Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

IO

SZOLNOK MtŰYfcl NÉPLAP

1978. augusztus 13.

Hosszú utakra várva

Hogyan tovább ?

„Én hajóstiszt leszek”.

Az idén érettségizett Kasza Csaba erről mélyen meg van győződve. Jelentkezett a Műszaki Egyetem Hajózási Főiskolai Szak Tengeri Ágazatára: a szolnoki fiú jelentkezését elutasították.

„Nem tört le a sikertelen felvételi, én lettem volna a legjobban meglepve, ha ne- talántán mégis fölvesznek: két pontot vittem magammal a suliból, kettes lett a matek érettségim, s a Verseghy Gimnáziumban eléggé fasírtban voltam a tanárokkal is. Amolyan tapasztalatszerzés volt a felvételi. Most van egy évem a következő felvételi vizsgáig, addig dolgozni fogok, de teljesen mindegy, hogy mit. Ügy néz ki, hogy szeptembertől elmegyek a kórházba betegtologatónak. És egy évig szeretnék sokat olvasni, sok zenét hallgatni és gyakorolni is a gitáron és a szájharmonikán. Persze, tanulni is, nehogy elfelejtsem, amit nagynehezen megtanultam.

Június 27-én volt a szóbeli felvételi, addig tanul.. .gattam. Aztán július 5-én a volt osztálytársaimmal elmentünk a Dunakanyarba, azóta meghányj uk-vetj ük a világ sorát, no meg kézenfogva járok egy kislánnyal... Élvezem a nyarat. Persze, melóztam is; alkalmi munkát vállaltam a

Héki Állami Gazdaságban, búzát lapátoltam (szívlapát!) a magtárba vagy négy napig, akkor összebalhéztam a feletteseimmel, mert ezt a nehéz fizikai munkát végeztették 14—17 éves fiatalkorú .gyerekekkel is. Nem lehetett tüdővel bírni azt a port, és még egy rongyot sem adtak szájvédőnek. Bementünk reggel hatkor, de este hatkor még szóltak, hogy várjunk, mert újabb szállítmány jön. Nem mondták meg előre, mennyit fizetnek, később derjjlt ki, hogy negyven fillért adnak mázsánként. Ha elmentem volna egy kőműves /nellé, ott egy nap alatt annyit keresek, mint itt ösz- szesen. És ráadásul az állami gazdaság munkásainak a könnyebb melót' adták, több pénzért. Ez is a nyárhoz tartozik. Most viszont vendéget várok, jön egy csaj az NSZK-ból, már járt itt egyszer, akkor ismerkedtem meg vele. Elviszem majd a hegyekbe. Miskolc, Eger, Dunakanyar, Sop- „ ron, Kőszeg, satöbbi. Elég jól tudok angolul és németül, de oroszul sem adnának ej.- Levelezek szerteszéjjel a nagyvilágba, tavaly Jugoszláviában összejöttem egy nemzetközi társasággal, a kempingben, felírtuk egymás címét, azóta van amerikai, holland, nyugatnémet, ausztráliai levelezőpartnerem A nyelvekre szükségem lesz a tengereken, kikötőkben is.

Mert mindenképpen hajóstiszt leszek. Van egy a családban, az fertőzött meg. Na, ki is? Szóval a nevelőapám húgának a férje. Három éve erre a hivatásra készülök. Az ember világot lát, ez a rokon is körülhajózta Afrikát, nem tudom, ez amúgy kinek adatik meg? Ugye, a tapasztalatok, a nyelvtanulás, és sokat lehet olvasni. .. Persze, én egy kezemen meg tudnám számolni. .. igen, két hajóskönyvet olvastam. Nálam nem ment ez a Verne-féle figura, mint a többi srácnál. Inkább csavarogni szerettem. Mindig. Három éves voltam, amikor a szüleim elváltak, abból állt a nap, hogy az ember tekergeti Később már nem találtam vissza a családba: el otthonról! Pedig rendesek, a mamám takarítónő, a nevelőapám gépkocsivezető a Volánnál. Szeretem járni az országot, utazgatni. Voltam már Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDKJoan és Jugoszláviában. Én voltam a fő ODK-s (Országjáró Diákok Köre) a suliban! Kevés dolog akad az életemben, amire szívesen emlékszem vissza, de az utakra igen. Amikor stoppal ment az ember, s ott aludt, ahol ráesteledett — ez nagyon megmaradt bennem. Amikor Jugoszláviában voltam, elcsatangoltunk egy halászhajóval: akkor döntöttem el véglegesen, hogy hajóstiszt leszek, ha törik, ha szakad. Nincs mese”.

