Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. augusztus 13. úsznapi utazás után érkeztünk meg a mariupoli fogolytáborba. Bmóban «álltunk vonatra, csakhamar magyar földön gurult velünk a szerelvény. Verőce táján, ahogy átnéztem a széles Duna-ág, a sziget és a karcsúbb Duna-ág fölött, úgy rémlett, mintha túloldalt világosan látnám édesanyám nyaralóját a visegrádi hegyen, szemben a kisoroszi révvel. A szökés gondolata bevonulásom óta foglalkoztatott. Annak, hogy végül mégis maradtam, részint a körülmények, mindenekelőtt a saját bizonytalanságom volt az oka. Ezúttal világosan láttam, hogy ez az utolsó alkalom: vagy megszököm, amíg a magyar határon belül vagyunk, vagy soha. Sajnos, a vagon, amelybe többedmagammal bezsúfoltak, minden ízében ép volt, csak közös elhatározással szökhettünk volna, ha kibontjuk az egyik oldalfalat, aztán sorra kiugrunk. Közvetlen környezetem, két erdélyi fiú s egy viharsarokbeli, benne lett volna a vállalkozásban. A többség viszont nyúlósan, oktalanul, bután, romlott ösztönnel ellenállt. Szembe találtam magam azzal a különös irtózással a cselekvéstől, amelyről annyit írtam, s amit sokan a középosztály tulajdonságának tartanak, holott túlcsordul az osztály határain. Forrására, amelyből táplálkozik, sem a történészek, sem a szociológusok nem bukkantak rá. Kockázattal nem kellett számolnunk, hacsak azzal nem, hogy ugrás közben valakinek kimarjul a bokája. Mégis hiába érveltünk a szökés mellett. — Ne sokat jártassák a szájukat, mert szólunk az őrségnek! — ezzel fojtotta belénk a szót legfőbb ellenfelünk. Nem Volt mit termünk, vitatkoztunk. Sokszor .próbáltam, sohasem sikerült ezeknek az embereknek a lelkivilágába beleélnem magam. A hadihelyzetet, a végső kimenetéit világosan látták. Az illegális lépésektől riadoztak. Mikor elértük a Királyhágót, egyszerre csönd ülte meg a vagont. Belefagytunk mindany- nyian. Máramarosszigeten szótlanul vackolódott ki a vagonból mindenki. Ebben a pillanatban talán a szökés legvadabb ellenzői is tudták, hogy a hazatérés esélye pontosan annyi, mint a b^onu- lás napján. Eddig tisztek, tisztesek, legénység vegyesen utaztunk. Szigetén kétfelé osztották a társaságot: tisztek jobbra, legénység balra. Konfliktusba csak a karpaszományosok kerültek, egy részük tisztnek számított, mert letette a tiszti vizsgát, más részük legénységnek, de azok is tiszti munkát végeztek. Ellenőrzésre nem volt mód. így aztán sokan a tisztekhez csatlakoztak, részint a jobb élelem, részint a társaság kedvéért. Én a legénység közé vegyültem, s ezzel másfél évet nyertem. Ennyivel korábban tértem haza. Amerre mentünk, mindenhol pusztulás fogadott, üszkös romok!, bombatölcsérek, az utakat megtiporták az ágyúk, a harckocsik. A pusztulás közepén összelőtt gyár, ez volt a fogolytábor lakórésze. Maga a tábor napról napra nőtt. Nem messzi a mienktől másik tábor. Amaz felénk nyújtózott, mi meg afelé, egy napon lebontották a kettőt elrekesztő kerítést, eggyé vált a kettő, de csak azért, hogy nemsokára újabb táborokat faljon föl, vagy más táborok falják föl őt. Annyi szent, hogy a környék eltáborosodott, amerre a szem ellátott, barakkok, őrtornyok, szögesdrót kerítések. Eleinte, amíg a tartalékerőmből futotta, nehéz munCSUKÁS ISTVÁN: A fájdalmas kulcsmondat A fájdalmas kulcsmondat: „Keressük a kapcsolatot a tömegekkel!” A „tömegek”: apám, anyám, rokonaim. Se zászló selyme nem vagyok, se üres nyél — por vagyok a porból, sóhajtás vagyok a tüdejükből, dobbanás vagyok a szívükből, fény vagyok a szemükből, tétovaság vagyok a tétovaságukból, értetlenség vagyok az értetlenségükből, makacsság vagyok a a földhözragadtságukból, lenézett vagyok a lenézettségükből, sutaság vagyok a rossz reflexükből, gyanakvás vagyok a gyanakvásukból, titkos remény vagyok a titkos reményükből, erő vagyok az erejükből, szerelem vagyok a szerelmükből, nem is akarok más lenni. Nem is lehetnék. Balaton I. Balaton