Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
1978. augusztus 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Simái Mihály: Ikarusz röpirataiból Csak építem a repülést toliból viaszból fémből elektronjaimból az ég tűzéböl és dühéből Tudom a teremtés titkait felhőt karcol tudásom a legnagyobb hogy túl vagyok már negyven zuhanáson A hús és a hó szirmait álandóan megérintem A föld a föld följebb taszít — kardlánggal vár a napisten Sebestyén Lajos: Kolorádóbogarak Mint az áttelelt kolorádóbogarak: mindenre immúnisán továbbtenyésznek, és mindig mindent lelegelve, a szépszóra jogosult egyszerű szívekre, a kézfogásra induló, de megszégyenülten lezuhanni kényszerülő kérges mozdulatokra, a derékegyenesítő élesztő-eszmékre, az istentiszteletnél léleknyugtatóbb emberi közösségre, bölcsnek hitt zagyva szóömléseikkel ködöt lehelnek: ők nem fogadják az utcán köszönésünk, de kijátsszák gyanútlanságunkat, jóhiszeműségünk, úgy, hogy álljunk csak az íróasztaluk előtt dideregve, — légkörük mint mélyhűtő raktárterem — és maradjunk meg saplfagyűrő kisebbrendűségben. Vlagyimir Bogomolov 1974-ig mindössze egy vékony füzetre valót publikált, mégis az „új háborús próza’’ egyik legrangosabb képviselőjének ismerik el a szovjet irodalomban. 1924-ben született Kirillovkában. A Nagy Honvédő Háború kitörésekor önként jelentkezett a frontra, ahol súlyosan megsebesült. Első elbeszélését, az Ivánt 1958-ban írta. Egy tizenkét éves kisfiú tragikus sorsán keresztül a szovjet nép helytállását mutatja be a fasiszták elleni háborúban. A kisregény nyomban felkeltette az olvasók figyelmét, s Tarkovszkij filmrendező kitűnő filmet készített belőle Iván gyermekkora címen. A hatvanas évek közepén megjelent néhány finom tollú, realista hangvételű elbeszélésén kívül Bogomolov 1974-ig nem hallatott magáról. Ekkor jelent meg Negyvennégy augusztusában című regénye, mely a kritikusi közvélemény s nem utolsósorban az olvasók érdeklődését ismét az íróra vonta. A Negyvennégy augusztusában rendkívüli könyv. A nyugat-belorussziai kémelhárítók önfeláldozó harcát mutatja be a nacionalista mezbe bújt bandák ellen, lélegzetelállító izgalmasan, esztétikai értékei azonban magasan a háborús kalandregények átlaga fölé emelik. Egyik szovjet kritikusa, Szergej Szmirnov jellemzése szerint Bogomolov műve „szép- irodalom a szó legnemesebb értelmében — pompásan megírt, tipikus jellemekkel, érdekes, sajátos kompozícióval, az események idejének és helyének nagyszerűen ábrázolt részmegfigyeléseivel; olyan műalkotás, amelyet teljesen áthat a Nagy Honvédő Háború heroikus szelleme, nyelvezete pedig pontos és világos”. A terjedelmes regény meggyőzően és imponáló szakmai hozzáértéssel ábrázolja az elhárítok mindennapi munkáját, hivatásuk fizikai, pszichológiai és merőben technikai jellegű sajátosságait. Megmutatja, hogy — a regény egyik hősének szavait idézve — „Az elhárítás nem titokzatos, szép nőkből, éttermekből, dzsesszből és mindentudó okosokból áll, ahogyan a filmekben meg regényekben mutatják... A katonai elhárítás hatalmas és nehéz munka, verítékkel, vérrel...” A cselekmény számos fő és mellékszálból tevődik össze, közbeiktatott „valódi” dokumentumokkal, s közel négyszáz