Körmendi Lajos

Mindenem a gép

Rövidu j j ú sárga trikó, olajos nadrág, derékban spárgával megkötve. Aki mindezt viseli, Faragó Sándor, a kunhegyesi Kunság Népe Termelőszövetkezet mező- gazdasági gépszerelője. A fiatal szakmunkás élete első hivatalos munkanapjáról beszél.

— Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi ünnepi érzés — böki ki a sokadik kérdés után, — amikor ma kezembe vettem a szeszámot. Igaz, ismerek itt mindenkit, elvégre a szövetkezetben voltam tanuló, de ez a kedd azért különbözik az összes többitől. Elvégre ma kezdtem meg azt a pályafutást, amit az iskolában nagybetűs életnek neveznek.

Faragó Sándor tanyáról indult, édesapja mesterségét folytatja.

— Apu traktoros volt, bármerre néztem, mindenütt gépeket láttam magam körül. Másfajta szakmával talán nem is tudtam volna megbarátkozni, ehhez viszont változatlanul nagy kedvem van.

Három év. Ennyi telt ed Faragó Sándor életéből attól a perctől kezdve, amikor átlépte a kunhegyesi szakmunkásképző küszöbét, addig, amíg a Kunság Népe Tsz cukorrépa betakarító gépeinek egyikét javítani kezdte.

— Gyakorlatból mindig jelest kaptam, remélem, ez az erősségem aá itteni munkámon is látszani fog. A kezdés úgy sikerült, ahogy elgondoltam: ismernek, befogadtak mindenütt. Abban bízom, hogy a folytatás se lesz rosszabb. Én mindenesetre ezen leszek, hiszen

mindenem a gép. Ha később leérettségizem, és esetleg továbbtanulásra adom a fejem, akkor is a zúgó, morgó, csattogó szerkezetek közelében szeretnék maradni.

b. á.

Ügy tűnik. múlófélben vannak az ország lakóinak jelentős részét foglalkoztató izgalmak, mostanra mintha tisztázódott volna: hogyan tovább? Az érettségizettek lassan elfelejtik az egyetemi fölvételi vizsgák előtti (alatti) -vibrálást a gyomrukban, a gubancot a torkukban, megszűnt a család, az ismerősök találgatása, vajon felveszik-e a gyereket? Tisztázódtak a frontqfc: akit felvetek, zavartalan nyugalommal és derűvel élvezi a nyarat, némelyek esetleg dolgoznak is egy keveset, a fiúk pedig rossz előérzettei kerülgetik a fodrászüzleteket, ahol hamarosan megfosztják őket a divatos és büszke oroszlánsörénytől — amint megjön a katonai behívó. A szomorúbbak, akiket elutasítottak az egyetemek, íőísl kólák, talán megnyugodtak (ha nem! is nyugodtak bele) és munkahely után szaladgálnak, végleges vagy átmeneti munkahely után kutatva, attól függően, hogy feladták terveiket, avagy esztendő múltával újra nekirugaszkodnak a felvételinek. Várakozással teli időszak ez, valami megszokott megszűnt, s valami új még nem kezdődött el.

Szorongásokkal terhesek a napjai azoknak a szakmunkásoknak is, akik egy megszokott, megszeretett munkahelyet cserélnek fel az egyetemi padokkal. Az üzemben már „otthon” voltak, szavuk volt a brigádban, már elértek valamit, már számítottak rájuk, már el- kedztek dolgokat, amelyeket be is kel) fejezni, már barátaik voltak, jól érezték magukat a közösségben, s akikor jön a változás: tanulni kell, oda kell ülni a vizsgáztatók elé, és még elképzelni is megalázó egy ilyen embernek a saját kis- d iá kos hebegését, nyögdé- cselését...

Ennek a helyzetnek pontosan a fordítottját éli át az egyetemről frissen kikerült diplomás: otthagyván a védett falakat a vidám barátokat, programokat, vajon mi vár rá az Életben? Nehéz lesz? Tudja-e használni, amit tanult? És így tovább.

De ez az országosnak nyugodtan nevezhető stressz- állapot mólóban van. A fiatalok mostanra tudják a választ, a „hogyan tovább?” kérdésre. S a társadalom, az emberek is tudják, mindenki, aki bízik bennük: őszintén, egyenesen, ha érdes szókimondással is; tisztességesen, mindannyiunkért. ahogyan az közös: céljainkhoz igazán méltó. Hót: így tovább.

