Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
1978. augusztus 13. SZOLNOK MfcGYEI NÉPLAP 9 Hrisztosz Levandasz A SZIVACSHALÁSZ a szigetre érkezett, és sikerült kijutnia Amerikába, s találkozott Jakumosszal. Thomai mindenre jól emlékszik. Megboldogult anyjuk sokat sírt, hogy elmegy Miliosz, az egyetlen fiú, a család támasza az apa halála óta, aki szintén búvár volt az amerikai partokon halászó hajón. Sírt, hogy egyedül marad Triandafiliával — két lánya volt —, és nem láthatja többé őt. mert kő van a szíve helyén, nem akar szóit fogadni, hogy ne utazzon el, ne menjen el a messzi Tarbon Springsbe, ne élje le egész életét a világ másik végén. Jhomai felsóhajtott. Emlékezett rá, amikor eljött az id,ő, felszállt a helyi járatra, s ebbe a kikötőibe jött, hogy megvárja a messzi óceánról jött hajót, amely visszahozza őt. Visszaemlékezett, hogyan sietett délután a mólóhoz; és megállt a drótkerítés mögött, amit a rend őrei állítottak a szeretteit váró tömeg feltartóztatására. Hogy zúgott körülötte az emberáradat! És amikor lebukott a nap a kopár hegyek között, erős, búgó sípszó hallatszott, s utána még egy, s még egy: a látóhatár szélén felbukkanó hajó sietett hírt adni érkezéséről, és megremegett szemük előtt a világ! Emlékszik, hogyan táncoltak a hullámok és a mindenféle bárkák a hatalmas óceánjáró körül, s mégis oly lomhának tűntek, mintha kimerültek volna a vad tengerekkel való vias- kodásban... H angok hallatszottak, friss gyermekhangok, sivító női hangok, megtört öreges hangok. — Ott a hajó! — Befutott már az öbölbe! Érezte, hogyan reszketnek körülötte a szívek, hogyan borzong a vágytól a sokféle vidékről összeverődött tarka tömeg, hogyan várja az érkezőket, akik bizonyára évekig voltak távol. Emlékszik, hogyan úszott lassan a kikötő felé a nagy hófehér hajó, sokemeletes fedélzetével, hídjaival, pompás kéményeivel, amelyeket vörös és kék sávok csíkoztak, és megfáradt szíve úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. A hajó újra sípolt. Gondolata visszatért a múltba. Miliosz valóban nem feledkezett meg kötelességéről. És hogy, hogy nem, idegenben sem szándékozott megnősülni. „Menjenek először férjhez a lányok — írta anyjának —, majd meglátom utána, hogy én mit csinálok. . nyű csapás, elért ide is a háború, amely odadobta őket a szigetet lerohanó idegeneknek, s arcukról lehervadt a mosoly, kifosztották őket. Meghalt az édesanya kivándorolt fia utáni vágyában s az ő pártában maradásuk miatti gyászban, utána meghalt Triandafilia is, ő maradt egyedül még, s küszködött a megélhetésért, járt fel-alá, mint a szellem, az elhagyatott, halál sújtotta házban, anélkül, hogy Miliosz életjelt adott volna magáról. .. Később, amikor a vihar elvonult, befejeződött a háború, és kiűzték az idegen betolakodókat, megint kapott levelet, járt a postára pénzért, levélért... „Légy türelemmel, Thomai — írta neki Miliosz —, nemsokára összeszedem a béremet és jövök...” Közben teltek-múltak az évek, s Miliosz csak nem hagyta ott a munkát, még több pénzt akart szerezni, csak rakosgatta a pénzt... Üjra és újra olvasta a levelét, amelyet a postáról hoztak a szigetre. „Elég volt már. Ügy határoztam, hogy jövő hónapban hazamegyek, hogy pihentessem a csontjaimat...! Nem hitt a szemének, hogy újra láthatja, lehet, hogy már összetöpörödve az évektől, amelyek, eljártak fölötte is, és a