szereplőt mozgat, közülük a regény mellékalakjai is mélyen az olvasó emlékezetébe vésődnek. Ilyen a bemutatott jelenet is, amelyben a két rokkant — apa és fia — sorsában nagy erővel fejeződik ki a háború népi jellege, az áldozatok és nélkülözések felemelő, közösségi tartalma. A regény a Kell a jó könyv olvasópályázat választható műve. R. I. izsnyákot a falu szélén húzódó, sűrű erdő szélén hagyva, Aljehin egy elhanyagolt, gazzal benőtt kerítés mellett kijutott az utcára. Elsőként egy, a kút mellett libákat hajkurászó szeplős fiúcskával találkozott, aki megmutatta a helyi tanács „főnökének” házát. A szomszédos, hasonlóan jelentéktelen, mohos tetejű házaktól csak abban különbözött, hogy a kerítésen a bejárati ajtót egy német gépkocsiról leszerelt ajtó helyettesítette. A fiú az| elnök nevét is megmondta — Vaszjukovnak hívták. A csizmájára acsarkodó sovány kutyára rá sem hederítve, Aljehin az épülethez ment, és bekopogtatott a belülről bezárt ajtón. A házikóban valaki járkált. Fél perc elteltével lassú, súlyos léptek zaja hallatszott, majd hirtelen ismét csend lett. Aljehin érezte, hogy figyelik, s hogy az ajtó mögött állót meggyőzze, nem akovista és nem a „zöldek”-hez tartozik, nyugodtan, halkan dudorászott: Emlékszem a gyalogságra, S rád is meg a mahorkára... Végül az ajtó kinyílt, és Aljehin előtt egy alacsony, sápadt, sovány, harminc év körüli, fájdalomtól eltorzult arcú, mankójára támaszkodó, de figyelő és óvatos tekintetű férfi állt. Arcát sűrű, vörhenyes borosta borította, lengyel katonazubbonyt és kopott csizmanadrágot viselt. Bal lába hiányzott, nadrág- szára a térd magasságában görbén ösz- szevarrva szabadon fityegett. Félig felemelt jobb kezében forgópisztolyt tartott. Vaszjukov volt, a helyi tanács elnöke. Az üres és piszkos előtéren keresztülhaladva, beléptek a nagyon szegé, nyesen berendezett házba: öreg, fából ácsolt dikó, rozoga, vékony lábú asztal és lóca. A gerendákból összerótt, megfeketedett fai teljesen üres volt, a kemencén egy rongyos matrac és egy kupac rongy hevert. A rozoga asztalon egy cserépköcsög, tányér kenyérmaradványokkal meg egy mosatlan tejespohár hányódott. Ugyanitt állt egy csövével az ablak felé fordított német nehézgéppuska. A kifakult katonaköpennyel letakart ágy fölött zsákmányolt német géppisztoly lógott. A házban savanyú, fojtó szag terjengett. Vaszjukov felkapott egy régi, hímzett törülközőt, letörölte a padot. Aljehin leült. Vaszjukov is leereszkedett az ágy szélére, de mankóit egy pillanatra sem engedte el, s várakozó tekintettel nézett rá. Aljehin messziről kezdte: érdeklődött, milyen falvak és tanyák tartoznak a tanácshoz, hogy megy a betakarítás, van-e elég férfikéz, igavonó, s föltett még egypár általános kérdést. Vaszjukov ráérősen, alaposan megfontolva válaszolt, bal kezével lábcsonkját tapogatta, arca időnként eltorzult a fájdalomtól. Jól ismerte a helyet és az embereket, s bár keverte a lengyel és belorusz szavakat, kiejtéséből Aljehin azonnal megállapította, hogy nem erről a környékről származik. — Maga, nem idevalósi? — kérdezte az alkalmas pillanatot kivárva a százados. — Szmolenszki vagyok. 