Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. augusztus 6. a anyu most itt lenne... — nem fejezte be a mondatot. Szeme végigfutott az asztalon, a párolgó teáscsészék, az aranyos barnán csillogó rumosüveg és a cukortartó felett, és egy pillanatra megállapodott nénje fekete ruháján, ami négy nappal korábban még sötétkék volt. A gyorsfestés fojtó halottszaga néha hosszú másodpercekre is győzött a rumostea illata felett. — Lenne? — az idősebb nővér szava fakón érdeklődő volt. Semmi agresszív kedv, semmi Vitaszándék nem feszült benne. A hang simán, akadálytalanul futott az asztal felett, és csengés nélkül elhalt a fiatalabb nővérnek ugyancsak fekete ruháján. Az eső már elállt, mintha csak arra várt volna, hogy a novemberi, saras, csapzott faleveles, a náthás hangú paptól majdnem elviselhetetlenné tett temetés véget érjen, résztvevői fedél alá kerüljenek. Csak erre várt. És halk dobolása, ami talán elsimította volna a két elkínzott lány idegzetének görcsét, most hiányzott. Nagyon hiányzott. A tompa nesz helyén űr volt most, amit ki kellett tölteni. Az idősebbik lány mereven nézte húgát, és most már nyamatékkal, megismételte. — Lenne? Gyors, rebbenő pislogás volt a válasz. A fiatalabbik idegesen galacsimná gyúrt egy darabka kanyérbelet, riadtan az ablakra pillantott, mintha segítséget várna, de a sötéten ásító üvegtáblák mögött csend volt. Nem hallgatás — csend. Beszélni kellett. — Igen, lenne. Miért? — Tudhatod, hogy anyu már sohasem lesz itt. — Tudom. — Akkor imáért: lenne? — Ha itt lenne... — De nem lesz! Meghált! — Bolond vagy? — Te vagy bolond. Mi az, hogy lenne? Miféle hülyeség az, hogy lenne? Hiszel a feltámadásban? A fiatalabbik mély lélegzetet vett, eltolta csészéjét, támadásra készen hajolt élőre. — Nem te hívtál papot hozzá? — ö akarta. De nem erről van szó. — Hanem? — Mi az, hogy lenne? Az isten áldjon meg, mi az, hogy lenne? — Papot hívtál hozzá. Te, a te elveiddel, és rendben van, persze, ha 6 akarta, és ha én ott lettem volna, én is hívtam volna, de most mit magyarázol nekem? — szünet, az idősebbik nővér falfehérén fel-alá a szóba hosz- szában. — Ne szaladgálj, felelj! Mit magyarázol? Az idősebbik az asztal mellé lépett, és mintha a katedrán állna, kicsit előrehajolva bal kézzel megtámaszkodott, jobb kezét hajához emelte, azután kínos lassúsággal leeresztette maga mellé. Tanítványai most ezt a leeresztett jobb kezet figyelték volna, kuncogva, pisszegve, egymás lábát rugdosva a pad alatt. A jobb kéz kisujja forintnyi területen dörzsölte a frissen feketébe festett ruhát. Körtoe-könbe, gyorsuló, lassuló, majd újra gyorsuló mozgással. A Kemény k f Dezső: 7 Feltételes mód A fiatalabbik nővér semmit sem látott ebből. Csak nénje falfehér arcát látta, keskeny, egyenes vonallá pré- selődött száját, amitől annyira félnék a humántagozatú harmadik bé osztály tanulói, hogy ha ezt a szájat látják, síri csönd lesz a padok között. A szobában is síri csönd volt — az eső jótékony, oldó kopogása nem akart újrakezdődni, a rádió némán gubbasztott, az óra ingája nesztelenül lengett jobbra-baLra, nagymutatója még tíz percnyi járásra volt a hatos számtól, attól a helytől — térben és időben —, ahol majd ütnie kell a szerkezetnek. Az élettelen világ csöndje azonban nem sokáig tűri