Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
I s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 24. sofőr, akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, már nem túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálták. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére ki- moshatatlan olajüledék rakódott volna. A szeme pillát- lannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, töröttfogú fésű nyoma, a zsíros szálak négyes- ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak a fejebúbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorúságos, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott bérházat, ahol született. A szuty- kos műhelyt, ahol gyermekkorában rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek, pléhdarabok között matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből, s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág póru- sú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit — nem többet, mint egy nanokkal előbb fölkent kölni ellengő, inkább csak az emlékezetben élő illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd morcán, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer. A katonai repülőtérről visszafelé nemigen akad utas. Persze mondhatná azt is, nem viszi ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet birizgálja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?” — erre gondol majd. Azért, amikor a szavak: „katonai repülőtér” kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megany- nyi fehér villanás. — Visszafelé nem lesz utasa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind: a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most veszem észre — mintha az egyszerre látott két szem anód- és katód-sugara lámpát villantott volna bennem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca külső rétege mögé. Valami finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki .nem fejezhető. Ha most előadásba kezdene a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoznék. Lopva a profiljára pillantok. Most nincs rajta semmi fény, semmi ellengő. Düh fog el — magam sem tudom, miért. Valamivel meg kellene bántanom, dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fensőbbségesen ül mellettem, mint egy lenyűgöző arányú görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus. És hazudni kezdek. — Micsoda ostobaság ez — mondom —, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik ... Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer a néhány száz méteres földön rohanás — folytatom dühösen. — De így?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, aszfalt, aszfalt. Megint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy ez is csak érzékcsalódás. lőrehajol. Ráta- pos a gázra. Az öreg, "rozoga Volga — nekilendül, a sok vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprót nyög, hátradől, s szép óvatosan elemeli a kocsit az útról. A kerekek sur- rogása megszűnik, sóhajtva ellebegnek mellettünk az út menti fák koronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe, és ámulva nézem a város felszikrázó, elektromos csillagait. Azóta itt keringünk a ki- vénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit. Thomas Stearns Eliot Rapszódia egy szeles éjszakán Tizenkét óra. Véges-végig az utca Holdas szintézisében Susorgó holdas . bűvigék Szétoldják az emlékezet Világos viszonylatait, Felosztott pontos szintjeit. Ahogy megyek, az utcai lámpák Mint végzetes dobok peregnek, S a sötétség téréin át Éjfél rázza az emlékezetet Mint őrült egy holt pelargóniát. Félkettő. Az utcai lámpa szortyogott, Az utcai lámpa mormogott, Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt, Ki a kapuból rávigyorgó fényben Tefeléd tétováz. Látod, ruhája szegélye Homokos és szakadt S látod a szeme zugában A tűgörbe vonalat.” Az emlékezet szárazra vet Rengeteg görbe holmit. Egy görbe ágat a fövenyen Simára szíva és kisimítva, Mintha elárulná a világ Merev és fehér Csontváza titkát. Egy törött rugót a gyárudvaron, Rozsda a formán, melyet az erőt ott hagyott Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen. Félhárom, Az utcai lámpa szólt: „Figyeld a macskát, mely belapul a Kinyújtja nyelvét [csatornába, S egy morzsa avas vajat befal.” És a gyerek keze gépiesen Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén. Semmit se láthattam a gyerek szemében. Láttam én szemeket az utcán, Fürkésztek kivilágított redőnyön át, S egy tóban egy délután Egy vén rák, kullancsok a hátán, Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam. Félnégy, A lámpa szortyogott, A lámpa mormogott a sötétben, A lámpa hümmögött: „Nézd csak a holdat, La lune ne garde aucune rancune, Kacsint kicsit, Zugokba belemosolyog. A fű haján végigsimít. A hold emlékezete eltűnt. Lesikált himlőhely repedése arcán, Por- és otkolónszagú Papírrózsa kezében, Egyedül van egészen Mind a régi éji illatokkal, Mik átsuhannak agyán.” Naphíjas pelargóniák hervadása, 'Hasadékok pora, Utcákon a gesztenyeszag, És nők szaga redőnyök mögötti S cigarettáké folyosókon [szobákban S bárok koktélszaga. Radnóti Miklós A lámpa szólt: „Négy óra, Itt a szám az ajtón. Emlékezet! Nálad a kulcs, A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn. Menj föl. Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg, Tedd a cipődet az ajtó elé, Aludj, légy az életre kész.” Végsőt csavarodik a kés. (Vas István fordítása) Kilencven éve született T. S. Eliot, a modern líra egyik legnagyobb alakja. Baksán Mária A verés változatai Marokszedéssel, tarlószurkálással, kévekötéssel, keresztrakással de megvertek engem. Ha íratlan is, de törvény a kalaplevétel; adózás asztalnak, embernek, harangszólalásnak tisztelet. De megvertek engem. Induljunk varázsbot! t Kakas kukorékol, borízű az ének. Valaki az égen véreseket lépett. De megvertek engem. Amott jön nagyanyám, búza-ringó nyárral. Ujjábán intés születik paráznaság ellen. Fogatlansága törvény. De megvertek engem. A z anya csontos, tűhegyes arcával belehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő. Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykorén keresne valamit. — Bandi — mondta, és egy szék roppant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van. Újabb reccsenés a homályból. — Köszönöm, anyám. Az anya még mindig előrebámult, belebeszélt a sötétbe. — Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot... inget meg effélét. — Kis szünet, aztán: — Legalább pár darabot. — Legalább pár darabot — visszhangozta a sarok. Aztán egy térd fölemelkedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. — És aztán mit kéne még vennünk? Csöppnyi giúny sem volt a hangban. Inkább várakozás: hogy hát jó, tessék, sorold föl, anyám, mi minden kéne... Az anya lehajtotta a fejét. — Tudom, hogy sok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted ... — Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt. — Igazán nem tudom, miért beszél erről, anyám, higgye el, teljesen felesleges. Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét. — Ne haragudj. — Nem arról van szó. Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullt az ölébe. Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán. — Lesz mindened Füreden. — Megcsillant a tekintete. — És tudod, hogy még nekem is... Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét. — Igazán örülök. A fiú valahonnan a sarokból előhalászott egy újságot. Úgy állva olvasni kezdett. Az anya meg tovább beszélt. — Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett ígérnem, hogy vigyázok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz, ha napozhatok egy kicsit. Az újság megzörrent, aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát. — A vízbe is bejöhet. — Ö, nem ... nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhajtott. — Azért ez jó, hogy együtt nyaralhatunk ... hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe. — Fölnézett a fiára. — Ez mégiscsak szép ... A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. Hirtelen megállt. — Anyám... A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán ... — Nem arról van szó, dehogy zavar, miért zavarna? — Szünet. — Csak meg* kérném valamire ... Az anya fölnézett. Vékony, pergamenszínű bőre megfeszült az arcán. Várni lehetett, hogy a következő pillanatban megpattan benne valami. A fiú megérintette a vállát. — Na ... na ... — És mosolygott is. Az anya arca engedelmesen átvette a mosolyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba. — Megkérném valamire — ismételte a fiú. — Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja jól. hogy ez egy olyan üdülő ... ahol különféle emberek vannak, üzemekből meg innen-ón- nan ... Szóval, ha megérkezünk, ne közölje mindjárt, hogy kúriai bíró volt a fiérje. — De Bandi... — Szeretném, ha végighallgatna! — féloldalasán nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiumében nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak. — Fiacskám — hajolt előre az anya —■ tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan sokba az egész. A fiú nem engedett. — Fiúméról egy szót se! És arról se, nagyon kérem, anyám, arról se, hogy ott milyen más volt minden. Az étkezés, a kiszolgálás ... és főleg... — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az emberek! Igen, akikkel nyaralt. Az anya belemosolygott a lámpába. — Ki is volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf ... tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit.. . igen ... és ő jött oda az asztalunkhoz... A fiú tollas hangja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt. — Se osztrák gróf! Se vitorlás, se meghívás! Nagyon kérem. — Megfogta az anyja kezét. — De hát az igazán az eszébe se jutott! — Tudom! — vágta rá a fiú. — Mint múltkor a buszban. Az anya a fejét ingatta. — Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek... — Félénken a fiára sandított. — Manapság... — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! Nem adnak helyet, lökdösődnek, a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szállók le.
