Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

1978. szeptember 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 r r Boros Lajos: JÁTÉK Józsika még egy marék ho­mokot vett a kezébe. Be­hunyta az egyik szemét, és félrehajtótt szemmel mére­gette a várat. Elgondolkozva csurgatta egyik tenyeréből a másikba a csillogó szemcsé­ket. — Ide teszem! — közölte magával határozottan, és egy, a kívülálló számára érthe­tetlen helyre rakta. Gyurika ezalatt begyújtot­ta magát, pöfögött, sebessé­get váltott, majd bekanyaro­dott a vár udvarára. Csiko­rogva fékezett. Kiszállt ma­gából, és jól becsapta az aj­tót. — Jó vár. Jó magas. — Azt meghiszem! — Csak mégse jó. — Nem is igaz. — De igaz! — És mért nem mégse jó? — Mert nincs körülötte folyó. — Igenishogy nincs. Ilyen vár. — Akkor nem is jó vár. — De igenis jó vár. Gyurika megvonta a vál­lát. Kivette zsebéből a slusz- kulcsot, kinyitotta magát, be­szállt. Begyújtotta a motort. Mielőtt elindult, kihajolt az ablakán. —■ Ha nincs folyó, nem is igazi vár! Józsika még egy vödör vi­zet öntött a várárokba. A víz felszí sszent, homokot ka­pott a nyakába, és sárrá sá­padt. Gyurika a súlytalanság ál­lapotában fennakadt a vár tornyán. Felhúzta szkafande­rének ablakát. Lenézett. — Jó vár. Jó magas. — Én csináltam. — És a folyó? Kiszáradt? — Ez földalatti folyó. — Olyan nincs. — De igenishogy van! — Nincsen. Merakkor nem lehet benne hal. A folyóban meg haj van. . Józsika ott guggolt a vár­árok mellett, és azt figyelte, hogy a fényes víz tetején ráncot vetve megremeg a magas ház, mégpedig fejjel lefelé. Gyurika megállt mel­lette. Csak úgy. Gyalog. — Hű, azannyát! — Na?! — Ég milyen mély? — Száz méter. — És halak is vannak benne? — Rengeteg. — Hazudol. — Nemén. — Akkor fogjunk halat. — Mivel? — Mivel-mivel! Pecával! Bot, meg madzag. Gyurika ott guggolt Józsi­ka mellett. Mindketten sáros madzagot lógattak a sápado- zó pocsolyába. — Neked pedzi? — Nekem igen. Neked? — Nekem nem. És neked se nem. — De nekem igen. Mind­járt felakad. — Nem is igaz! Józsika keze hirtelen meg­rándult. A bot furcsán le­hajtott. Józsika nyögve huz- ta-vonta. A víz teteje fodro­zódni kezdett. Először csak a szivárvány színű hátúszók pelentek meg. Aztán kibuk­kant a különleges hegyes csőr is. A padnál a nyugdíjas bácsi lejjebb eresztette az újságot, szemüvege felett vé­gigmérte a zsákmányt. — Kardhal. Vagy húsz ki­ló. Veszélyes bestia. Aztán tovább olvasott. A srácok gyűrűt alkottak Józsi­ka és Gyurika körül. — Hű, mekkora! — Felfújható? — Ez él! — Add nekem! Gyurika megfogta Józsika kezét, odébblépett vele. és a fülébe suttogott. — Ez a hal nincs. — Dehát ott van! — Nem lehet ott. Nem fér oda. — Én fogtam! — Amikor a vödörben hordtad a vizet, akkor is benne volt? — Nem. Akkor nem. — Na ugye! A nagy hal vergődött még egy párat, azután körvonalai bizonytalanná váltak, és csak a nedves homok maradt utána. — És akkor maga, anyám, egyszerre el­kezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauz... — De csak azért, hidd el, csak azért, hogy ne sértegessen! — A végén le kellett szállnunk — mond­ta a fiú. — És a múltkor ugyanez volt a villamoson. — Mi volt a villamoson? — Hagyjuk, anyám! — a fiú felsóhaj­tott. — És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt. — De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak a szaguk... Tudod, Bandi, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk. — Nem tudom, anyám, de hagyja a cse­lédeket, még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam. — Mit mondjak? — Hát... hát.. elvtársnő. Kérem, elv­társnő ... — Elvtársnő — ismételte az anya. — De ne így mondja! — A fiú egy tü­relmetlen mozdulatot tett. — Ne ilyen hangon! — Hát milyen hangon? A fiú legyintett, majd tovább folytatta. — És a közös étkezésen ne forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos be­tegtől kapta volna. — Nem, nem, Bandikám. — És ha valakivel összeismerkedik ... — Nem ismerkedek össze senkivel. — Mert gőgös! — De fiam ... — Értse meg, ha nem áll szóba senki­vel, akkor azt mondják... A fiú fölugrott és elindult megint körbe-körbe a szobában. Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bá­mul. Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a dívány. És újra hallotta a han­got. — Kérem, anyám ... Hatalmas park, fákkal, bokrokkal. Pi­ros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. Az anya azt nézte. Éppen most állt föl a pádról, hogy meg­szólítson valakit. Azt a húsos képű fér­fit, aki mellette ül az étkezőben. De vala­hogy nem tudta, mit mondjon. így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kékruhás nővél. Annak is köszön­ni kellett volna. De hogyan?... Egyszer valaki — úgy négyszemközt — rászólt, hogy ne elvtársnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki taka­rít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön?... Ha megáll és beszélgetni kezd... A z anya pár lépést tett. Visszacsuk- lott a padra, és a kavicsokat bá­multa. így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt, és tétován im- bolyogva elindult az üdülő felé. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe ju­tott valami, megint visszahullt a padra. És most már csak ült, ült. elveszve a park­ban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.-né huszonötéves korában vétette el a gyerekét. Abban az időben különö­sen nehéz, kockáza­tos dolog volt az ilyesmi, rá­adásul a negyedik hónapban. Hosszan átsírt éjszakák előz­ték meg az abortuszt, mert F-né mindenáron meg akar­ta tartani a kicsit, de férje hallani sem akart róla. — Amíg anyádéknál la­kunk, szó sem lehet erről — hajtogatta megszállottan —, ebbe a sufniba még egy gye­rek is. no egyéb se kéne ide! Majd ha saját lakásunk lesz, akkor jöhet egy focicsapat­ra való, de addig nem! F-né próbálta meggyőzni, igyekezett mindenben a ked­vére tenni, apró asszonyi kedveskedésekkel levenni a lábáról, de hasztalan. Külö­nösen, hogy még a saját anyja is a férje pártjára állt. — Lehet még nektek gye­reketek lányom, minek azzal úgy sietni. Te is csak hato­dik évre születtél, hogy egy­bekeltünk apáddal. Okos ember a Feri, tudja ő, mit csinál. — Akkor meg vigyázha­tott volna — vágta oda elke­seredetten F-né, de többet nem mondott, csak sírva az anyja vállára borult, mint valamikor gyerekkorában, ha nagy sérelem érte. A férje vagy a gyerek? Hiszen tu­lajdonképpen erről volt most szó. F-né végül is megtört és beleegyezett abba, hogy egy késő este elmenjenek az or­voshoz. A kockázatvállaláson túl, ehhez bizony jócskán el kellett venni a lakásra ösz- szekuporgatott pénzből is. — Ne búsulj, majd póto­lom én a hiányt — bizony­gatta magabiztosan Feri, akit egyik legjobb műszerészként tartottak nyilván a gyárban. — Ha túl leszünk ezen az egészen, ráhajtok, külön me­lót is vállalok, aztán egy­kettőre meglesz a lakás. Utá­na szülhetsz annyi gyereket, hogy miattuk akár az ablak- párkányra is szorulhatunk. F-né szinte az utolsó pil­lanatig reménykedett valami csodában, ha másban nem, hát abban, hogy magától menjen el a gyerek, de ez nem így történt. Ügy lopa­kodtak el az orvoshoz, mint két bűnöző, akiknek még az ujjlenyomataikra is vigyázni kell, nehogy rajtavesszenek. — Fiú lett volna — mond­ta később az orvos a lassan magához térő F-nének. Az asszony olyan érzéssel ká­bult vissza a valóságba, mint