Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
1978. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Ország-, világjáró szövetkezetiek NEM KÖT A RÖG A derzsi tanyavilág legnevesebb nagyotmondója Tukuz Balázs volt. Ürgeöntő, varjúfogó ember, de mesékben temérdek kincsű. A rő- zseláng mellett szájtátva hallgattuk történeteit. Kérdezgettük a világról — mindenre volt válasza. „Mi van a derzsi gáton túl?" Ott, nondta megfontoltan, jobbra Kengyel, balra Tenyő. „Hát azután?” Azután, ... várjatok már, na, ... gyűjtögette tudását, hát azután jobbára már csak földek vannak, akkora görögdiny- nyékkel, mint a kocsikerék. „De azokon is túl?” Azokon túl, révedt a venyige lángjába, azokon túl, mennyi, messzi, Szentmiklós van. Ez egy akkora, de akkora város. „Mekkora?" Hát, mekkora, mekkora, kereste az öreg a szavakat, hát akkora, hogy majdnem az égig ér a templomtornya. „Szentmiklós után mi van?” Ej, rossz kutya kölykei, hát -nektek semmi sem elég, jött dühbe, hát mit tudom én, azon túl még sohse jártam, arra már biztos az Öperenciás-tenger van. Egyszer aztán beteg volt már és nagyon öreg, nyoma se a mesélő kedvének, bevallotta, hogy ki se tette a lábát a derzsi tanyáról... Nincs fehér felt Herkely István, a törökszentmiklósi Béke Tsz népművelési ügyintézője tanyai tanító volt. Lehet, még ő is ismerte Tukuz Balázst. De sorstársait feltétlenül. Talán ennek is része, volt abban, hogy két évtizede éleszti a tsz-ben a kíváncsiságot; mi van az „óperencián” túl? — Az ország térképére — 1966 óta — mindig berajzoljuk, hoí, merre jártunk. Évekre előre megtervezzük ezeket az utakat. Az autóbuszunkra negyvenhetén férjnek fpl, rendszerint ,!,telt házzal” indulnak a járatok. Az idei szezonra tizenhat országjáró kirándulást terveztünk, s rendben is megy minden. Egy—két—három és négy napra utazunk az ország különböző városaiba, tájegységeibe, szakképzett idegenvezetővel. — Ezek ajándékutak, vagy az utazók fizetik a költsége, két? — Az a gyakorlat, hogy a szövetkezet a költségek harminc—negyven százalékát fedezi, a többit a kiránduló. A nyugdíjasok esetében persze más a helyzet. — A múltkoriban találkoztam az országjáró autóbuszuk utasaival. Feltűnt, hogy csupa középkorú és idősebb ember utazott. A fiatalok ...? — ök nem igen utaznak autóbusszal. összebeszélnek tízen, húszán, s gépkocsival, motoron mennek. A téesz megvette nekik — száz példányban — a Tájak, korok, múzeumok című könyvet, s ennek segítségével járják az országot. Most akarjuk megalapítani az autóklub téesz csoportját — ez is segítség lesz számukra. — Népművelőként hogyan ítéli meg, mi a hasznuk ezeknek az országjáró kirándulásoknak? — Beszélgessen olyan emberrel, aki még ki sem mozdult a falujából — sajnos még most is sokan vannak, — aztán jöjjön el velük egy kirándulásra, figyelje, hallgassa a mi kirándulóinkat... Szokták mondani: a tudás hatalom. Valóban az. A mi kiránduló törzsgárdánk tagjai egytől egyig dolgos emberek. Nagy gondot fordítunk arra, hogy a tájakon, műemlékeken túlmenően megmutassuk nekik az új Magyarországot, a szocializmus teremtette mos is épülő városrészeket, gyáróriásokat. Ezek látványa erősíti az embereket mindennapi munkájukban. Nemcsak a vásárba A TIT-IBUSZ országjárás keretében tavaly 388 kirándulást vezettek, tizenhatezer résztvevővel, összesen 590 túranap alatt. Különösen a szolnoki, a jászberényi és a tiszafüredi járásban répsze- rűek az országjáró kirándulások. Számukat — összesen- ben — még becsléssel sem tudjuk megállapítani, hiszen az utazási irodák segítsége nélkül is bonyolítanak kirándulásokat. Több termelőszövetkezetben, állami gazdaságban dolgoznak idegenvezetői szakvizsgával rendelkezők, akik „házon belül” vezetik a túrát. A mezőgazdasági nagyüzemeknek elsősorban a