Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. augusztus 20. A hímeskő mestere Mattioni Eszter kiállítása a Szolnoki Galériában , évek mása. fl harmincas dik felétől Mattioni Eszter sok időt töltött a Szolnoki Művésztelepen. Pályá- - jának fontos állomása volt ez az idő, művészetének kialakulására maradandó befolyást gyakorolt. Tulajdonképpen itt lett a hímeskő mesterévé, egy olyan műforma megteremtőjévé, amely személy szerint neki hírt s nevet szerzett, de amelyik egyúttal az építészet és a képzőművészet kapcsolatának újjáéledéséhez korszerű megoldást ígért. Hogy mi a hímeskő. azt éppen Mattioni Eszter mind általánosabb népszerűsége kezdi a közvélemény tudatában tisztázni. A hagyományos mozaik XX. századi változatáról van szó, a régebben használt apró és egyformára vágott színes üvegdarabkák helyett színes márványt, féldrágakövet, a kötőanyag színezését alkalmazza a művésznő, s mindig az ábrázolni valótól függően különböző méretben. Mivel az efféle kőmozaik cementbe ágyazva rendkívül szilárd kötést kap, a mozdíthatatlanná vált felületet kovával le lehet csiszolni, ami csillogó, bársonyos hatást biztosít az ekként előadott kompozíciónak, joggal nevezhető tehát hímeskőnek. Ez a technika, műfaj igencsak alkalmas épületek díszítésére, homlokzatok, nagy falfelületek, belső terek művészi kiképzésére. Korunk művelődéstörténeti problémáit értők, az új építészet eszmei-tartalmi vonatkozásaival foglalkozók tisztában vannak azzal, hogy a monumentális falkép, az építészeti együttesekben megjelenő valahány társművészet további fejlődése a modem életforma humanizálásának egyil^ legizgalmasabb próbatétele, a közösségi érdekű környezetkultúrának sarkallatos tényezője. Vajon mi képesítette Mattioni Esztert arra, hogy oly meggyőzően válaszolja meg századunk építészete által az együttműködés lehetőségeire nézve a képzőművészetnek feltett kérdést? Miként jutott el egy olyan műformához, sajátos művészeti ághoz, mely a festőnek elegendő hangerőt kölcsönöz ahhoz, hogy architektonikus arányúvá tudja növelni művészi megnyilatkozásait? A választ Mattioni Eszter munkássága egészének az ismeretében lehet megadni, s az a válogatás terméséből, amely a Szolnoki Galériában látható, el is igazítja az érdeklődőt. Tévednek ugyanis azok, akik a hímeskövet mindössze egyfajta technikai újításnak vélik. Pedig ez — mindenek előtt — egy festőművész korszakalkotó kezdeményezésének az eredménye. Mattioni Eszter ezzel a leleményével az építészeti környezetben megjelenő műalkotások jellegzetesen képző- művészeti szellemű megoldására tett javaslatot. Ahhoz szolgáltatott mintát a gyakorlatban, hogy az igényes építészeti alkotásokhoz csak a maga lábán járó festészet (szobrászat, iparművészét) a méltó; úgy teljesedik valóban igazi értékké a komplex művészi munka, ha az ágazati törvényszerűségeknek a társművészetek mindegyike eleget tesz. Amiképpen nem ajánlatos, hogy áz épület „festői” legyen, úgy a falkép se hasonulhat desztillál- tan architektonikussa. Lyka Károly szavai félreérthetetlenül meghatározták Mattioni Eszter találmányának keletkezéstörténetét. „A hímeskő technikája testvére a klasszikus mozaik technikájának ... stilisztikai alapon a festészet körébe tartozik, és bizonyos, hogy csak festő találhatta fel.” S Mattioni Eszter tényleg festő a javából,, olyan, lakit vérbeli piktornak, született festőtehetségnek szoktak nevezni. Ösztönösen biztos színérzék- 1 1 rendelkezik, koloritja í tlástalanul árad el festónyein: élénken, harsányan Fiatalkori önarckép. 