aki csak végigálmodta az egész műveletet. — És tessék mondani — kérdezte —, mikorra szüle­tett ... volna meg ... ? — Azt a szót, hogy „volna’’ szinte csak kilehelte a száján, annyira kegyetlenül hangzott. — Várjon csak lelkem — mondta az orvos kézmosás közben egy kicsit utánagon­dolva —, ha a terhesség komplikációmentes, akkor októberben. — És vajon hányadikán? — Az órára meg a percre nem kíváncsi? — nevetett az orvos frottirtörülközőjével körülményesen simogatva az ujjközöket. — Nem vagyok én jós, hogy ezt is megálla­pítsam. Október elejétől kezdve már várni lehetett volna, de hogy melyik nap­ra ... ? Tudja mit kedves, ezt kevertesse ki kártyán? — Születhetett volna hú­szadikán is? — kérdezett to­vább makacsul F-né, mint aki nem is hallotta mit mon­dott az orvos. — Merthogy éppen október húszadikán ismerkedtünk össze a férjem­mel. — Hát persze — bólintott beletörődve a doktor —, szü­lethetett volna húszadikán is. Feri állta a szavát, három év múlva meglett a lakás, és végre elköltözhettek a „suf­niból”. Rendeztek egy kig házavatót. és amikor a ven­dégek elmentek, Feri enyhén kapatosán bújt a felesége mellé. — Na most már — düny- nyögte jókedvűen — jöhet a csapatkapitány. Azt ígér­tem, hogy akár egy focicsa­pat is lehet, vagy nem? F-né halványan elmosolyo­dott, majd hirtelen felült az ágyban, a férjére nézett és ezt mondta: Tóth-Máthé Miklós: Ferike — Te, Feri, október húsza­dika van! — Na és? Felőlem akár július harmincnyolcadika is lehet! Gyere mór! De F-né gyorsan kiugrott az ágyból, pongyolát terített magára, kiszaladt és kis idő múlva az egyik megmaradt tortával érkezett vissza. — Jaj, de jó hogy ezt nem ették meg — örvendezett akár egy gyerek, és sietve három kis gyertyát nyo­mott a torta tetejére. Meg­gyújtotta. — Hát te meg kinek ren­dezel itt tűzijátékot?! Mit szórakozol, éppen most? — Pszt! — tette ujját a szájára F-né. — Ne kiabálj úgy, mert felébred. Ma korán fektettem le, egész nap nyű­gös volt. — Mit?! Ki volt nyűgös?! Mi ez az egész cirkusz?! — Még mindig nem érted? — F-né szépen, vigyázva sze­letelte a tortát és a tányé­rokra helyezte. — Ferike három éves. És látod már majdnem megfeledkeztünk róla. Na egyél — vitte oda az egyik szeletet a férjének —, ne utasítsd vissza! Feri bambán fogta a tá­nyért, és mint aki lassan jó- zanodik, most értette meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Nem szólt, csak nézte az asszony bepáráso­dott szemét, • aztán megette a tortát, ugyanezt tette F-né is. miután kis sóhajtással el­fújta a három gyertyát. — Úgy — mondta —, és most már csakugyan jöhet egy testvérke. Majd megnyugszik — gon­dolta Feri, ahogy átölelte az asszonyt —, ha meglesz a másik gyerek, elfelejti. F-né azonban egyre többet gondolt a kisfiúra, akit so­hasem látott, mégis mindig maga elé képzelt. Annál is inkább mert nem esett töb­bet teherbe. Hiába járkáltak orvostól-orvosig, sőt még egy­szer valamiféle kuruzslóhoz is elsurrantak, a kívánt gye­rek nem akart megszületni. — önnek asszonyom — közölte végül egy orvos a kíméletlen igazságot —, már soha többé nem lehet gyere­ke. Jobban teszik, ha ebbe szépen belenyugszanak. — A doktorok is tévedhet­nek — jelentette ki később Feri nem sok meggyőződés­sel, a homlokát ráncolva közben. — Hallottam én már olyat, hogy sokáig nem, az­tán egyszerre ikrek. F-né október húszadikát a következő évben is megünne­pelte. Ég vett egy hintalo- vat meg két képeskönyvet. — Mennyire örülne a hin­talónak — mondta —, és nézd csak milyen szépek ezek a képek. Az elefánt, a zsi­ráf, a teve... Úgy meg tud­ják festeni, mintha csak él­nének! Feri egyre gondterheltébe lett. Néha átsurrant az ő agyán is valami lelkifurdalás féle, de inkább azon gondol­kozott, hogy az asszonyt ké­ne elvinni egy jó elmegyó- gy ászhoz. Egyre többet maradozott ki otthonról és „Ferike” ötödik születésnapját már egy má­sik nő lakásán töltötte. 