COOP- TOURIST-tal van szoros kapcsolatuk. Az utazási iroda szolnoki kirendeltségének tavaly 17,5 millió forint volt a forgalma. Ebből a jelentős összegből már eleve következtethetünk a mezőgazda- sági dolgozók utazási sűrűségére, hiszen a COOPTOU- RIST összforgalmának 60—65 százaléka a szövetkezetekre terjed ki. A maga valóságában Szabó Mihály állatenyész- tő a Nagykunsági Állami Gazdaságban. — Voltam már az idén Szegeden, a Duna-kanyarban is, Esztergomban, meg Pesten. Jó kimozdulni. Aki két- három kilométeren éli az életét, nem is tudja talán felfogni, mit jelent, világot látni. Mert nekem a világ ez az ország. Ezért megyek mindig, amikor lehet: szé- jelnézni. Sokat tanul az ember. Nem mondom, hogy ökör faránál élő embernek tartom magam, elolvasok ezt is, azt is, megnézem a Tévéhíradót, néha moziba is elmegyek, ott is van híradó, megmutatják mi történik az országban, világban, de az az igazság: más azt a maga valóságában látni. Sindel Piroska szolnoki idegenvezető dicséri a falusi csoportokat: — Nem mondom, néhány éve még a hegy leve volt — pl. Eger esetében — a fő „látnivaló”, de ezt már elfelejthetjük. Nem tudom, valójában mi történt a hajdani iszákosokkal, valószínű, hogy nem érzik jól magukat ezeken a kirándulásokon. Sikerült ugyanis olyan légkört kialakítanunk, hogy odafigyelnek az emberek az idegenvezetőre — így aztán öröm dolgozni. Majd a tsz, a gazdaság A termelőszövetkezeti, állami gazdasági autóbuszokkal természetesen nemcsak a dolgozók utaznak, hanem családtagjaik is, ‘így az iskoláskorú gyermekek. Aki az iskolai kirándulások nehézségeit ismeri, tudja, milyen nagy segítség ez, hiszen igen körülményes — szezonban — több napos útra Volán autóbuszt bérelni. Jó gyakorlat, hogy — térítés ellenében — a gazdaságok bérbe adják járműveiket, illetve lehetőséget biztosítanak arra, hogy a gyermekek szüleikkel utazhassanak. Persze szem előtt tartva, hogy a kulturális alap nem maradéktalanul azonos a kirándulásra fordítható pénzzel! Az „Óperenciás“ partján Tóth János, a tiszaföldvári Lenin Tsz raktárosa volt, ma már nyugdíjas. Lelkes „utazó”, gyűjteményében városképek, anzixok, prospektusok Magyarország minden tájáról, s a környező országokról. — Elképzelni sem tudja, hogy mit jelent a mi növénytermesztőinknek, állattenyésztőinknek olyan helyen ebédelni, ahol fehérkesztyűs pincérek szolgálnak fel. Érzi az ember: érdemes dolgozni, lám, ide is eljöhettem, megbecsülnek. Amikor e sorok megjelennek, a szövetkezetből negyvenegyen Rimininél füröd- nek a tengerben. Minden évben „beütemeznek” egy-két külföldi utat is — jövőre Bulgáriába és az NDK-ba mennek. Szicsek János, a tsz népművelési ügyintézője igen hasznosnak tartja ezeket a kirándulásokat: — A szövetkezetben tizenegyen szervezik a különböző túrákat, mondhatom, hogy az egyik autóbuszunk májustól augusztus végéig minden hét végén kirándulásokra van lekötve. Sokat látnak, tapasztalnak az emberek, nem dinom-dánom utak ezek, hanem a közművelődés részei. S ami fontos: ma már nem úgy mondják, hogy elvisz a téesz kirándulni, hanem, hogy „megyek”, .megyünk”. Nagy különbség ez, hiszen benne van az igény is: jövőre is megyünk, országot, világot látni, művelődni. * Nehéz aratás után, de nyáridőben, a Balatonhoz, a tengerhez is eljutnak a jászsági, a kundági emberek. Könnyebben, sokkal köny- nyebben, mint annakidején Tukuz Balázs Szentmiklósra, az Óperenciás partjára. Tiszai Lajos A jászberényi amatőr képzőművészeti kör kiállitásra készül. Képünk „izgalmas” pillanatok után készült - a művelődési központ munkatársai, a zsűri által kiállitásra érdemesnek ítélt alkotásokat rendezgetik. Az amatőrök tárlata augusztus végén nyílik a Déryné Művelődési Központban Csoportból közösséget Anyukák, apukák az óvodában A nyári