1936. éppoly tiszta akkordokat tesz le, mint gyengéden, líraian. Azok közé tartozik, akik nem betanult képletek szerint válogatnak a természetes színképből, a spektrumból, de miVel tévedhetetlen színfelfogó képességgel rendelkeznek, hibátlanul hangolják egymáshoz még a közfelfogás szerint össze.nem illő foltokat is, szabadjára engedhetik festői indulataikat. Mattioni Eszter színérzékenysége közvetlenül jelentkezik, a valóság, az élet élményszerű elevenséggel kínálja neki a megfestenivalót, s ő nem is tér ki az elemi erővel fel-feltűnő jelenségek, események, folyamatok látványa elől. Ugyanakkor — persze — mégis csak ellenőrzi magát iskolázottságának jellege szerint, de a tanultakkal sohasem béklyózza le képzeletének érzékletes felvillanásait. A szabadon érvényesülő színgazdagságban találta meg önmagát, s ez a heves sugárzás, foszforesz- káló káprázat kellett a hí- meskőhöz. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy ellentmondás, vagy legalábbis számottevő különbség választja el festményeit és hímeskö- veit egymástól. Ez az eltérés csupán annyi, amennyire a táblaképtől, illetve a falképtől a műfaji sajátságok mást és különöset követelnek. A színek türelmetlensége, a formák nagyvonalúsága, a kifejezés érzelmi hitele, a megjelenítés tömörsége a festőt monumentalistává minősítheti. ö mindemellett még a népművészethez is szervesen kapcsolódik, idegeiben érzi, szinte hatodik érzékszervével rögzíti a halhatatlan folklór kincseit, a viseletek, szőttesek, varrotta- sok, faragások, cserepek, népszokások ősi indítékait. A már-már mitikus stilizált- ság tálaló jeleket, átvitt értelmű motívumokat tett közkeletűvé, s ezek kipróbált biztonsággal vezetik el a tudatot és a megérzést lélektől lélekig, az egyéntől a sokaságig. A társadalmilag hatályos művészet ugyanis a nemzeti jellegzetességek segítségével hatol a tömegek agyáig, szívéig, ezért a legnagyobb nyilvánosságnak szóló művek alkotója, az architektonikus léptékben kidolgozott falképek mestere a népi hagyományokat is számon kell tartsa. Eszter ezt se prog- MattiOBI ramszerüen teljesítette, mert magától értetődően élt a falu szellemi kultúrájának . tanulságaival. Színvilágának eredendően zengzetes lejtéséhez ez a népművészeti tájékozottság, ez a gyermekkori emlékekből táplálkozó ihlet is hozzátartozik. Kedves elégtétele a szolnokiaknak, hogy Mattioni Eszter gazdag művészetének a kibontakozásában az itteni művésztelep is jelentős szerepet játszott. Pogány ö. Gábor vonat több mint fél órát késett, be kellett várnia a gyorsat. Megcsúsztam a sáros ösvényen a régi kőbánya fölött, a bozótosnál töröltem meg a kezem a száraz fűben. Éjfél előtt léptem az udvarba. A kert néma volt. Végig akartam menni az udvaron, le a házig s ott megállni pár percre. Talán sikerül meglátnom, hogyan oson be a faluba a patak melletti rétről a kod. A két szélső ház között összeszűkül az út. Meglátni rajta a lassan kúszó, sűrű köd első fehérlő gomolyát igazán ritka szerencse. Néha feltámad bennem ez a kép, s mindig erősebb, mint mondjuk első repülőutam emléke. A köd úgy lopódzik be a rétről a házak közé, mintegy tört gerincű, hosszú kutya. Tizennyolc éves voltam, amikor először megfigyeltem. Azóta is csak egyszer sikerült meglátnom, egy éjjel, az udvar