„Válásra”

■ r ■■ I

1 Ha>

M

int minden gyereknek, általános iskolás koromban nekem is sokféle elképzelésem volt arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek — így, kezdte a történetét Buczkó János. — Nyolcadikban végül is úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, a kárpitos szakmát választom, így lettem aztán hegesztő. Tíz éve dolgozom a szakimában, megszoktam, megszerettem, és most mégis „válásra” készülök. Ha minden szerencsésen alakul, öt év múlva közlekedésgépészeti mérnökként kerülök vissza a KÖTIVlZIG gépüzemébe, ahol jelenleg is dolgozom.

Hosszú volt az út idáig. A szakmunkásképző elvégzése után nyolc gyönyörű évet adott nékem a sport. Minden időmet a Tiszán töltöttem. Kajakoztam. Szinte

megszállottként edzettem, hajtottam magamat. Ennek két eredménye lett: spoitt- siker — a magyar bajnokságon egy alkalommal az ötödik helyezést értem el — majd a sportorvos elszomorító diagnózisa: túlterhelés, a szívműködés rendellenességei miatt búcsúit kell vennem az evezőktől.

Akkor kezdtem ei komolyan foglalkozni a továbbtanulás gondolatával. Beiratkoztam a gépipari szakközépiskolába. Sajnos a feleségem betegsége megakadályozott abban, hogy elvégezzem. Akkor közösen elhatároztuk, hogy folytatom az iskolát, majd ha megkapjuk a

lakást. Ez az örömteli esemény 1980-ra várható. Jelenleg a feleségem szüleinél lakunk két gyermekünkkel. Nos, nem volt más hátra, várakoztam, s még mindig ezt tenném, ha tavasszal nem jön oda hozzám az üzemvezetőm azzal, hogy lenne-e kedvem továbbtanulni? De nem ám valamelyik gimnáziumban vagy szakközépiskolában. hanem a Műszaki Egyetemen. Meglepődtem, de arra is gondoltam, hogy ezt a lehetőséget nem -szabad elszalasz- tamom. Megbeszéltem a családdal, utána benyújtottuk a jelentkezési lapomat.

Júliusban a felvételizőkkel egy hetet töltöttem az egyetemen. Előadásokat hall- _ gat tunk matematikából és fizikából. Bizony éreztem', hogy nagyon régen ültem már az iskolapadban.

Sokáig titkoltam a munkatársaim előtt, hogy jelentkeztem az egyetemre. Könnyen odavágják az ember fejéhez, hogy mi az, tón főnök akarsz lenni? Aztán végül mégis kiderült, és ők biztattak a tanulásra.

Most várom az értesítést Augusztus közepéig kiderül, hogy elkezdhetem-e az előkészítő tanfolyamot, ahol egy év alatt kell elsajátítani a középiskolai tananyagot. Ha ezen szerencsésen túl leszek, akkor Győrben, a Közlekedés. Gépészeti Főiskolán kezdem meg tanulmányaimat.

r T. E.

Negyedszerre sikerült

A csendes kis szolnoki utcában szép családi ház. Itt lakik Sándor Klára akinek szeptembertől új bejegyzést írnak a személyi igazolványába. Munkahelye: Szegedi Orvostudományi Egyetem. Négyszer próbálkozott a felvételivel. A makacs kitartás eredményt hozott, a negyedik nekifutás után, tavaly nyáron örömhírt hozott a posta, előfelvételis lett. Üjabb munkás hónapok következtek,1 s most már csak hetek választják el az egyetemi évektől.

— Amikor először jelentkeztem, már a felvételi előtt tudtam, hogy nem fog sikerülni — vallja meg őszintén. — Négyes, jeles tanuló voltam a szolnoki egészségügyi szakközépiskolában, fizikából azonban sohasem remekeltem. Így nem is voltak illúzióim. A másodszori próbálkozáskor sem hittem,- hogy felvesznek, elég keveset tanultam. Harmadszor már erősebb volt bennem a remény, jobban is készültem a vizsgákra, negyedszer pedig már a szóbeli ideje alatt tudtam, most sikerült.

— A kitartás meghozta a család által 1 is várva várt eredményt. Ebben azonban bizonyára közrejátszott ápolónői munkája is.

— Négy évig voltam ápolónő, először a szolnoki He- tényi Géza kórházban, majc a szegedi 1-es számú belgyógyászati klinikán. A kórházi légkör, a tudatos készülődés sokat segített £ tanulásban, rutint szereztem. Most már, mint „öreg ápolónő” tudom, hogy nem volt hiábavaló az olyan, korántsem kellemes feladat, mint például az ágytálazás a mosdatás. Viszont azt is megtanultam, hogy majc mint orvos értékeljem a nővérek munkáját.