vakáció alatt megszépültek, megújultak az iskolák, óvodák. Megyénkben az elmúlt évben s az idén is több mint húszmillió forintot fordítottak az oktatási intézmények, ezen belül a nyáron több mint három és fél milliót az óvodák felújítására. Több mint hétszázezer forintba került a jászapáti II. számú óvoda rekonstrukciója, a fegy- verneki s a jászkiséri qyermekintézmény négy- százezret, a tiszaszent- imrei pedig négyszázötvenezret vitt el a tanácsok költségvetéséből. A megye kétszáz óvodájából tizenkettőt újítottak fel a nyáron cuz alatt a pár hét alatt, amíg az apróságok szüleikkel nyaraltak, vagy másik gyermekintézményben vendégeskedtek. Az idén, akárcsak az előző években, az óvodák megszépítésében, felújítójában társadalmi munkások ezrei vettek részt. A szocialista brigádok, apukák, anyukák kifestették a gyermekintézmények falait, rendbe tették az udvart, feltöltötték a homokozót, megjavították a 'játékokat. A számokban nehezen kifejezhető munkájukért az apróságok kedves műsorral jutalmazták második otthonuk megszépítőit. ESZTENDŐKKEL EZELŐTT, a klubmozgalom „nagy fellendülésének korszakában”, egy tanácskozás -szünetében — némely tanácskozások szünetei igen tartalmasak — arról folyt a vita klubvezetők, népművelők között, hogy valóban közösségek-e a különböző klubok, szakkörök, amatőr művészeti együttesek, az úgynevezett kiscsoportok. Egy sor izgalmas kérdés vetődött fel, többek között az, hogy a kiscsoportokban folyó tevékenység megítélése, minősítése menynyire a külsődleges jelenségek, jegyek figyelembe vételével történik. Milyen rendszerességgel, milyen munkaterv alapján tartják a foglalkozásokat, hány tagja, törzstagja van, van-e választott vezetősége, vannak-e s milyenek a csoport külső kapcsolatai — és így tovább. Hogy kerül a csizma az asztalra? A „közösség-e” kérdéssel kapcsolatban kell-e firtatni a kiscsoportok minősítésének elfogadott rendszerét? Lássunk példát, próbáljuk a gyakorló népművelő, klubvezető szemével nézni, érdekeltsége felől megközelíteni a kérdést. Egy ifjúsági klub akkor jó — következésképp akkor kap támogatást is — ha tervszerűen nyitva tart, nevez a különböző pályázatokra, naplóban s más módon dokumentálja tevékenységét. Művészeti csoportok esetében sokkal profánabb a helyzet. Ha évi egy-két műsorral szerepelne^ a minősítő fesztiválokon, akármilyen fokozatot elérhetnek. Ez nem tréfa: megyénkben van olyan együttes, amely fennállása óta egy műsort készített, s a legutóbbi fesztiválon csak hajszállal maradtak el a komoly elismerést jelentő „ezüst” minősítéstől. Tévedés ne essék: nincs szándékunk a megítélés, elismerés rendszerét bírálni, de a köz- művelődés szakmai, módszertani irányításának tapasztalható formalizmusa, elbürökratizálása az igazi művelődési közösségek létrejöttét gátolja. Nyersen fogalmazva: a kutya se kíváncsi arra, hogy — mondjuk egy klubban — mennyire mélyek a tagok emberi kapcsolatai, s a klub foglalkozásai mennyiben szolgálják ennek a „kapcsolatkultú- rának” a kibontakozását. A laza kapcsolatokon alapuló közösségekben természetesen sokkal lassúbb, esetlegesebb az önművelődés iránti igény kibontakozása is. Végletes példa: többszörösen kiváló ifjúsági klub egyik törzstagja mondta el, hogy ő bizony a klub többi tagjáról alig tud valamit, vágyaikról, gondolataikról, gondjaikról pedig szinte semmit. Ellenpélda: sehol sem „jegyzett’ falusi ifjúsági klubban „Ismerjük egymást?” címmel vezetett foglalkozást a klubvezető, s ügyes kérdései nyomán mélyen, komolyan tárulkoztak föl a fiatalok. Ekkor derült ki, hogy a klubtagok majd mindegyikének családi, vagy munkahelyi körülményei rendezetlenek, elváltak a szülők, iszákos az apa, nem jön . ki a mostohaapjával, méltatlanul kicsi a fizetése. A KLUB AZÓTA MEGSZŰNT, ám