küszködéstől a tenger fenekén, a nehéz búváröltönyben, amelyben a gyilkos, átkozott szivacsot szüretelte. És íme, most itt a szeme előtt a ládika a holmijaival, élő bizonyság, hogy most az egyszer valóban elszánta magát a hazajövetelre, hogy rálépett a nagy, hófehér hajóra, s jött megpihentetni csontjait a szigeten. Felemelte zavaros, könnyes szemét az aranycsíkos ruhás tisztre, aki egy kis íróasztalnál ült, s úgy tetszett neki, hogy tollszárával babrálva valamire vár, amit ő mond néki, hogy beírhassa papírjaiba. Elfáradt az álldogálásban, amíg Milioszra várt a tömegben a drótkerítés mögött, leste, mikor tűnik már elő az épület ajtajában, ahol az érkezők csomagjait ellenőrzik, mikor integet neki: „Thomai... Itt vagyok, megjöttem.” Hallotta a megafont, amely az érkezők nevét kiáltotta, akik átlépték a nagy hájó küszöbét, hogy az összegyűlt hozzátartozók tudják és elébük siessenek. De hiába fülelt a nevére. — Miliosz? — kérdezte többször is. — Nem azt mondta a hangszóró, hogy Miliosz? — Nem,... Nem, asszonyom. .. — vetették oda a mellette állók, és már oda se figyelték, nehogy elsza- lasszák szeretteiket. éső éjszaka volt már, amikor eljöttek érte, és behívták a kikötő őrszobájába. Kihalt, elcsendesedett a móló, a nagy tömeg régen elszéledt, s a távoli tengerekről érkezett hatalmas fehér óceánjáró fényárban úszott. Csillogott a fedélzet, a hajó orra-tatja, a vörös és kék sávokkal csíkozott vastag kéményt aranyszínű fénycsóva világította meg. Leültették a sarokban egy székre, s miután két szürke inges és sapkás kikötőmunkás behozott és elébe tett egy kis világosbarna ládát, közölték vele a szomorú hírt. Miliosznak nem adatott meg, hogy visszatérjen szülőföldjére. Egy reggel, pár nappal indulás után. amikor a hajó az óceánhoz közeledett, holtan találták a fekhelyén, egy másodosztályú kabinban, úgy látszott, mintha mélyen aludna. Az odahívott hajóorvos szívszélhü- dést írt be a jelentésbe, így minősítette a hirtelen halált — s azután a hajó horgonyt vetett Gibraltárban, és ott el is temették Milioszt. Thomai — a sápadt, fonnyadt arcú, sovány csont-bőr asszony, hajára vetett sárga fejkendővel — csak hallgatta, de úgy tetszett, nem érti. mit mondanak. A szavak zavarosan, összekeveredve értek el a tudatáig. A kis világosbarna ládára fordította, szinte odaszegezte a szemét, s olyan mereven nézte, mint aki sóbálvánnyá vált. Csak aki jobban megfigyelte, az látta, hogy ádámcsutkája fel- alá jár, mint amikor valami megakad benne, s nagyokat nyel. hogy levegőt kapjon... „.. .Thomaim, elég volt már. Ügy határoztam, hogy jövő hónapban hazamegyek, hogy pihentessem a csontjaimat-..” Miliosz levele volt ez, amelyet hetekkel ezelőtt hoztak a postáról. — Sok szerencsét a levélhez, Thomai kisasszony! Sok szerencsét! — kívánta Anasz- taszisz, a levélhordó, amikor kivitte a levelet, s ő levette a polcról az édességet, és megkínálta gyümölcsízzel. Számolgatta magában. Hány éve is, hogy távol van? Elmúlt-e már negyven? Visszaemlékezett. Amikor egy nap fogta magát, és otthagyta a szigetet, ő még kislány volt, kék szalagot viselt a hajában, s Miliosz magas, szálegyenes férfi, alig múlt harmincéves, koromfekete hajú, erős és karcsú. .. szinte látta újra, amint kijön a tornácra, s mögötte az anyjuk a Szűz Máriát kérleli, hogy óvja meg a szemmel veréstől. Az egész élet hamis álom volt, drága aranymadár