41_ben itt kerítettek be bennünket, és három éven át ezen a környéken partizánkodtam. így maradtam itt. És maga mi járatban van? — érdeklődött Vaszjukov. Aljehin felállt, elővette kiküldetési papírját, szétterítette és átnyújtotta: — „ • • - a parancs ... nők... ság uta- sí... tá... sá ... nak vég... rehaj ... tására” — olvasta lassan, szótagol- va az elnök. — Minden világos! — szólt kis idő elteltével, s a pecsétet is figyelmesen megvizsgálva, visszaadta a dokumentumot, bár halvány elképzelése sem volt arról, hogy vajon milyen feladat végrehajtására küldték ezt a fakó zubbonyos gyalogos századost Si- lovicsibe, több mint száz kilométerre a frontvonaltól. Vagy tíz percet beszélgethettek, s Aljehin lassan választ kapott majdnem az összes, őt érdeklő kérdésre. Felemelkedett és éppen indulni készült, amikor a kemencén lévő rongyhalmaz hirtelen megmozdult. Aljehin egy pillanatig értetlenül bámult a rongycsomóra, és egyszerre óvatossá vált. Vaszjukov mankói segítségével Negyvennégy augusztusában (részlet) odabicegett a kemencéhez, kihúzta magát, amennyire csak tudta, belenyúlt a rongycsomóba és kihámozott belőle és gyorsan a padlóra állított egy alig két és fél éves szőke hajú, agyonmosott ingecskét viselő fiúcskát. — A kisfiam — mondta. Az apja háta mögül előkandikáló kisgyerek apró öklével világoskék szemét dörzsölgetve, néhány pillanatig nézte az ismeretlen katonát, majd elmosolyodott. — Hogy hívnak? — kérdezte Aljehin kedvesen és vidáman. — Pajtizán! — válaszolta talpraesetten a csöppség. Vaszjukov mosolygott és kicsit oldalra lépett. Aljehin csak most vette észre, hogy a kisfiúnak nincs bal keze, s rövid ujjú ingecskéjéből apró, rövid, vöröses csonk villan elő. Aljehin nem volt szentimentális^ a háború évei alatti már sok mindent látott. Most mégis megrázta ennék a megvesztegető mosollyal a szemébe néző, morzsányi kis nyomorék emberkének a látványa. Nem tudta tovább türtőztetni magát, megszólalt. — Hát ez meg, hogy lehet? •— Még az egységnél történt. Nali- boknál megszorítottak bennünket — egy aknarepesz találta el — sóhajtotta Vaszjukov. — No eredj, mosakodjál! — szólt rá a kisfiúra. Az apró emberke fürgén a válaszfal mögé surrant. — A felesége hol van? — érdeklődött Aljehin. — Elment — Vaszjukov áthelyezte a mankóit, háttal Aljehin felé fordult, és a válaszfal mögé lépett, — a városba szökött egy felcserrel. A mankójára támaszkodva lehajolt, egy csuporból vizet öntött a kezére, a kisfiú pedig a horpadozott zománcbs lavór fölé hajolva, nagy igyekezettel, sietősen dörzsölgette maszatos arcocskáját a tenyerével. Aljehin gondolatban kegyetlenül szidta magát — nem kellett volna a feleségéről kérdezni. Válasza után Vaszjukov is elhallgatott, arca elkomorult. A kisfiú, miután megmosakodott, sietősen megtörülközött ugyanazzal a törülközővel, mellyel az apja Aljehinnek a padot letörölte, majd fürgén magára húzta zöld, pecsétes kis gatyáját. Az apja közben Aljehinre rá sem nézve, némán levágott egy karéj kenyeret, s kisfia előrenyúló markába dugta, majd levette a falról géppisztolyát, és a saját nyakába akasztotta. Aljehin lépett ki a házból elsőnek, és már a harmatos füvön lépkedett, amikor háta mögül elfojtott nyögés hallatszott, mire hirtelen megfordult. Vaszjukov fogát összeszarítva, lehunyt szemmel