Határozottan beszél jövendő hivatásáról. Már most tudja: nem akar híres kutató orvos lenni, csupán azt szeretné, ha lelkiismeretes, jó szakembernek tartanák. Eddig még nem jelentkezett a, „nagy Ö”, de úgy tervezi, hogy talán asszonyként diplomázik. Ahhoz, hogy igazán kiegyensúlyozottan gyógyítson, dolgozzon, kell a nyugodt háttér, az otthon, a férj, a gyerekek, még akkor is, ha ez majd többletgondot okoz.

— Nem fél a kemény munkától, ami az egyetemen várja?

— Nagyon félek, főként az

első két évtől. Búcsúzáskor a kolléganőktől orvosi tankönyvet kaptam ajándékba, még súlyra is sok. Kicsit aggaszt az is, hogy bizonyára a legöregebb gólyák közé tartozom majd, nehéz lesz újból beleszoknom egy fiatal közösség életébe. Az eddigi munkám, a felelősség, az emberi szenvedés mindennapi látványa sokat öregített a gondolkodásomon, sőt a viselkedésemen is. Nagyon tartok alttól is, hogy ha végzek, huszonnyolcévesként, még mindig csak kezdő leszek, még azután jön a szakvizsga. Így 32—33 évesen mondhatom majd, hogy szakorvos vagyok. De mindenképpen megéri. Veres Emma

Kezdetnek nem rossz

— Nagyon, rendes gyerek, fiatalok közt ritka az ilyen — mondja róla a portásnő. összenézünk a fotó- riporterrel, mindketten innen vagyunk a harmincon, jól megkapta a korosztályunk.

Galambosa Péter, az AG- ROKER alkatrészraktárából kerül elő. Amíg átesünk a bemutatkozás formaságain, átvillan a fejemen, amit az igazgatója mondott róla.

— Munkásemberek a szülei. .. Kitűnővel végzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen... A kezdők közül jobbat nem is ajánlhatnék. ..

Ennyi dicséret egy csapásra? Már-már veszélyes!

— Apám Diesel-szerelő -volt, én viszont a nagybátyám mesterségét választottam, aki mezőgazdasági gépekkel foglalkozik. Igaz, a döntéshez az is hozzájárult, hogy géplakatos tagozatú középiskolába jártam, de ettől még mehettem volna más pályára is... No, a lényeg az, hogy fölvettek Gödöllőre, és 11 hónap katonáskodás után elkezdhettem tanulni. Mire eljutottam a harmadik évig, édesapám nyugdíjba ment, akkor kötöttem szerződést a Szolnok megyei AGROKER- rel.

Szívesen átsiklana a miért fölött, nem tartozik azok közé, akik nem győzik hangsúlyozni : „a magam erejéből jutottam idáig!” Arról is legszívesebben hallgatna, hogy sokáig hiába igyekezett a szülői támogatást kisegítő ösztöndíjhoz hozzájutni, mert akkoriban valahogy „nem hiányoztak a Szolnok megyei üzemekből a gépészek”.

— Feltétlenül haza akartam jönni, és nagyon szerettem volna a termelésben elhelyezkedni. De hiába kopogtattam, mindenhonnan elutasítottak. így aztán nagyon kapóra jött az AGRO- KER ajánlata.

S hozzá sajnos szorongás:

vajon egy ilyen vállalatnál jut-e elegendő értelmes munka egy gépészmérnöknek?

— Amikor tavaly nyáron a rakodó brigádban dolgoztam, és megismerkedtem az AGROKER tevékenységével, rájöttem, hogy igen. És ráadásul ennek a kiruccanásnak az a haszna is megvolt, hogy kevés munkás van, akinek az idén be kellett mutatkoznom.

Galambosi Péter ettől függetlenül továbbra is az ismerkedésnél tart: három osztály munkáját, szervezeti felépítését tanulmányozza. Nem titok, hogy január 1- től valamelyiken ő is felelő® beosztásba kerül.

— Munka- és üzemszervezéssel foglalkozom, ezen a területen kell majd hasznos javaslatokkal előállnom. Az egyetemen nagyon sok praktikus dolgot megtanultunk, most válik el, hogy mennyi hasznosítható az elméletből a gyakorlatban... Az életem persze nemcsak munkából áll: nagyon szeretek olvasni, szórakozni, zenét hallgatni. De talán mégennél is fontosabb számomra a sport, illetve a foci.

Elmondhatja magáról, hogy az indulás jól sikerült. A kitűnő diplomával ötnapos iraki tanulmányutat is nyert, amelyet a vállalat igazgatója egyhetes jutalom- szabadsággal honorált.

Három hét munka után augusztus végén szabadságra menni — kezdetnek igazán nem rossz.

— braun —