Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-13 / 163. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. július 13. Szentlmrei öregek Gondoskodnak róluk, segítik ókét Hétágra süt a nap, nyomasztó a meleg. Néhányan az árnyékos tornácra menekültek, beszélgetnek. Dél közeleg, azt találgatják, mi főtt ebédre. Tegnap lebbencsleves volt, dinsztelt káposzta, fasirttal. Bent, a szoba hűvösében Gál néni már megterített. — Naponta háromszor csinálom. Bekészítem a vizet'is az asztalokra, bárkinek bevásárolok a boltban, nem szeretek egyhelyben ülni. Én vagyok a mindenes — mondja nevetve. Ki gondolná, hogy már nyolcvanhárom éves! Az egyik sarokban Fekete István nyugágyban szunyókál. Ö a legidősebb az öregek napközijében, a kilenc- venötödik esztendejét tapossa. Sári János és Kántor Lajos kártyával ütik el az időt, „zsíroznak”. Kántorné inkább a televíziót nézi. A gangon ülő asszony üres tekintettel mered maga elé. Meg se rezzen a köszönésre. A házból apró, törékeny nő jön elénk, ő magyarázza, hogy a mama már semmiről sem tud, ami körülötte történik. — Sokat szenvedett. A papa nehéz természetű ember volt, sokat tűrt, nélkülözött mellette szegényke. Kétéves voltam, amikor magához vett, édesanyám korán meghalt, örökbe fogadtak. Nekem az utolsó falatját is ideadta, olyan anyám volt. Megfogadtam, míg csak él, mindent megadok neki. P. László Sándor tsz-jára- dékos volt, özvegyének már nem ad semmit a szövetkezet. A tanácstól kap segélyt és ebédet. — Az első házasságából van egy fia a papának, de soha feléjük sem nézett — jegyzi meg a fogadott lány, Tamási Béláné, aki ma már kétgyerekes anya. Ö is beteges, a kisfia is, a férjét leszázalékolták. Nekik sem könnyű, de nem hagyják el a magatehetetlen öregasz- szonyt. — Mindennap fél négykor kelek, a téeszben dolgozom, a borjak mellett. Tegnap szálCsete főbíró uram 1837-ben kelt kunhegyesi végzésében már szóba kerül az éjszakai világítás és biztonság kérdése. „Minekutána az utóbbi fer- táleztendőben Kunhegyesen elszaporodott az éjtzakai tol- vajlások, lókötések száma, a községi elöljáróság parantsa szerint a gonoszoktól történő megkülönböztetés végett, napnyugtától napkeltéig az utzán tartózkodók kötelesek égő olajmétsest maguknál hurtzolni, mivel mindezek lemulasztása egy napi áris- tomot kurtavassal, esmetlő- dése pedig 12 könnyű pálcza elszenvedését vonja maga után a községháza előtti deresen”. És hogy a fenyegetésnek foganatja legyen, még ugyanebben az esztendőben létrehozták a községi éjjeliőri szolgálatot, amelyet 12 kiválasztott ember este nyolctól hajnali négyig látott el. A munkaeszközeik: nagybunda, mécses, síp és egy göcsörtös furkósbot. lítottunk, nem jöhettem haza napközben, édesanyámra várt minden munka... mert kettesben élünk itt, magunkra maradtunk a sok bajjal. özvegy Doma Sándorné szemébe könny szökik. — Amikor idős szüleim már támaszra szorultak, a két nővérem egyike sem vállalta őket. Az uram is súlyos beteg volt, de nem tudtam volna elviselni, hogy idegenekre szoruljanak. Akkor kötöttünk velük eltartási szerződést. Eladtuk a kis házunkat, hazaköltöztünk, rendbe akartuk hozni ezt a nagyot. Bele is fogtunk, aztán meghalt az édesapám. Igaz, közel volt már a kilencven- hez. . . rá egy évre, tizenhét évi betegség után. a párom is elment... — Még bírom a munkát megosztozunk rajta — szól közbe édesanyja, Vigh And- rásné. — Legeltetem a libákat, etetem az aprójószágot, ő meg a disznót, a malacokat látja el. Most vett a lányom nyolc kismalacot, felneveljük, kell a pénz a félbehagyott munkát befejezni. Tiszaszentimrén néhány évvel ezelőtt megoldhatatlannak látszott a magányos öregek sorsa. A tanácsnak nem állt annnyi pénz rendelkezésére, hogy minden problémát megoldjon. Szociális otthonban nem tudtak minden rászorulót elhelyezni, segély sem jutott mindenkinek. Egy régi parasztházat béreltek ki, ott nyitották meg az öregek napközi otthonát 1970-ben. Kezdetben csak ebédet adtak húsz személyinek, a megyei