II. Révész Napsugár rajzot r kát végeztem. Aggasztott a vitaminhiány, s mivel a tábor egy része vetett föld volt, csírázott a búza, szorgalmasan legelésztem a csírákat, s nem gondoltam arra, mi mindenen mentek keresztül, mielőtt táplálékul használtam őket. Egy nap beállítottam az egészségügyihez. Vörös hajú, középkorú paraszt volt, karján fehér szalag, piros kereszttel. — Mi baja van, őrmester úr? — Pattanás van a fenekemen. Az Istennek sem akar elmúlni. — Mutassa — szólított föl némi merengés után. Letoltam a nadrágom, ő tovább merengett, majd vattadarabot mártott a sebbenzinbe, fertőtlenítette a pattanást, aztán vastag, piszkos körmű két uj- jával kinyomta. — Na, — morogta —, most már nem lesz semmi baj. ' Dehogy nem lett. Az ártatlan pattanásnak vélt tünemény dühösen terjeszkedni fájdalommal párhuzamosan megkönnyebbülést éreztem, a kés nemcsak belém hasított, hanem a végeérhetetlen napok óta tartó feszültséget is megszüntette. Megköny- nyebbülten sóhajtottam föl: no, ezen is túlvagyunk. Holott a gyötrelmek java ezután következett. A furunku- lusnak egy gyökere van, a karbunkulusnak annyi, ahány furunkulusból áll és valamennyi gyökeret kimetszik. Az orvos szétfeszíti a vért és gennyet ontó sebet, s a műszereivel addig kutat, amíg ki nem ártja az egész fertőző televényt. Szorítottam a padot, a szám, a fogam. Észre sem vettem, bekötöztek. Néhány nap múlva megállapították, hogy orbáncom van. A lázam negyven és negyvenegy fok között ingadozott Mindamellett a kenyeret estéről estére szétosztottam, enni nem ettem belőle, mert ráadásul az orbáncKOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Hazatérés a fogolytáborból kezdett, áttüzesedett s irgalmatlanul feszült. Dolgozni kamionokban vittek ki_ki a csajkáján ült, s ahányszor fordult a kocsi, annyiszor szikrázott a szemem fájdalmamban, mert egész testsúlyommal ránehezedtem a kelésre. — Ha megérik, felnyitjuk — mondta a tábori kórház magyar vezetője, egy debreceni orvos. Élttől kezdve naponként jelentkeztem nála, s ő mindig csak egy napi szolgálatmentességet adott. Mert mint mondta, kevés a férőhely. Férőhelyben pedig azért volt hiány, mert valamennyi komáját, akinek lúdtalpa volt, vagy ekcémája, betegállományba vette. A kórházi tartózkodás két előnnyel járt, tétlenséggel és jobb koszttal. A visszaélések ellen a szovjet parancsnokság pragmatikusan védekezett: — meghatározta a kórházban tartózkodó betegek számát. Mivel a főorvos a barátaitól nem vonta meg a kedvezményeket, a kívül rekedt .betegek harminckilenc-negyven-negyven-negyvenegy fokos lázzal egy-egy napi szolgálatmentességet kaptak. Mialatt szobatársaim oda- künt dolgoztak, magam tartózkodtam a szobában, a köpenyemen feküdtem, párnám a hátizsák. Én vettem át a kenyérszállítmányt s engem bíztak meg a kenyér elosztásával, „hisz úgy sem csinálok egész nap semmit.” Tíz-tizenöt féltékeny szempár szegező- dött rám, mialatt a késsé köszörült kanállal igyekeztem lehetőleg egyforma darabokra nyiszálni a vastag kérgű, csomós belsejű árpakenyeret. Ugrásra készen állottak körülöttem, készen a megtorlásra, ha részrehajláson kapnak. Legyöngültem, védekezésről nem is álmodhattam. Talán ezért nem vertek meg. — Felnyitni! — szólt a főorvos az asszisztenciának. Letoltam a nadrágom, aztán hasmánt végig feküdtem a pádon. A karbunkulust fertőtlenítették, majd a főorvos hangját hallottam: — Szorítsa össze a fogát! Noha — anyag híján nem kaptam érzéstelenítőt — mukkanás nélkül tűrtem a műtétet. A vágás fájt, de a ra ukránt kaptam. A kenyér mellé cukrot, zsírt és burizst kaptunk. Bármelyikből ettem, a gyomrom máris csikorgott, rohannom kellett megköny- nyebbülni az életveszélyes latrinákra. Egy szédülés, egy elhibázott mozdulat, s a mocsokba fulladtam volna. Az éhségnél cudarabbul gyötört a szomjúság. A víz ugyanazt a hatást váltotta ki, mint a burizs, akár a levét, akár a sűrűjét ettem meg. Egyik fogolytársam