól értett valamit. — Láthatod — mosolygott az örömanya —, ott ül a lányom fátyolban, koszorúban. — Látom, látom, szép kis fehér menyasszony. De azért még várhattak volna. — Mire? Mire vártak volna? Jancsi kora tavasz óta jár hozzánk, júniusban megvolt a gyűrűváltás, ahhoz képest eleget vártak. Mifelénk nem divat a hosszú mátkaság. Annak olyan hervadt pártaszaga van. összeült a két család, tik hogv gondoljátok. Ilonkám, hát tik hogy gondoljátok, Etuskám. kiderült, hogy egy akaraton vagyunk mind a ketten. Elég a meglazított kötőfékből. még elbitangol a jószág. Hát így lett kitűzve a mai nap. — Most aztán nincs több bitangolás. — Nincs — mondta szigorúan az örömanya —. egyszer mindenkinek benő a feje lágya. Nem volt éppen parasztlakodalom. az már nem illet egy iparosemberhez. De azért a . cigányt és a menyasszonytáncot megtartották hogy valami pofája legyen a dolognak. ahogy az örömapa mondta. — Hát eljöttél, Jóskám, ehhöz a se nem paraszt, se nem iparos rokonodhoz? Látod. így vagyunk mink. félúton. Vőfély nincsen, meg idekőtöztettük a lakodalmas népet a halászkertbe, de a cigány itt is húzza, ne félj. a menvasszonvtáncot is eljárjuk. hadd legyen valami poJ fája a dolognak. , Egyelőre csak a hallgatómuzsikánál tartottak, a pincérek széthordták a csirkepaprikást, kiöntötték a bort. az örömanyának csak kínálni kellett: — Csak nem minálunk kezdi a koplalást, Bözsi néni? Hallom, a doktor savanyú tejjel eteti. Ne is törődjön vele, most úgyse látja. — Évikém, kínáld a bátyádat meg a védőnénit is. nem azért van a sok étel, hogy moslékba öntsük. Felállt, körbejárta az asztalt, rá senki se mondja, hogy nem a legszívesebb háziasszony. Aztán egy-két kör után visszatelepedett a család rokona mellé, mert az mégis messziről jött. illett szóval tartani. A cigány közben azt húzta — mi mást is húzhatott volna, persze csak szelíden, halkan, legyen hova erősíteni —, hogy „asszony lesz a lányból, a bimbóból rózsa, egy-egy édes percből sok-sok boldog óra”. — A rokon, csak úgy unalmában, vele dúdolta. — Látod — mondta az örömanya, ahogy visszajött a kínálásból —, csak szép ez, még majd kedvet kapsz a lakodalomhoz. — A máséhoz — nevetett a rokon —. de közben azon jár az eszem, hogy mikor én Évikét utoljára láttam, pedig nem is volt olyan régen, még úttörőnyakkendőben szavalta a „Füstbe ment terv”-et. És ha jól emlékszem, egy kicsit pösze volt. így mondta: „Füsztbe ment terv”, meg cüggtem ajkán”. — Nagylány lett, kész — csapott tenyerével az asztalra az örömanya. — Kijárta a gépíróiskolát, rendes munkája van a tanácsnál, most már az a dolga, hogy családja legyen. — Hát a vőlegény? — Jancsit végképp ne féltsed. Lakatos a gépjavítóban. Piszkos munka, de megéri. Olyan ember, aki mellett nem fog éhezni a család. — Közelebb hajolt a rokonhoz, úgy súgta nagy titokzatosan: — Februárra meglesz a Zsiguli. — Hát igen — mondta a rokon. — Az ilyen a jég hátán is megél — mondta az örömanya. — Bizonyosan — helyeselt a rokon. — A családot is megnéztük az urammal. Jóravalóak, törekvő emberek. Az apja főkertész a „Zöldmező”-ben, de otthon is olyan üvegházuk van, hogy csudájára járnak. Az elnök viszi hozzájuk a vendégeket, akik Pestről meg mindenfelől jönnek, ő aztán szakít nekik egy-egy szegfűt, mindjárt jobb kedvük lesz. így van megbeszélve. Ügyes ember, de szorgalmas is. És minden neki a család. A mi Évikénket máris úgy szereti mint a saját lányát. Mert lánya nincsen, csak ez az egy fia. Olyan dolga lesz Évikének, mint a mesében. A házhoz is ő szerezte az anyagot, szaladgált utána még Pesten