tanács támogatásával. Azóta sok minden változott, csak egy nem: sok az idős ember a faluban. A nem egészen 3 ezer 100 lelket számláló település lakóinak mintegy húsz százaléka hatvanévesnél öregebb. Az utóbbi két évben javult a helyzet. Társadalmi segítséggel felkutatták a támogatásra szorulókat. Szociális segély címén a tanács 197 ezer forintot használ fel évente, ennek 70 százalékát az öregeknek adják téli tüzelőre, ruházkodásra. Régebben kérni kellett, ma már Valószínű, a sötétben surranóka t, tolvajokat katasztrófád leleplezés ezután sem fenyegette. Erre abból is lehet következtetni, hogy az éjjeli őrjárat legifjabb résztvevőjének évszáma is jóval túlhaladta már a hatodik ikszet. Változás csak 1928-ban történt, amikor is Back Andor akkori főszolgabíró javaslatára a Kunhegyessel szomszédos és közeli tíz község 240 ezer aranydollár értékű kölcsönt vett fel, s így belépett a Nagykunsági Villamos Szövetkezetbe. Sovány, mezítlábas kubikosok ásták a lyukakat, fektették a faoszlopokat, és az egész község csodájára járt, amikor a villanyirodán felragyogott a messziről jött fény. Természetesen először a szolgabírói hivatal, majd a községháza kapott villany- világítást. Drága volt „a derét, meg az elektronyosság”, így az ágaskodó póznák elkerülték a lakosok ezreit, s a közvilágítás is alig javult. egyre többször hivatalból kezdeményezik, a beérkező jelzések alapján. Ebből a keretből kap havonta kiegészítő segélyt több mint negyven tsz-járadékos öreg. A napköziben ez év januárjától a tanács saját költségvetéséből megoldotta a napi háromszori étkeztetést, amiért csupán 1 forint 30 fillér térítést kap. Akinek nincs hozzátartozója és nem is napközis, annak 1 forint 5 fillérért szociális étkeztetést ad a tanács. Helyükbe viszi az ebédet a házi gondozónő, akit ugyancsak ez év elején állítottak munkába. Hat egyedül élő szociális gondozotthoz jár naponta hivatalból, nemcsak az ebédet, a gyógyszert viszi, hanem takarít, mos, bevásárol. Lelkes társadalmi aktívák segítenek neki, mint például Fábián Gáborné, a Vöröskereszt községi szervezetének volt titkára. Eszti néni idős kora miatt lemondott megbízatásáról, de a régi lelkesedéssel segít az öregek társadalmi gondozásában. És az úttörők, akik műsort „visznek” a napközibe, látogatják a betegeket, gyomlálják az öregek veteményesét. Tizenkét család eltartási szerződést kötött idős emberek gondozására, és lelkiismeretesen eleget is tesz kötelezettségének. Évek óta nem volt súrlódás eltartók és eltartottak között. Az Aranykalász Tsz is segít: a nyugdíjasoknak, járadékosoknak díjtalanul szállítja haza a tüzelőt, a háztáji föld műveléséért sem kér térítést. . . .Húsz napközis, hat házi gondozott, tizenkét eltartott, negyvenegynéhány segélyezett — és a többiek? Beleznai Sándor vb-titkár röviden summázza: — Megfelelő családi környezetben élnek, nem szorulnak segítségre. Egészségesek. még hatvanon túl is jól bírják magukat. Azért figyelemmel kísérjük őket. Családlátogatások útján folytatjuk a kutatást, hogy ne maradjon egyetlen idős ember se magára, támasz vagy segítség nélkül. — rónai — A község villamosítása valójában csak a felszabadulás után kezdődött. Ma a település valamennyi, azaz 105 utcájában több mint 50 kilométer villanyhálózat hozza a fényt, hajtja az ezernyi háztartási gépet, kismotort. A 2855 házban háromezer fogyasztó, havonta negyed- millió forintot fizet a kényelemért, a község pedig havi 44—50 ezret a 828 utcai égő éjszakai étvágyáért. Ma mindössze 17 belterületi házban pislákol már csak a petróleumlámpa. A TITÁSZ kunhegyesi ki- rendeltségén 22 ember vigyázza nyolc település villanyhálózatát, és a Schönherz Zoltán szocialista brigád ügyeleti szobájában karácsony éjszakáján éppúgy lehet hibabejelentést tenni, mint a nap bármelyik szakában. A féléívszázados jubileumot csendben, munkával ünnepük a kunhegyesi telepen. D. Szabó Miklós Elfogy a féltenyérnyi margarétákkal, bólogató harangvirágokkal, szamócaillattal