végéből. Olyan volt, mintha valami nő vitetné magát vele fehér fátyolban, lapos és merev, mint a mézesbáb. El kelll mennem az istálló előtt. Vastag tölgyfa ajtaján két vékonyka sárgás fénysugár szűrődik át. Amint az eresz alá lépek, riadtan kialszik a fény. Kinyílik lassan az ajtó, aprócska, sápadt öregember jelenik meg benne, s csendesen becsukja maga mögött. Megáll előttem, ingben, fehér gatyában van, vézna, töpörödött. — Megjöttél? . — Meg. — Már azt hittem, valami baj ért. Mit tudtál meg? — Hát... Mindenfélét tanácsoltak, de mindenki azt mondja, hogy a sofőr nem hibás. — Nem hibás... Hiszen ő ölte meg! — Hát, ő, ő... — Nem jól van ez így... Megfordul, és csoszogó léptekkel elindul az eresz alatt. Egy kicsit még kint maradtam, hátha meglátom azt a ködöt. Mire bementem, öregapám felkeltette anyámat. — Tölts neki abból! — mondta. Anyám a kezembe adta a féidecis poharat:, öiregapám fent ült az ágyon, csontos, aszott lábait egymáshoz dörzsölte, s le nem vette rólam a szemét. Ügy nézett, mintha lékbe estem volna: ülök vizesen a széken, s nem akarok semmi mást, csak felmelegedni. Mintha azt is meg akarta volna látni, amiről nem is beszéltem, s ami felől nem is kérdezett. Amikor megittam a pálinkát, behúzta a lábát a dunna alá, kényelembe helyezte nagy, kopasz fejét a vánkoson, s így szólt: — Most már menj, feküdj le te is! Feküdtem a szoba jótékony csendjében, s hallgattam, miként támad fel oda- kinn a szél. Csak lehunyt szemhéjam mögött látom, hogyan lepi el a sűrű, tejfehér köd az udvart. Nagyapám kinyitja szobám ajtaját, s nyomban el is tűnik a bezúduló ködtengerben. Mintha gőzben lennék, a hangok elvesznek benne... Reggel kimentem az udvarra. Károgtak a varjak, s öregapám láncon vezette a tehenet. A kertek alá ment vele, én meg kimentem az erdőbe. Amikor visszatértem, még nem volt otthon. Este aztán leült szembe vélem, összekulcsolta kezét az asztalon, s így szólt: — Azért valamit mégiscsak tenni kellene! Hallgattam. — Egész nap csak azon törtem a fejem, hogy valamit mégiscsak tenni kellene! Kerékpáron ment, látniuk kellett őt, kikerülhették volna. Nem hagyhatjuk ezt annyiban. Hiszen az anyja, Isten nyugosztalja szegényt, édes unokatestvérem volt! — De hát mégis mit kellene .tennünk, nagyapa? Akárhogy nem lehet kerékpározni, annak is megvannak a szabályai, ő meg átment az út bal oldalára. Az egyik teherautó mögötte ment, a másik meg szembejött vele. Összeütköztek volna. — Szabályok, szabályok! Kitalálnak mindenféle szavakat, és megölnek egy embert. .. — Nem ő az első, s nem is az utolsó. — Az édes unokatestvérem fia volt, a mi családunkból való. Tennünk kell valamit! Nem szólok semmit. Mit is mondhatnék neki? — Megöl egy embert, aztán semmi, egy haja szála se görbül meg. Nem is tudom... Ezen még gondolkodnom kell. Bementem a szobába. Eszembe jutott egy kocsmai gyilkosság, még gyerekkoromban történt. S amikor öregapám gyerek volt? Nem tudom elképzelni, milyen világ lehetett akkor. Aztán mégis felrémli'k valami. .. Aha, az ellopott tehén. Egyszer a hutai betyárok ellopták valakinek a tehenét, összeszűrték a levet a témár- ral, az öreg Malmiakkal, és rajtavesztettek, mert Malini- aknál később megtalálták a tehén bőrét. Akkor a „pandúrok” belebújtatták a hutai Pestant abba a bőrbe, s végigkísérték a falun, Pestan- nak meg kiabálnia kellett: — Akié e tehén bőre, jöjjön a bíró úr elébe! Akié e tehén