is. — Már a ház is megvan? — De milyen ház! — duplázott rá az örömanya. — Emeletes. Ami a legmodernebb. Lent a konyha, kamra, nappali szoba, fönt a háló meg a fürdő. Ilyeneket építenek most Hollandiában. — Az csak falun belül számít, hogy ki mit hoz — nyugtatta az örömanya. — Városi embertől senki se várja. hogv úgy kirukkoljon. Különben tán álmodni se tudna olyat Évike, amit meg nem kapott. Azért mondom neked, megnéztük mi alaposan. hova adjuk a lányunkat. Tószt következett, de az se olyan régimódi, kinél-kinél elfogyott néhány pohár bor, a cigányok úgy gondolták, megjött az ő idejük. Előbb belefogtak egy csárdásba: ..Söprik a pápai utcát”, de csak ímmel-ámmal húzták végig, s mindjárt utána azzal kedveztek a fiataloknak, hogy „Kapitány, kapitány, van olyan csacsi lány”, amire az örömanya csillogó szemmel jegyezte meg, hogy: látod, már a cigányok is modernebbek. Az örömanya könyéken lökte a rokont, mert néhány perccel később a vőlegény táncba vitte a menyasszonyt. Szép lassan, óvatosan járták, hogy a hosszú ruha — valódi nylonjersey, súgta a mama — meg ne sérüljön. — Hány esztendős a fiatalember? — kérdezte óvatosan a rokon, mert a lampio- nos világításban úgy tűnt neki, hogy tán még nem is borotválkozik. De az örömanya most is biztos volt a dolgában. — Kitöltötte a katonaidejét — mondta büszkén. — Arra mi vigyáztunk, hogy sor alatt álló fiú ne legyesked- jen Évike körül. — A vendégek mindenfelől integettek és bólogattak, elmondták hússzor is, hogy milyen szép pár, igazán még az isten, ha a pap helyében van, még ő is összeadta volna őket. — A fiatalok pedig táncoltak nagy méltósággal, olyan összpontosított figyelemmel, hogy Évike még a nyelve hegyét is kint felejtette. Forogtak, tipegtek, csak éppen mosolyogni nem jutott idejük a nagy igyekezettől, egymásra se igen néztek. Évike a vőlegény válla táján választott ki egy pontot a fekete ruhán, azt nézte mereven, a vőlegény pedig a menyasszony koszorúján felejtette a szemét, és így ringatóztak a muzsika hullámán egészen addig, amíg a prímás, tusst rögtönözve, a táncdai végére azt nem mondta nekik, hogy „csüccs”. — Hát nem szépek? — lelkesedett az örömanya. Sietve felállt, körbejárta az asztalt, hogy egy kis kínálás ürügyén learassa a sikert. — Mint két szép kis tündér — mondta Bözsi néni. — Tudod, Ilonkám, az a mesejáték jutott eszembe, amit tavaly játszottak az is-' kolások. Mint az a két szép kis tündér a színdarabból. A védőnéni pedig azt susogta az örömanya fülébe: — Emlékszik a múltkor a tévében arra a francia filmre? Hát Évike egészen olyan, mint az az Odett volt. Ugyanaz a szőke haj, az a vékony derék. Csak a messziről jött rokon nem tágított attól, hogy: — Szépek, szépek, de borzasztóan fiatalok. — Olyankor kel) a családot a nyakunkba szedni — nevetett az örömapa —, amíg meg nem jön az eszünk. Utána aztán maga a jóisten se tudná belénk beszélni, hogy ez a mennyország. Mindenki nevetett, még Évike is elmosolyodott az asztalfőn, csak a vőlegény üldögélt mosolytalanul a pohara mellett, és szorgalmasan töltögetett magának, meg az asztalszomszédoknak. — Fiatalság bolondság — mondta az örömapa nekipi- rosodva. és most ő húzódott a rokon közelébe. — Az ember eljárja a bolondját, amíg lehet, aztán, mi is csak így voltunk ezzel, Jóskám, bekötik a fejünket. — Ezek még nem nagyon járhatták el a bolondját — mondta a rokon —, nem úgy nézem őket. — Amennyi kell. annyi nekik is megvolt. — Az ürömapa elkomorodott, de csak épp egy másodpercre, aztán megint kikerekedett a képe. — Persze azért vannak az öregek, hogy