kapott szárnyra, és elrepült kezéből, szemernyi reménye sem volt, hogy valaha visszatér. Miliosz megcsömörlött a sziget szivacshalász-társasá- gaitól, mert nem fizették meg munkáját. Elege volt az utazásból, a tengerrel való birkózásból az arab partokon, sose látott jobb napokat. s egyszer csak úgy döntött, hogy átkel a nagy óceánon, elmegy messze a végtelen Mexikói-öbölbe, Tarbon Springsbe, ahol érdemes küszködni a tenger fenekén, s szivacsszüret után sok dollár üti az ember markát Teljesen elvette az eszét Jakumosz, Froszo asszony fia, sok üzenetével, nem hagyta abba, írt, s újra írt néki onnan, arról a távoli vidékről: határozza el már magát, s menjen oda. s majd meglátja, milyen jó dolga lesz... S addig fontolgatta, míg végül elszegődött tengerésznek egy angol hajóra, amely Ügy tervezte, ha eljön az ideje, odahív majd magához, anyja jóváhagyásával, egy lányt a szigetről, egy rendes lányt. De múltak az évek. „Légy türelemmel még, ma-. ma, egy kicsit, hadid gyűjtsem a dollárt, rendbe szedem magam, és még öreg napjaimra is marad.” S kesergő édesanyja megrokkant, Triandafilia feje is őszült, Thomai arca is ráncos lett. és nem kopogott kérő a ház ajtaján. A szigeten egyre fogyott az erős férfi, a dolgos legény. (Átkozott légy, fekete idegen föld! Átok rád, Tarbon Springs, bizonytalan, fehér, drágán megfizetett szivacsoddal!) Csak azok a búvárok maradlak itt, akik nem tudták lábukat sem mozdítani, akik Afrika partjain súlyosan és gyógyítha- tatlanul megrokkantak, meg néhány semmirekellő léhűtő, akiket látni is rossz volt, nemhogy a házába fogadni... Múlt az idő a holmiból tegnap lett, s eljött a szőrI ■ eltek-múltak az órák. Besötétedett. Egyre kevesebben maradtak az érkezők, ritkult a tömeg, de ő még várt, hátha föltűnik Miliosz. Amikor besötétedett, és minden élcsendesedett körülötte, kinyújtotta fáradt és összegémbered.etl lábát, s belépett a nagy ajtón, megkérdezte, mi történt. Akkor ide vezették a kikötői őrszobába, s behozták és elé tették a kis világosbarna ládát. — Más holmi — hallatszott az arany vállpántos tiszt hangja — nem volt a kabinjában. A kapitány adta ide ezt a betétkönyvet, a zakójában volt, a Tarbon Springs-i bankban levő megtakarított pénzéről. Thomai szeme előtt elsötétül* a világ, s ráborult a kis világosbarna ládára, és fuldokolva zokogott. Szcbó Kálmán fordítása HÁMOS GYÖRGY MÖGÖTTEM ÁLLOK A cím nyomán az olvasó joggal gyanakszik tudathasadásra. Az alábbiakban szeretném eloszlatni a gyanúját Egy felfedezésemet hozom ezúton nyilvánosságra: az ember társas lény. Tudom, most legyintenek, hogy ezt mindenki tudja. Közismert igazság, hogy az ember egymagában boldogtalanná, meghasonlottá válik. Ilyenkor könnyű prédájává lesz a tudathasadásnak, hiszen, már védekezésből is kettéosztja énjét. Hogy legalább ketten legyenek ebben a nehéz világban. De azért egészségesebb dolog, és megnyugtatóbb is, ha az ember mellett nem ő maga áll, hanem valaki más. Ebből a célból találták fel a házasságot, mely, mint tapasztalhatjuk, makacsul tartja magát. Kell, hogy az ember mellett álljon valaki. A teremtő annak id,éjén nyilván ebből a megfontolásból teremtette meg Ádám mellé Évát is. Számomra szinte érthetetlen, hogy a tudósok már ebből az első esetből nem vonták le a helyes következtetést: nem elég, ha az ember mellett áll valaki, legalább olyan fontos, hogy mögötte