bőre, jöjjön a bíró úr elébe! Mondják, úgy összeverték szegényt, hogy nemsokára belehalt. Pedig hát nem is Pes- tan volt a bűnös, mások lopták el azt a tehenet... S az az ember a kerékpáron, öregapám édes unoka- testvérének a fia bűnös volt? Kerékpáron ment az országúton, s egyszer csak nagy zajban találta magát. Búg az autó mögötte, búg előtte, s ő nem került ki élve abból a nagy zúgásból-búgásból. A kerékpár csaknem sértetlen maradt, ő azonban nem kelt föl többé. Hatvanéves volt már, a felesége meghalt, gyereke nem volt, de még vagy húsz évet élhetett volna. Egész, életében kint dolgozott a szabad levegőn, a betegség elkerülte. — Mit csinál, bácsikám ? — kérdezi nagyapám, s megáll a nyitott pajta előtt. — Mit? Hát csalánt vágok a libáknak. Ha én nem törődnék velük, mind elpusztulna. .. A libák az istállóban vannak, ahol már régóta csak egy tehén álldogált. Szépen gömböilyödnek, az elárvult kerékpár is ott van, gazdája meg kinn nyugszik a temetőben. Eltelt egy nap, s öregapámnak szavát se lehetett venni. Sok ilyen nap van az életében, néha aztán kipótolja őket, s kibeszéli magát. Vacsora után már megy is aludni. Amikor levette mind a két cipőjét, felemeli a fejét, s így szól hozzám: — Menj, feküdj le te is, reggel korán kell kelnünk. Az első vonattal elmegyünk. — Hová, nagyapa? — Azzal te ne törődj. Az már az én gondom. Nem faggatom tovább. Sose szerette, ha olyasmiről kérdezgették, amit már eldöntött magában. Volt úgy, hogy csak reggel mondta meg, hová megyünk, s mit fogunk dolgozni. Szegény boldogult öreganyám a homlokát ráncolja, s minduntalan zsémbel vele: — Ez a vén golyhó! Semmit se mond meg idejében, mindent az utolsó pillanatra hagy... Mintha az embernek más dolga se volna, csak az ő szavát lesni! A városba megyünk, Hová máshová mennénk. A város hatalmas, falak veszik körül. A falak tövében kunyhók lapulnak, mögöttük meg a vár és a templomok tornyai merednek az égnek. Megáll az ember, s kis csúszó-mászó, apró bogárnak érzi magát. A városkapuban két hajdú áll, karddal, zsinóros dolmányban. Szigorúan néznek, akárkit be nem eresztenek. Hanem az öregember meg fiatal társa bejut akadálytalanul. Fehér posztóból varrt hosszú szűrt hord az öregember, a fiatalon, aki az öreg oldalán lépked, vadonatúj ködmön van. Arcuk komolysága, eltökéltségük tiszteletet kelt, s a nehéz, vasalt ajtók sorra megnyílnak előttük. Már az utolsó előtt állnak, amögött ül a leghatalmasabb, legtekintélyesebb ember, maga a király! — Uram király, vádat emelek! — Ki vele! — Megöltek egy embert! — Ki volt a tettes? — Ez meg ez... — Fülénél fogva hozd eli- bém azt a gonosztevőt! Fülénél fogva, uram királyom, fülénél fogva... De mikor annak a szörnynek füle sincs! Irdatlan nagy. irdatlan nehéz, és szélsebesen száguld az utakon. Felséges királyom, legkegyelmesebb úr, hogyan is foghatnánk el őt? Mi még csak nem is láttuk, nem tudjuk megtalálni! Hatalmas vasteste beleveszett a zúgásba-búgásba. Az az ember meg ott fekszik a földön, vérbe fagyva, nincs már szüksége semmi másra, csak a koporsóra, meg arra a darabka földre... A síron fű sarjad, az is hasznot ad. Nem sok kell a halottnak, s ennek az öregnek se kell már sok. Egyszer egy évben új szalma a strózsák- ba, kevéske étel; a ruha meg, ami rajta van, valahogy már csak kitart addig, míg meg nem hal. Csupán igazságot szeretnénk, uram király, emberkirály! Reggel nem keit senki, magamtól