néhány ott szövődött barátság és szerelem ma is tart, maradandóbban minden kiváló címnél, ilyen-, olyan minősítésnél. Az „esztendőkkel ezelőtt” emlegetésével kezdtük. A helyzet változatlan. A művelődő kiscsoportok közösségi jellegének erősödését a különböző versenyszellemű, adminisztratív „elvárások” — vagy jó kezdeményezések félreértése, eszközök céllá nagyítása — ma is akadályozzák. Sz. J. KÖNYVTERJESZTŐ FALUN Ne tessék eladni az én könyvemet A főutcán könyvárus verte fei a sátrát. Nagyobb szenzáció volt ez akkoriban, mint hébehóba a faluba elvetődő vándorcirkuszok. A gyerekek ámuldozva álltak a pult előtt, amelynek néhány négyzetméterén kitárulkozott az egész mesevilág. Félve nyúltak a hótiszta lapokhoz. Julinak óriási volt a boldogsága, amikor nem is egy, de két könyvet választhatott magának. Ügy dédelgette őket, mint más kislány a legkedvesebb babáit. Jól emlékszik, az egyik a Világszép nádszálkisasszony volt. Annyiszor elolvasta a meséket, hogy a végén már kívülről fújta mindet. És hát milyen a gyerek? Egy idő után szörnyen unta az ismerős történeteket. Nem volt bennü^ már semmi izgalmas. A könyvtárban aztán talált elegendő érdekes olvasmányt. A 'faluban vir- igjonc, ^minden lében kanál” kislánynak ismerték, de amikor könyv került a kezébe, megszűnt a világ körülötte. Behúzódott a szobába, vagy az udvar bokrai közé, és negyedikes korában gondolatban már együtt csépelte a törököt Dobó egri Vitézeivel. A könyv szeretete elkísérte Fekete Gyulánét, a tisza- szentimrei általános iskola igazgatóhelyettesét, akit néhány éve, azon túl, hogy változatlanul sokat olvas, egyéb kapcsolat is fűzi a könyvhöz. Ha nem is olyan „misszióval”, mint gyermekkora sátoros könyárusa, de ő is kipakolja tudást, élményt adó portékáit, hogy gazdára találjanak. A karcagi könyvesbolt könyvterjesztője. A kisújszállási gimnáziumi évek után képesítés nélküli pedagógusként Kunmadarason dolgozott, egy év él- teltével aztán visszahúzta szíve a falujába. Sokat töprengett akkoriban azon, hogy hogyan lehetne a művelődési ház nélküli „alvó” faluba becsempészni az irodalmat, a zenét, a művészeteket. Így jutott el a KISZ- klubba, ahol aztán szabad idejének nagy részét töltötte. Irodalmi színpadot szervezett: szavaltak, énekeltek ünnepségeken, esküvőkön, klubfoglalkozásokon, de saját kedvtelésükből is. Közben tanult és tanított. Elvégezte* a jászberényi Tanítóképzőt, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskolán pedagógia szakon szerzett oklevelet. Minél többet tudott, annál jobban hajtotta a kíváncsiság az ismeretlen félé. Rengeteget olvasott. Egyszer — már mint férjes asszony — úgy telepakolta a bevásárló kosarát könyvekkel, hogy a havi kosztpénz forgott kockán. Ekkor állt be ő is a könyvrészilet-fizetők sorába, s rövid időn belül a bolt könyvterjesztői közé is felkerült a neve. Hogy miért csinálja? Mindig akkor érezte jól magát, ha tudását megoszthatta másokkal. Szeret tanítani, s úgy érzi, a könyv ebben igazi segítőtársa. Reggel, be- csengetés után odaáll a padsorok elé, s a gyerekeknek bemutatja legújabb barátait, az új könyveket. Tudja, ki mit szeret, kinek milyen könyvet kell a kezébe adni. Fekete Gyuláné nemcsak szavakkal, de a versek, regények — oly gyakran — örök érvényű gondolataival is neveli tanítványait. Cinkosan mosolyog össze velük, ha odamennek hozzá, „Tanár néni, már csak tíz forintom hiányzik, ne tessék eladni az én könyvemet senki másnak!” Apró vásárlói közül kerülnek ki azok a gyerekék is, akik tanév közben néhányszor nyakukba veszjik a falut s munkahelyeken, utcán árulják a könyvet. A felnőttek is szívesen keresik fel az iskola mini könyvesboltját. Rájöttek, hogy az oly sokszor hallható hirdetés szöveg nem csalás. Legszebb ajándék valóban a könyv. TE