megkönyörült rajtam, teát adott. Egy másik vállalta, hogy megfőzi. Két pohár teát kaptam tőle, aztán eltűnt, teástól együtt. Annyi erőm maradt éppen, hogy időnként kitámolyogtam. Jött a drót, hogy a táborparancsnokság felülvizsgálatot tart. Idáig annyit megjegyeztem, hogy a hadifogoly sorsa mindig e vizsgálatok eredményétől függ. A kijelölt napon jártányi erőm alig volt, lassan, ki-kifulladva hozzákezdtem az öltözködéshez. Szobatársaim össze-össze- bújtak, a láz miatt zúgott a fejem, nem hallottam, nem is akartam hallani, miről folyik a szó. Végül az egyik hozzám fordult: — Maga elmegy? Bólintottam. Amaz megcsóválta a fejét, majd pillanatnyi habozás után hozzám lépett: — Azt, ugye, tudja, mi vár magára? Kérdőn vontam föl a szemöldököm. Válasza úgy hangzott, mint az ostorcsapás: — Szibéria. Épp a kötésemmel bajlódtam. Rossz helyen volt a seb, a kötést bajosan lehetett ide- ig-óráig is a helyén tartani. Csodálkozva bámultam rá. — Egy kolhozban felhizlalják, aztán tarkón lövik. Hát úav gondolja meg. A polemikus szellem nyomorúságom közepette sem pusztult el bennem: — Ha tarkón akarnak lőni, miért hizlalnának föl? — Azt maga csak bízza rájuk. Nem tehetnek róla, ilyenek. Más, hasonlóképpen észté len, rémhírek is keringte! Erre az egyre emlékszer pontosan, a fenti jelenet jó voltából, meg a következmé nyék miatt. Több súlyos be teg volt a körletben, tébécé sek, luetikusok, szívbaj osol Talán gyógyultan élnének m is, odahaza, ha nem szédíi meg őket a rémhír. Vállaltál a büntetés és a betegség két tős kockázatát s elbújta! nem jelentek meg a felülvizs gálaton. Negyven fok felett lázban csaknem harmadfé órát várakoztam, míg som kerültem. Minthogy magya rázkódni nem tudtam volna megtanultam latinul a beteg ségem nevét. Fölöslegesen a szovjet orvos csak rám né zett, máris beutalt a kórház ba. Ezzel valójában megmen tett. A többit egy Barabás ne vű marosvásárhelyi fiúnál köszönhetem. Minket, orbáncosokat kü lön szobában helyeztek el mintegy harmincat. Gyógy szer nem volt. Három hete töltöttem a kórházban, ez alatt egyetlenegyszer kaptan valami szulfamid készít ményt. Egyébként kinek-ki nek a szervezetére volt bízva képes-e megküzdeni az élet ért, vagy sem. A betegeknél olykor a fele, olykor a har. mada feküdt önkívületben : ilyenkor nem nyúlt az étel hez. 9 Barabás volt az egyetlen i tábori kórházban, aki a megmaradt adagokat nem cserélte el cigarettára, hanem szétosztotta a lábadozók között Megesett, hogy három-négj reggelit, ebédet, vacsorát ettem. A harmadik hét végén elbocsátottak a kórházból. Ekkor már javában folytak az előkészületek. A hadifoglyok egy részét visszairányították az anyaországba Mint kiderült, a lista, amire a szovjet orvos fölvétetett, s hazatérők listája volt. Egyetlen akadály: — a kórházban megnőtt a hajam aminek pedig a parancs szerint olyan rövidnek kelleti lennie, hogy két ujjal ne lehessen megfogni. Hajvágás? Ugyan mi az? A borbélyműhely előtt akkora sor tekerőzött, mint éhidőben a pékek előtt. A vonat óra-másfél óra múlva indult. A birkaösztön a sor végére taszigált. Estére, ha sorra kerülök. Édesanyámra, feleségemre gondoltam, oly régen nem láttam őket. Háromhetes haj miatt szalasz- szam el a vonatot? akkor, mint rakéta a sötét éjszakában, fölvillant a mentő ötlet. Előbbre kerültem, megjátszott izgalommal nézegettem jobbra- balra, aztán, amennyire megcsappant erőmből telt, harsányan kiáltottam: — Lugossy ezredes urat kérik a táborparancsnokságra: — Lugossy ezredes urat kérik. .. — Lugossy ezredes urat... Néhány perc múlva a bejáratnál tartottam. Senki sem okvetetlenkedett. Odabent a tágas teremben nyolc-tíz borbély szorgoskodott, az egyik szék kiürült, beültem: — Kopaszra, koma! — kiáltottam, mint egy tábornok. — Tudom én azt... — morgott a borbély. Néhány perc múlva szinte ugrándozva futottam a vonathoz. Még arról is elfeledkeztem, hogy alig nyomok többet negyven kilónál.