az élő világ hallgatását. Elviselhetetlen volt. Meg kellett... Meg kellett tömi. — Mit magyarázol? Azt, hogy anyu nem lesz itt töb- •bó? Nélküled js tudom.. Jobban tudom... Jobban, mint te! De azt mondom: ha itt lenne ... A ruhadörzsölés abbamaradt, a kéz, a fáradságtól merev kisujjal együtt, tanáros mozdulattal lendült a levegőbe. — Lenne, ha lehetne, de nem lesz, mert nem lehet. — Megőrjítesz az e-betű- iddel! — a fiatalabbik kimerültem hátrahajtotta fejét, balkeze belekapaszkodott a nyakát szorító rulhaszegélybe, és megfeszítette. Az erős szövet nem engedett, hátul mélyen belevágott a lány nyakába, de nem reccsent, nem szakadt. — Az e-foetű? Szép, ugye? A mindent elnyugtató monotónia, ugye? — fáradtan legyintett, leült. — Csak azt mondom, hogy nem lesz, tehát nincs „lenne”. — Tudom, te őrült! — si- koltott a másik; és nagyot rántott ruháján. A nyakvarrás halk reccsenéssel elszakadt. — Tudom, mit kínzol, tudom, mit akaszkodsz bele a... — Nem lenne — jegyezte meg az idősebb halkan, az igazság birtokában lévő ember csendes triumfálásával. — Nem lenne, hanem volna. Ha anyu most itt volna... Tessék, folytasd. — Mit? — Ha anyu itt volna... — De nincs, és nem is lehet! — Ügy van. Éppen ezért nem „lenne”, hanem „volna”, öt év alatt elfelejtetted, amit az érettségire kutyakötelességed volt megtanulni? — Érettségi? — Az írógép meg a karbonpapír öt év alatt kiverte belőled az egészet? — Mi köze ennek anyuhoz? — Anyuhoz semmi. De te azt mondtad, hogy ha most itt lenne... Nem érted? — Ne kínozz! Már mind a ketten álltak. — „Volna”, ez a jelen idejű feltételes mód. „Lenne”, ez... — Elég! Te, elég!... — „Lenne” a jövő idejű feltételes mód — a fiatalabbik két kézzel kapaszkodott az abroszba, de az idősebbik folytatta. — ..Lenne”, ezt arra mondhatod, ami esetleg lesz, tehát még lehet, ez a casus potentialis ... — Hagyd abba! Szadista! — „Volna”, ezt csak arra mondhatod, ami nincs, és már nem is lehet, ez a... Éles sikoly, csörömpölés, a csészék, tányérok cserepei szerteszét hullnak. A fiatalabbik az asztalra borulva zokog, válla rángatózik, mint a galvanizált békacomb. És hisztérikus, száraz nevetéssel fejeződik be az idősebbik nővér mondata. — „Volna”, ez a casus irreális. Vonító, megvert kutyáéhoz hasonló hang a válasz. És a mondat vége harsogó, telito- rok-nevetésből csúszik elő még egyszer. — Irreális! A nagymutató lefedi a hatos számot, a szerkezet meg- rezdül, két magasabb, utána négy mélyebb tónusú, bran- zos kondulás gördül ki a levegőbe, és befedi a két nővért, és befedi az összetört cserepeket, és befed mindent, amit fedni kell, ha el akarjuk viselni egymást. z eső halkan kopog m az ablaktáblán, a f\ szomszéd lakásban egy gyakorlatlan kéz a Für Elise-t kezdi potyögtetni, a radiátor pattan egyet, majd még egyet, és újra, egyre sűrűbben. A fiatalabbik nővér felnéz, mély lélegzetet vesz, szemét karjába törli, az órára pillant. — Fél öt. Az idősebbik csuklójára néz. — Siet. Mindig is sietett — hangja nyugodt, szinte kedves. — Fűtenek. Húga ásít. — Ideje... Ha még most se lenne fűtéá.... Volna ... — abbahagyja és gyorsan hozzáteszi. — Éppen ideje. Mohácsi Regős Ferenc: LOVASOK (Tollrajz) VARGA IMRE: Hajnalhívó Eresszél! Eressz el! Ne fogd a kezem! Ne szorítsd szívem! Távozzál a