Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
1978 augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Pátkai Tivadar: Juss, 1947 apám szőlőkarónak faragott sulykolt e földbe: nincsre napon nem lombosodhatom tél nem tántorít el állok órátlan időben csak a tőkék forradalmát féltem cigánymeggy szirmoz olykor kacsok karolnak: nyár van de tűzre ha megérek jó tűzre érjek meg körém kucsmás istenek üljenek hadd melengessék tenyerüket! Baranyi Ferenc: Zugiói rapszódia Harangvirág, harangvirág a bánat, a földre fordul kelyhének búrája, szép szirmai egészen körbezárnak, egy lány miatt kerültem én alája. Ameddig a szirom-körfüggöny enged: bejárom megszokott világomat, indítanak vén fái a Ligetnek s utamat állja a Rákospatak. A földgolyón akárhol is bolyongtam: magamban sírni nem tudtam semerre, a könnyemet Zuglóba visszahoztam, hogy gyűjtse össze, hisz harang a kelyhe. A könnyeim eső módjára esnek a lefordított bú-harang alatt, megöntözik vén fáit a Ligetnek ,s kiárad tőlük a Rákospatak. Lefordított harangvirág a bánat, de egyszer nap felé fordul burája, magasba kapja szűkebb pátriámat s a tündöklő egeknek felkínálja. Ha majd a fagy a lány szívén fölenged: szívemben újra felsüt majd a nap, kivirágoznak fái a Ligetnek s szerelmet fodroz a Rákospatak. Csanády János: ■ ■ Ösvényen Rokonülok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jól esik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyaiban a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen — át az árok hídján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsony-bokrú földje mellett. oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonülok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. Fazekas Lajos: Idézd az örömöt Idézd az örömöt, ha hosszú úton megszólít magányos útitárs. Szavad oldjon emléket vagy régi vágyakat; s öröméből szívedre is hulljon annyi, amennyi a barátsághoz elég. A szó összeköt — egy-haza gondja — mint a gyökér a lombot bokorba. — Az ember békével kösse meg ünnepét J Veres Péter NEHÉZ KENYÉR Részlet aSzámadás című önéletrajzból kapálást már csak elvégezték édesanyá- mék, de mi lesz az aratással? Az orvos eltiltott mindjen munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról szó sem lehet. Szerencsére hűvös, esős idő járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, Ecsedi Sándor bácsi, régi, jó elvtárs és romániai fogolytárs volt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzanak, megyek-e aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a kommenciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem, egyikük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan „heptikás” vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátkozottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás vagy kutyák közt a veszett. Emlékszem legénykoromból, hogy amelyik fiúnak heptikás. hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, s még nehezbítette az is, hogy nem tudtam, mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni, e mellé még a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meghalok rövidesen, vagy egész életemben, amíg éjek, szerencsétlen félember leszek, aki csak úgy teng-leng, semmiféle komoly munkába nem foghat bele. Voltak ilyenek sokan a faluban, és én nem kívánkoztam az életükre. De viszont meghalni sem akartam. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, írói reményeimből, hogy mielőtt elkezdhetném az életet, tüdővészben nyomorultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első, hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon elvitt ez a betegség, de azok legalább csináltak valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon keresztül vívód,tam ezen. — Nem halhatok meg ... Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még „nagy ember” lehet? — De viszont aratni muszájl, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait, és az anyám sopáriko- dásait, ha miattam nélkülözniük kell. Azonkívül még a kitűzött célom is ezt követeli. Téli szabadságot csak a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet. Az idő közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek. Kenyerünk sincsen már, s ha aratok, mérik a kommenciót. Megkérdeztem az orvost: őmegmondta a magáét, erőszakkal vissza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba. Szerencsétlenségemre Veres £suzsánna nagynéném pró- bálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt. szorgalmas is, d,e a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt neki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a kaszásuknak. Mert nekem bizony a munka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam, hanem azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam, s a kaszáláshoz és az itten szokásos hajszolt munkához szokatlan voltam. A kaszám sem valami jó volt, nehéz, és nem is nagyon jól tudtam rendben tartani, hiszen a háború előtt, mint süldő legény, csak egyszer arattam komolyan, akkor sem csapatban, hanem kisgazdánál, orosz foglyok közt, kényelmesen. Igaz, ilyen fiatal emberek és legények között kevesen tudtak még jól kaszálni, mert ez hosz- szabb gyakorlat dolga, de legalább egészségesek voltak, bírták erővel. Ráadásul egy olyan tábla rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben konyhakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk ki belőle. A szára vastag, mint a nád„ helyenként még zöldes, és le van dűlve. Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban — mondta ugyan a bandagazdá, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az errevaló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát, amíg dögre nem fárad. Hej, keserves napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a munkásönérzet, s nem akarnak enged,ni, még ha a testük gyenge vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében a kútba ugrott, és bele is fulladt. Jó hosszú rendlábakat fogtunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állottunk egy sorba, s rövid rendnél sokat kellett volna ücsörögni a hátulsónak s bizony én mindig keservesen vártam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal. Sérült tüdőm lihegett, s az ■erőltetéstől mindig olyan volt a torkom és a tüdőm felső része, mintha erős paprikát nyeltem volna. Egy- egy kicsit elmaradtam a rendben, s ezt mindig úgy tudtam behajtani, hogy míg a többiek rendesen lépkedtek, hogy valamit pihenjenek, esetleg letörölték magukról az izzadságot, sőt néha rágyújtottak a pipára is, én mindig kocogtam, s futtában az öklömbe vagy az ingemujjába törülköztem, hogy az indulásnál új rendlábban együtt indulhassak a többivel. A kötésnél valamit pihentem, bárha a gyakorlátlan marokszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, s különben is, minden munka más-más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon keservesen vártam a delet. Nem az éhség miatt, sőt az étel egyáltalán nem is kellett, hanem a fáradtság miatt. élután még erősebb lett a hőség, és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyenként zöldes volt, s alig bírtam kivágni. A karom reszketett, az inam rogyadozott, a fejem tüzelt, á tüdőmet kaparta az erőltetett lihegés és a gabonapor, s bizony titokban erősen lestem, hogy nem indul-e meg a nyálammal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett volna. Ellenben már estefelé olyan fáradt voltam, hogy egypárszor a rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek észre- vették-e, milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja. De még ha tudták is, aminthogy abból, hogy nagyon sovány, sápadt vagyok és orvosságot szedek, amelyet hiába akartam volna, nem lehetett elrejteni, meg abból, hogy egy kissé maradozok, no meg a szótlanságomból bizonyára sejtették — mégsem lassíthattak, mert a többi csapat sem lassított. Itt nincs kímélet, nincs kegyelem, aki beteg, aki nem bírja, álljon ki az egészségesek közül, de a, munkának menni kell. z volt a szerencse, hogy az esős idő után a gabona szára este korán harmato- sodott, s különben is éretlen volt, hát elég korán abbahagytuk a munkát. Ugyancsak hajnalban sem kezdhettük' túl korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú, és szívós rozsszárak még délután is jók voltak kötélnek, így reggel is volt idő a pihenésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk. Szegény asszony egész éjszaka sajnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint egy hulla, de a karom szüntelenül járt. Az erőltetett mozgást egész éjszaka ritmikusan utánozta, s néha-néha az asszonyt, ha a gépies rángatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyökömmel. összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig .nem tudtam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. S a jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyiséget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipárolgott. A rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jártunk, s átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt nekem. De mert 'enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha égész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtük, és közel volt a szombat. Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagas acatotés vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett. Csak a tüdőm nem javult, a torkomban s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem egy évekig tartó oltássorozaton, amit a már említett Forrai doktor kedvezményesen hajtott végre rajtam. Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le. mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pipázgató öregebbek csoportjába, és el-elbeszélget- tem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. Learattunk szépen három hét alatt, és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem, és szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg is volt, s en fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízni. Összeállította: Rékasy Ildikó A Id. Szabó István: Kenyér