is álljon valaki; Ádám és Éva mögött például az Ür állott. Rengeteg elfoglaltsága ellenére megengedhette magának, hiszen csak két ember mögött kellett állnia. S tudjuk jól, amikor az alma miatt nézet- eltérés támadt köztük, s ezért nem állt többé mögöttük: milyen nehéz sors várt rájuk. Még a Paradicsomból is ki kellett költözniük. Ha ebből a szempontból végigvizsgálnánk az emberi nem fejlődését és a világ- történelmet, világossá válna számunkra, hogy mindenki mögött, aki vitte valamire: állt valaki. (Aki nem vitte semmire, a mögött is álltak; de ezt már nem tudnám bebizonyítani. A világtörténelemben csak az van benne, aki vitte valamire.) A rendelkezésemre álló kevés hely miatt engedjék meg, hogy néhány milliárd évet átugorva, napjainkban folytathassam vizsgálódásomat. Iskolás koromból még iól emlékszem a megható és megnyugtató kis képecskék- re, melyek azt ábrázolták, hogy a kisgyerekek mögött egy angyal áll. Ha a gyerekek mentek, az angyal is ment mögöttük. Persze láthatatlanul. ö volt az őrangyal. Az emberiség azonban hihetetlen módon elszaporodott. Nem vagyok annyira járatos a teológiában, hogy megmondhassam, hogy áll ez a dolog az angyalokkal. Ha jól emlékszem a régi képekre: a felnőttek őrzésére már abban az időben sem vállakoztak. Pedig a felnőtteknek van csak igazán szükségük arra, hogy álljon mögöttük valaki. Társadalmunkban, melyben egyre erősebb gyökeret ereszt a materialista világnézet, már meghonosították a polgári esküvőt, a polgári keresztelőt és a polgári temetést. De meghonosult. bár erről egyelőre nemigen írnak lapjaink: a polgári őrangyal is. (A polgári úristen azonban, mint tudjuk, nem vált be.) A polgári őrangyalrendszer, bár életünket már nehezen tudnánk elképzelni nélküle, még sok módosításra szorul. Ez abból is kitűnik: ha egy kiváló művet megdicsérnek a kritikák, ha egy tehetséges embert 'kitüntetnek, vagy egy rátermett vezetőt magasabb posztra neveznek ki: nemigen mondják róluk, hogy biztosan állt mögöttük valaki. Ilyesmit csak akkor mondanak, ha valakit annak ellenére, hogy tehetségtelen és korlátolt, kitüntetnek vagy kineveznek. Az emberek ilyenkor felkiáltanak vagy összesúgnak (ez a kitüntetés nagyságától vagy az újonnan betöltött pozíció jelentőségétől függ): ugyan ki állhat mögötte? E z ellen a helytelen gyakorlat ellen küzdeni kellene; már úgy értem, az ellen, hogy az emberek ilyen alkalmakkor felkiáltsanak vagy összesúgjanak. Az anarchizmusra, az oktalan lázadozásra hajlamosak most biztosan arra gondolnak: a leghelyesebb az lenne, ha senki mögött nem állna senki. Meg kell nyugtatnom az olvasót (aki mögött valószínűleg szintén áll valaki): én erre egy pillanatig sem gondolok. Nem szívesen hirdetek olyasmit, ami megvalósíthatatlan, s ellenkezik az emberi természettel. Az emberi természet pedig, mint láttuk, már a teremtés kezdetétől fogva igényli az emberi kapcsolatokat: nevezetesen azt, hogy álljon mellette valaki, és mögötte is álljon valaki. f Életűnk szüntelen küzdelem a magányosság ellen. Fontos, hogy fontosnak tartsuk magunkat; s ehhez bizonyos ünnepélyesség s egynémely szertartás elengedhetetlen. Csak helyesleni lehet, hogy még meghittebbé. kedvesebbé, ünnepélyesebbé teszik a máris megkedvelt névadó ünnepségeket (keresztelőket). Azután itt van az ünnepélyes házasságkötés. (Igaz, ezzel kellett volna kezdenem; de most már mindegy.) Az