számból, szólni szeretnék! Fekete páncélruhád fekete földre ledönt, viselem kínnal, keserűen. Hasadjon, szakadjon le rólam! Szívemet markodból ereszd el, szállni szeretne. Dalom — hallom csak én, csak én — ércbongás, csikorgás Szólni szeretnék. Hangom a vashegy jonháig hatoljon, hallja a föld szíve is. Távozz el tőlem, sötét! Tűnj el belőlem! Hagyd el a házam! Most a szegéletben denevért, szárnyas gyíkot, s látok eleven hálót. Aranyvesszőcském, merre vagy ugyan? Jövel már, jövel, ereszkedj alá, jövel már, hajnal, jövel! Kisze-dal Forogjunk csak, drága társak, bő tűzzel a máglya ég. Meglocsoljuk szent olajjal, körbejárjuk, sok óhajjal. Lám, a lángja mily magasan — ágig ér. Tűz-virág nyit rétközépen, lángból rózsa fák alatt. Kisze-bábunk zümmögve száll, mint szirmokra a méh-bogár. Legyen időnk ékes-fényes és szabad. Járdaljunk nagy karikába. Nap körül jár így a föld. Csillagok közt botorkáljunk, mennyégben ügyelve járjunk. Egy-egy bolygó tenyerünkön tündököl. Forogjunk csdk,'drága társak! Bő tűzzel ha tűz a nap. Rongyos kiszénk belehányjuk, emésztődjön, nem sajnáljuk. Legyen nyarunk teljes fényű és szabad. Varga Imre: A medve alászáll című kötetéből (1977, magyar- csehszlovák közös kiadás). OSZTOJKÁN BÉLA: Vonattakarítók H armadik hete dolgoztak. A lány három hét után szemébe nézetta fiúnak, .tekintetével azt mondta: „Gyűlöllek!” Lecibálta kezéről a bűzlő gumikesztyűt, berohant egy fülkébe, és sírni kezdett. A fiú meg kiállt a peronra, öklendezésbe fogott, később hányt. — Dolgozott már valahol? — kérdezte Emíliától a csoportvezető. Emília mosolygott, csipesszel feltűzte a haját. — Nem baj — mondta neki a csoport- vezető —, belejön hamar. Nyaranta nem ön az egyetlen főiskolás nálunk. Péter különben is ismeri a terepet, segít majd magának. Igen. Péter jól ismerte a „terepet”. Kerék huszonnégy hónapja irányították a vállalathoz. Arca beesett volt és sápadt. Haját kisfiúsra nyírták; úgy nézett ki, mint valami hosszúnyakú strucc. Csak ő és a csoportvezető tudta: a börtönből szabadultak viselnek ilyen lehetetlenül rövid frizurát. Egy év múlva ő volt a vállalatnál a legjobb kocsitakarító. Év végén jutalmat kapott; az órabérét pedig 12-ről 15-re emelték. Többet keresett, mint a főnöke. Amikor letelt az év, felmondott. Kérték, maradjon; brigádot akartak neki adni, de nem vállalta. Vidékre utazott. Szeptember táján már ott ólálkodott az egyetem körül. A történelem, a közgazdaságtan és a politika érdekelte. Felvételizni nem mert: a rovott múltú ember bűntudatával lépte át az egyetem kapuját. Engedélyt sem kért; orvhallgatóként ült végig minden elérhető előadást. Emíliával december közepén, egy óraközi szünetben ismerkedett össze. Előtte napokig érezte magán a lány tekintetét: már-már zavarták ezek az átható, megsemmisítő pillantások. Attól félt, hogy Emília mindent tud róla, talán be is árulja. — Éhes vagyok! — állt elé Emília a szünetben. — Légy szíves, szerezz nekem valami ennivalót. Nagyon éhes vagyok. Kikerekedett szemekkel állt a fiú előtt. Gyanú helyett inkább csodálat és rajongás volt a tekintetében, s ezzel pillanatok alatt eloszlatott Péterből minden aggodalmat. Odanyújtotta a kezét, később lementek a büfébe. Tejet, kenyeret, felvágottat és disznósajtot vettek. Egy üres