1956 pktóber végén ezzel a nővel lépte át a határt. F-nének csak egy pársoros levelet ha­gyott hátra, melynek az volt a lényege, hogy végre csalá­dot szeretne. F-nét ezután két évig ke­zelték idegösszeroppanással, és amikor felépült, már nem mehetett vissza a munkahe­lyére. Leszázalékolták, és otthoni bedolgozást vállalt egy kátéesznél. Közben min­den év október húszadikán megünnepelte Ferike szüle­tésnapját, akinek a létezését az idő múlásával már gon­dolatban sem tette idézőjel­be. Azon a napon boldog volt. Ruhákat, cipőket vásá­rolt Ferikének, mindig az el­képzelt méretre, és amikor a fiú betöltötte a tizennyolca­dik évét, megajándékozta egy motorkerékpárral is. — Megérdemelted — mond­ta —, hiszen kitűnően érett­ségiztél. Nagyon büszke va­gyok rád! Csak arra kérlek, vigyázz mindig magadra és vezess óvatosan. Annyi ka­rambolról olvas mostanában az ember! A lakásból nagyon ritkán mozdult ki. Barátokat, barát­nőket nem tartott, szülei né­hány hónap különbséggel meghaltak, még akkortájt, amikor Feri itthon volt. így csak a munkájával kapcsola­tos dolgokat intézte, és sza­bad idejében átadta magát a képzeletének. Mindennap el­gondolta, mit csinálhat most Ferike, szinte percre, órára átfutott az agyán fia aznapi programja. Mindig két főre terített, és esténként a má­sik ágyat is megvetette. Lá­nyosképű, de nagyon szép fiatalemberré serdült az évek folyamán, akiért ugyan bo­londultak a nők, de Ferike csak a tanulásnak élt. Akko­riban már negyedéves orvos- tanhaíllgató volt. Egyik napon levelet ka­pott Amerikából volt férjé­től, benne színes fénykép. A fotón az erősen megkopaszo­dott, megöregedett Feri, mel­lette a felesége és négy ki- sebb-nagyobb gyerek. A fel­vétel a lakásban készült, gyertyákkal díszített tortagó- liátot ültek körül. A kép hátoldalán nehézkes betűk­kel csak ennyi állt: Nekem, látod, sikerült, remélem az­óta neked is. Egyébként most éppen Ferike (tőlem balra) születésnapját ünnepeljük. Szeretettel: Feri. F-né döbbenten meredt a képre, a rikítóan színes csa- ládi-giccsre, amelyen még az a réges-régi arc is idegennek tetszett. És a képen minden­ki mosolygott. — Ez nem igazság — sut­togta F-né, csontos, gyűrött bőrű kezével < görcsösen a képbe kapaszkodva. — Nem lehet, hogy neki igen és ne­kem meg... Körülnézett a szobában, és egyszerre ölyan végtelenül üresnek látta, amilyennek még sohasem. Szembefordult a nagy állótükörrel, amely árulkodón, szemtelenül, ki­hívón tükrözte felé a való­ságot. Egy szürkekontyú, fonnyadtra aszalódott, ko­pott kis asszonyt, akiről messziről ordított a magány. — Nem igazság! — kiáltott fel, és apró darabokra szag­gatta, tépte, rágta a képet. — Nem igazság, hogy neki min­den, és nekem meg semmi! szekrényhez rohant, és kirántotta Ferike rendben berakott ruháit, a földre ha- jigálta valamennyit, azt is, amelyikben érettségi­zett. Aztán a könyvszek­rényből szórta oda a köny­veket: a vastag anatómiát, az ideggyógyászatot, a szülé­szetet és a többit. Majd oda­lökte a magnót, a lemezját­szót, a sífelszerelést. — Semmi! Semmi! Sem­mi! — kiáltozta, suttogta, sírta rekedten, aztán letér­delt az összegórt tárgyak elé. Másnap a szomszédok vet­ték észre a kiszivárgó gázt. A hírre többen is összeriad­tak a folyosón, értesítették a házmestert, de miután hasz­talan csengettek, dörömböl­tek, feltörték az ajtót. Összeállította: Őri Zoltánná Vénusz születése (Buday György fametszetei)

Next

/
Thumbnails
Contents