állt az ajtófélfának támaszkodva. Izzadságcseppek gyöngyöztek betegesen sápadt arcán. A küszöbnél kisdolgát végző fiú megmerevedett, ijedten felkapta a fejét és felnőttesen gondterhelt szemmel nézett az apjára. — Mi van magával? — ugrott Vasz- júkovhoz Aljehin. — Semmi... — suttogta Vaszjukov félig lehunyt szemmel. — A seb... megnyílt... Már harmadik napja... Biztosan egy csontszilánk bújt elő... Sajog, vizeletem meg nincs. Most meg a mankómmal megütöttem — s egyszerre elsötétült előttem a világ... — Feltétlenül kórházba kell mennie! — jelentette ki határozottan. Aljehin, és már azon gondolkozott, hogyan lehetne ezt a legkönnyeben megoldani. — Kocsiról majd én gondoskodom. Még ma átvisszük Lidába! — Nem, nem lehet! — rázta a fejét Vaszjukov, és hóna alá szorítva mankóit, megigazította a nyakában lógó géppisztolyt. — A gyerek miatt aggódik? Nincs kire hagyni? — Nem... De nem tudok a kórházba menni! — a fájdalomtól eltorzult arccal Vaszjukov előretolta mankóit, elindult, ép lábát hosszan előredobálva, ugrálva bicegett. — A tanácsot nem hagyhatom itt. — Miért? — kérdezte Aljehin és gyonsan kinyitva a kertajtót, maga elé engedte Vaszjukovot. — Nincs helyettese? — Behívták a hadseregbe... Nincs senki... A titkár még kislány. Elég lassú észjárású is ... Teljességgel lehetetlen. Érti, egyszerűen nem tudok! — A mankójára támaszkodó Vaszjukov az utca közepén állt, körülnézett és félhangosan még hozzátette: — Bandák jelentek meg a környéken. Három nappal ezelőtt Szolomenciben voltak vagy negyvenen. Megölték a tanácselnököt, a lányát meg a feleségét. A pecsétet meg ellopták... A bandákról tudott Aljehin, de a szolomenci esetről még nem hallott. Pedig ez a falu a klözíelben volt. és Aljehin arra gondolt, hogy az erdőben, ahol majd kutatni fognak, nemcsak aknába és apró csoportba ütközhetnek, hanem könnyen elképzelhető, hogy egy egész bandával akadnak össze... — Hogy is mehetnék kórházba? — folytatta Vaszjukov. Ügy vagyok itt, mint a vártán. Egyes-egyedül — és a pecsétet sem adhatom oda senkinek. Az egész falu engem figyel. Befekszem a kórházba, még azt gondolják, hogy megijedtem,, elfutottam! Nem, egyszerűen, nem lehet! Itt én vagyok a szovjethatalom. Érti? — Értem! Csak arra gondolok, ha valami mégis történik, mit tudna maga csinálni? — Mindent! — mondta meggyőződéssel Vaszjukov, és arca haragossá vált. — Párttag vagyok — könnyen nem adom meg magam! Két mezítlábas, fejkendős asszony érte utol őket, a szokásos jó napottal köszöntek, kicsit félrehúzódva oldalt megálltak, s látszott, hogy az elnökkel volna dolguk, de Aljehin jelenlétében vagy nem akartak, vagy nem mertek megszólalni. saroktól nem messze Aljehin elköszönt Vaszjukovtól, az elnök megpróbált mosolyogni és csendesen, szinte bűntudattal, szomorúan még hozzátette: — És különben is, milyen elnök vagyok én! Három osztályom van. De mit lehet tenni, más nincs! Aljehin már vagy harminc méterre eltávolodott, amikor még egyszer visz- szanézett. — Vaszjukov mankóin ugrálva az utca közepén haladt, s menet közben beszélgetett az asszonyokkal. Mögötte a kisfiú futott, igyekezett velük lépést tartani, és kezében még mindig ott szorongatta a karéj kenyeret. összeállította: Rékasy Ildikó