tanteremben Emília rámutatott a disznósajtra: — Mi ez? Amikor Péter megmondta, Emília így felelt: — Nagyon szeretem. Én mindent szeretek, amit még nem ettem. Mint aki napok óta falatot sem evett, habzsolni kezdte az ismeretlen, kocsonyás eledelt. Legvégül tejet ivott. Nem köszönte meg. Órájára nézett és csak félszavakkal közölte Péterrel, hogy a szökőkútnál várják. Vállára kapta a kabátját, aztán elillant. Este a könyvtárnál odament Péterhez. Zavartan megállt a fiú előtt és megfogta a kezét. — Miért koszosak a körmeid? — kérdezte. — Miért olyan ápolatlan? — Tényleg! — állapította meg a fiú is. — Észre sem vettem. — Tudod mit — kezdte Emilia újra —, szeretném levágni és kitisztítani. A táskámban van olló és ami kell. — Nem lehet — felelte Péter. — Félóra múlva elutazom. Csak a jövő héten jövök vissza. Ha akkor is lesz hozzá kedved, levághatod. Emília mosolygott, mozdulatlanul nézett a fiú után. * * * Tavaly még alig érezte a fájdalmakat, csak néha, a kávétól és az alkoholtól. Egy évvel később már minden ok nélkül görcsölt a gyomra, végül elkezdett hányni. Tudta, hogy gyomorfekélyes, sejtette legalábbis, de orvoshoz nem ment. Leereszkedett a vonat Lépcsőjére, a W. C.-ből kiáramló sósav-gáz a hányás után már nem ingerelte annyira a gyomrát. Erősen sütött a nap. A folyosóról idehallotta Emília tocsogó lépéseit: egyedül mosta a fülkék ablakait. Hazafelé bocsánatot kért Pétertől. Belékarolt és hallgatásba merülve bandukoltak hazáig. Lefekvés előtt kiszámolták, mennyit kerestek aznap — mellé az üvegpénzt is. Elégedettek voltak. Egy héttel később Péter visszaérkezett az egyetemre. Emília sárgarépát és narancsot tett az asztalra. Azt mondta a fiúnak, hogy most küldte csomagban az anyukája. Mindkettő nagyon finom és „létfontosságú vitaminokat tartalmaznak.” Ezután előszedte a körömollókat, levagdosta Péter körmeit, utána sokáig beszélgettek. Három héttel később Péter albérletébe költöztek. I Emília ekkor tizenkilenc, Péter huszonöt éves volt. — Anyukám és Apukám gyűlölnek! — mondta Emília Péternek a tanév befejezése után. — Azit írták, válasszak: vagy veled maradok, és akkor megvonnak mindenféle támogatást, vagy hazamegyék. Péter nem felelt erre. Emília éjjel, az ágyban kijelentette: nem megy haza. Nyáron dolgozni fognak, amit összekeresnek, sokáig elég lesz albérletre. Étkezni pedig a menzára járnak majd,. — Dolgozni fogok végig — mondta erre Péter. — Sokat fogok keresni! Annyit, mint egy professzor! A legszükségesebb holmijaikat magukkal hozták és Pesten, Péter régi munkahelyén két hónapra munkába álltak. * * * — Nem csinálom tovább!----jelentette k i a negyedik héten Emília. Belevágta a felmosórongyot a W. C.-kagylóba. Gyűlölködő pillantást vetett Péterre, aztán futólépésben végigszaladt a szerelvényen. Az utolsó kocsiban a fiú utolérte. Pofozni kezdte. Emília sírt, a szája vérzett. Péter tántorogva leszállt a vonatról, hányt az idegességtől. * * * M ásnap reggel egyedül ébredt. Az ágyon Emília helye üres volt. Fél tízkor begördült a vonat. Partvissal, vödörrel, gumikesztyűvel felszerélve egyedül szállt fel az utasok nélkül maradt szerelvényre. Emília parányi gumikesztyűjéről lemosta a tegnapi szennyet, végül elrakta a szatyorba, ahol aznapra már csak egy személyre szólt az ennivaló,