mindent elrendezzenek. Legalább nem élünk hiába. — Szóval még bolondozásra is telt ebből a Ids időből? — Nem olyan kis idő az, márciustól decemberig. Két hónap híján egy egész év. Jancsi is nyilván sokallotta. Pedig eleinte annyira odavolt Évikéért, azt se tudtuk az asszonnyal, hogy vigyázzunk rájuk. Dehát úgy voltunk vele. első a lány, minden csak utána, még a munka is. Te Jóskám, el se hiszed erről az akkurátus asz- szcnyról, hogy néha a mo- satlan edény is másnapra maradt, annyira kellett strá- zsálni őket. Aztán a fene tudja, mi esett beléjük a nyár közepére. Pedig a gyűrűt is viselték, azt a legszélesebb aranygyűrűt vette nekik Csorna János, amit az olaszoktól hozunk be, én nem tudom, hány ezer forintot adott érte, és éppen akkor kezdett a Jancsi bolondozni. Nem jött egy nap, nem jött két nap, végül vasárnap is otthon sírdogált a lányom magában. Hallottuk az ismerősöktől, hogy itt látták, meg ott látták, benn a városban a katonacimborákkal, lány is volt velük. A mi kislányunk meg egyre fogyott, olyan lett, mint az árnyék. Egyik szombat este, amíg az anyja kint locsolt a kertben, elszökött a bálba. Gyűrűs menyasszony létére. Hát még az hiányzott, hogy róla is elkezdjék a pusmogást. No, akkor elővette az anyja, rettentően megmosta a fejét, attól végre észbe kapott. A rokon fölkapta a fejét, és visszakérdezte: — Észbe kapott? — Ahogy mondom. Én aztán átsétáltam az én főkertész komámhoz, régi cimborák vagyunk, hamar megértjük egymást, és szépen előadtam neki mindent. Hogy a Jancsi nem úgy viselkedik, ahogy illik, meg nem is úgy, ahogy mink azt érdemeljük tőle. Ott is meglett a fejmosás, ezzel vége szakadt a bolondozásnak. Észbe kaptak mind a ketten. Azért mondom, hogy náluk se maradt el a bolondozás. — Biztosan bolondozás volt? — kérdezte a család rokona. — Már úgy értem... — Mi a fene lett volna? Olyan legénykedés. Hogy ki a Jani és én nem. Hisz gyűrűs menyasszonya volt a fiúnak, amivel nem szoktak viccelni. Dehát kész, vége. spongyát rá, ahogy az én főkertész komám mondja. Bátran ihatsz rá te is egy pohár bort, utána vagyunk. Meg is itták azt a pohár bort, aztán az örömapa átült az asztal foghíjasabb végére, ahonnan már táncolni mentek a fiatalabbak. Éjfél felé haladt, nemsokára átöltöztetik a menyasszonyt, a pöttyös ruha, fejkötő, piros cipő ott varja a belső helyiségben. Éjfélkor annak rendje-módja szerint meglesz a menyasszonytánc. Addig még van idő egy-két pohár borra, jókedvű beszélgetésre, de a férfiak fél szemmel a pénzüket számlálják, benyúlnak az asszony ünneplő, táskájába is, nehogy szégyenben maradjanak. A ávőlegény kicsit elázott, egy hosszú, [egyenes hajcsomó j belógott a homlo- I ______lkába egészen a szem éig. Ha nagyon zavarta, elferdült szájjal fölfelé fújta a levegőt, a hajcsomó meglibbent, aztán visszahullott megint a homlokába. — Mindjárt szólok az uramnak, hogy Jancsi elől jó lesz elszedni a bort, nehogy baj legyen a táncnál — mondta aggodalmasan az örömanya, de rögtön mosolyogva tette hozzá: — Végtére egyszer van az embernek lakodalma. Nem tilthatom meg neki, hogy megigya a magáét a saját lakodalmán. — Az biztos — bólogatott a rokon. Megtiltani nem lehet neki. — Aztán most ő hajolt közelebb az örömanyához, úgy súgta a fülébe, nehogy mások is hallják. — Te, Ilonka, szeretik egymást ezek a fiatalok? Az örömanya értetlenül nézett vissza rá: — Miért ne szeretnék? Szépek, fiatalok, megvan mindenük, ami C6ak kell egy ifjú párnak. Kevesen kezdik úgy az életet, mint ők. Miért ne szeretnék egymást? Fenákel Judit Vacsora a halászkertben