ébredek, s ez meglep. Túlságosan is világos var odakint ahhoz, hogy elérhessük az első vonatot. Nagyapó még fekszik, összegömbölyödött, mint í macska, összekulcsolt keze £ feje alatt. — Nagyapa, elakadtuk a vonatot! Meg se moccan. Föléje hajolok, nézem, nyitva van-e a szeme. Nyitva is van, meg nem is. Kis ideig még hallgat, aztán megszólal: — El mert nem jól vagyok, Valami kórság jött belém az éjjel... — Mije fáj? — Kirázott a hideg. Reggel felé meg a hasam is megfájdult. — Majd csinál magának az anyám keserű teát, bevesz egy pirulát... — Te csak ne szórakozz itt velem! Szedelőzködj, hogy elérd a második vonatot. — Menjék maga nélkül? — Hát persze hogy menj! Ki tudja, mi lesz még velem — mondja, és a karját erőtlenül a dunyhára ejti. — Akkor inkább elhívjuk a doktort. — öltözz már, és ne dok- torozz! — Egykettőre készen vagyok. . . Gyorsan felkészültem az útra — hová is megyek tulajdonképpen? A rendőrségre? Vagy a biróságra? A járásira? A külterületire? Van ugyan még három napom, no de kihez forduljak, hogyan nyugtathatnám meg? — Gyere csak ide — mondja nagyapó, amikor aktatáskával, kalappal a kezemben már útra készen állok. Felült az ágyban, majd lassan, ügyetlenül a kezére támaszkodva feltérdelt, arcával a vánkos felé. Bal kezével elhúzta a vánkos felső csücskét a faltól, a jobbal meg kihúzott alóla egy öreg földműves-kalendáriumot. Nehezen lélegzik, olyan kicsi és olyan töpörödött már, s az ujjai ügyetlenek. Fél percbe is beletelik, míg a megkopott lapok közül elővesz egy százkoronást; jobb öklével a vánkosra támaszkodik, a ballal meg felém nyújtja a pénzt. — Nesze, fogd... — Nem kell, nagyapa. Van elég pénzem. — Vedd csak el, hátha szükséged lesz még rá. Mi ezt nem hagyhatjuk annyiban! — Már két öklével támaszkodik a vánkosra, mint valami kis gyerek a homokban; vén gyerek, akinek a haja meg a borostás arca olyan akár a penész. — Ha még a sedrián se jutnál semmire, eredj fel a kerületre! És ne félj, bátran mondj el nekik mindent. Az én édes unokatestvéremnek a fia volt, és mi ezt nem hagyhatjuk annyiban. Hiszen tudsz te a nyelvükön, érted a módját. Mennék én is, de hát látod... Még mindig ott térdel, ott gubbaszt az ágyán, alighanem az lesz a halálos ágya is. A kertben, a najta mögött aztán az a gondolat ötlött fel bennem, hogy talán a magára vállalt súlyos kötelezettség terhe, amivel tartozik annak a halottnak, az döntötte most ágynak. Mázsás súlyként nehezedett rá, s minden óra nehezebbé tette, ahogy töprengett rajta, ahogy beszélt magában azzal a halottal, meg az ismeretlenekkel, akiket meg kell győznie arról, hogy ez nem maradhat így, hogy mi ezt nem hagyhatjuk annyiban... Az ösvény megint csak csúszós volt, elég nehezen kapaszkodtam fel a dombra. De nemcsak az út miatt. Azért is, mert a hátamon cipeltem öregapámat. Nem éreztem ugyan, hogy. a nyakamba vagy a vállamba csimpaszkodik, mégis ott volt, ott ült a hátamon összegörnyedve; rám tapadt, mint egy köny- nyűcske csiga a fűszálra. jgész testében reszkedett, mert csak ingben, gatyában yolt, de rázta a roppant1 türelmetlenség is. Alig várta már, hogy végre mindent, de mindent elmondhasson; hogy vissza ne torpantsa senki és semmi, se előírások, se szabályok, se hivatalos órák, még a legridegebb hivatalnok se. Hogy kiállhasson az igazáért, s állhatatos lehessen, kitarthasson mellette végig... Fordította: Nóta János Ján Benő: A HÁTAMON