a fő, hogy megható legyen, megindító és emlékezetes. Hogy a fiatal pár minél tovább hallja a szívében zengeni a sztereólemezről közvetített Lohengrin-nászindu- lót. Legalábbis a következő házasságig. Az emberek igényt tartanak erre a nászindulóra. Akad, aki négy- szer-ötször is igényt tart rá. A temetésen vagy a búcsúztatáson pedig a Beethoven- gyászindulóra. De ezzel az indulóval egyszer is megelégszenek. Az a lényeg, hogy a materialista ne kerüljön hátrányba a nem materialistával szemben; s élete fontos fordulóin ne legyen kénytelen nélkülözni az oly jóleső ünnepélyességet. De az élet nem csupa ünnep; igen gyakori benne a gond, baj, veszedelem. Ilyenkor a nem materialista az égi hatalmakhoz fordulhat segítségért, ami — függetlenül attól, hogy kap-e segítséget vagy sem — már önmagában is megnyugtató, vigasztaló. Igazságtalanság lenne tehát, ha az a materialista, akit ugyanilyen gondok nyomnak: este, lámpaoltás után nem gondolhatna bizakodva X elvtársra, akiről úgy érzi, hogy mögötte áll, s akit másnap fel fog hívni, hogy megsegítené őt bajában- Meg kell mondanom, a nem materialista még így is előnyben van; nem egyről tudom: annak ellenére, hogy Szent Antal pártfogását kérte, még tanácsi protekciót is igénybe vett. Nincs megbízható felmérés arról, vajon mindenki mögött valóban áll-e valaki; de abban biztos vagyok: mindenki azt hiszi, hogy valaki áll mögötte. Enélkül nem is lehetne élni. A múltkor felkeresett egy kopasz, idősebb férfi, s közölte, hogy együtt végeztük el a Krisztina téri elemi iskola mind a négy osztályát. Ö tudja, hogy mindig számíthat rám, de eddig nem akart zavarni. Most azonban arról van szó, hogy a fia egyetemre szeretne menni, stb. Elérzékenyülve néztem a számomra teljesen idegen,, kopasz embert, s arra gondoltam: hány éve állhatok már mögötte, anélkül, hogy tudtam volna erről? Elvben tehát, mint láthatják, megértem, mélyén emberinek s egyelőre még nélkülözhetetlennek tartom ezt a népszokást. Inkább csak néhány vadhajtásra szeretném felhívni a figyelmet. Ha valaki következetesen hanyagul végzi munkáját, fölényesen viselkedik kollégáival és hivatali feletteseivel: még nem biztos, hogy áll mögötte valaki. Kitüntetésre vagy előléptetésre való felterjesztését tehát nem kell elsietni. Ugyanígy hiba lenne mindebből kirekesztőm azt, aki szorgalmas és tisztességtudó — arra következtetve igyekezetéből és udvariasságából, hogy bizonyára senki sem áll mögötte. Hátha tévedünk, s ebből kellemetlenségünk származik. Ha valakiről pontosan tudjuk, hegy ki áll mögötte: a találkozásnál vigyázzunk, nehogy túlságosan is a mögötte állóra koncentráljunk, őt köszöntsük; az illetőnek pedig — személyisége elhomályosulván előttünk — nekiütődjünk. V iszont, ha valakiről csak úgy általánosságban tudjuk, hogy állnak mögötte, ne faggassuk, hogy ki áll ott. Bizonyos, hogy hallgatni fog; minél kevésbé állnak mögötte, annál titokzatosabban fog hallgatni. Ne illetődjünk meg tehát a sokatmondó hallgatástól sem; nem biztos, hogy nagyon nagy titkot takar. Vannak, akik olyan jelentősen tudnak hallgatni, hogy ezzel, mondhatnám: saját maguk állnak maguk mögé. Például, önök most esetleg azt kérdezik: ki állhat mögöttem, hogy ilyen kényes témáról írok cikket? De én nem szólok egy szót sem. Mélyen és sejtelmesen hallgatok. Összeállította: Őri Zoltánná Mortyn Ferenc: írországi emlék 1950