szegélyezett út. Jól kiválasztott helyen áll a tisza- földvári Hajnóczy József Gimnázium és Szakközépiskola odorvári kutató tábora : szélvédett, csöndes, árnyas „zugot” találtak a sátraknak az irdatlan sziklás erdőrengetegben. Még forrás is van a közelben. Tizenhatodik éve minden nyáron itt táborozik a gimnázium néhány tanárja és diákja, sőt az utóbbi időben tanév közben ds felkeresik a Dél- Bükknek ezt a természeti ritkaságokban bővelkedő, csodálatos vidékét. Az évek során mintegy 350 diák kapcsolódott be az odorvári kutatótábor munkájába: sokan közülük — éppen az itteni táborozások hatására — választottak természettudományos pályát. A közeli barlang mindig megmozgatta a diákok fantáziáját, egy csoport minden nyáron a barlangban dolgozott, avatott irányítás mellett. 1972-ben, néhány nappal a tábórbontás előtt, új barlang bejáratára bukkantak. Ezt a barlangot Hajnóczy Józsefről nevezték el, s a Bükk harmadik legnagyobb, ilyen képződményeként tartják számon a szakemberek. Szépségben, érintetlenségben pedig aligha van párja az országban, hála a szakszerű, precíz feltárásnak. A barlangászás kemény sport, sok-sok métert kell hason, hanyatt, oldalt, fejjel előre, fejjel hátra kúszva, a legképtelenebb testtartásban araszolva megtenni, szűk kürtők, ásító mélységek, csúszós kövek között, egy karbidlámpa fényénél. Minden nedves, a hőmérséklet 8—10 fok, egy-egy elgördülő kő, hangosan kimondott szó félelmetesen visszhangzik. Munkaruhába, gumicsizmába öltözünk, gondosan becsomagoljuk a fényképezőgépeket, s Szűcs Gyula másodéves egyetemista — földvári öregdiák — vezetésével elindulunk, hogy végigjárjuk a barlangnak azokat a szakaszait, ahol a táborlakók dolgoznak. Keskeny járattal kezdődik: hason, térddel, illetve könyékkel segítve lehet araszolni. Megkóstoljuk a járat alját borító agyagot is a nagy igyekezetben. Később fenéken csúszunk egy keveset. Az első tágas terem kárpótol mindenért. A lámpák fényében fantasztikus cseppkőképződmények bontakoznak ki. — Ez a „Béka”, ez az „Orgona” — nevezi néven Szűcs Gyula az alakzatokat, sőt az „Orgonát” meg is szólaltatja, a falról leomló cseppkő- redők kővel ütögetve szép, zengő hangot adnak. Itt találkozunk Barát Barnával. aki rövidhullámú rádióadón értesíti a barlang további részében dolgozókat, hogy „vendégek” jöttek. Mint kiderül, szükség is van a jelzésre, mert az egyik járatból karunknál fogva kell kihúzni bennünket. — Most kezdődik a „Galéria” — mondja Varga Csaba tanár, aki egy csoporttal új nyílás, a barlang folytatása után kutat. A „Galéria”, majd az „Öriásterem” felülmúl minden eddigi látványt. Közben újabb csoportokkal találkozunk: különböző méréseket végeznek. Visszafelé még néhány vérhólyag, és horzsolás és ötórás földalatti „sétánk” véget ér. Sziklás, meredeken, gyökerekbe, füvekbe kapaszkodva megyünk föl a táborba, útközben meteorológiai méréseket végző lányokkal találkozunk, s megnézhetjük a környék — és a Bükki Nemzeti Park — egyik ritkaságát, a pikkelypáfrányt. A táborban néhányan a barlangi üledék anyagát osztályozzák a nagyasztalon. A néprajzosok még nem jöttek vissza a közeli faluból, úgyhogy — leszámítva á tűzifát fűrészelők csapta zajt — csönd van. Mindenki végzi a dolgát, amire önként vállalkozott. Németh Gyulával, a tábor vezetőjével, beszélgetünk: — Rengeteg dologgal foglalkozunk az idén. A barlangban a debreceni ATOM- KI számára végzünk megfigyeléseket, s hamarosan a barlangi élőlények mikroszz kopikus vizsgálatát is megkezdjük. Emellett meteorológiai, biológiai, földrajzi észlelésekre is futja. — Kapnak-e külső segítséget a táborozáshoz? — Az utóbbi években egyre többet. A debreceni ATOMKl, a szolnoki KÖJÁL műszerekkel segít, a Bükki Nemzeti Pa-rk és a Barlang- kutató Intézet anyagilag is támogatja a táborozást, a ti- szaföldvári Lenin Tsz a fölszerelés fuvarozását végzi. A táborozások haszna? Nehéz összefoglalni, hiszen a diákok kutatásainak eredményeit sok helyen hasznosítják, az iskolai oktató-nevelő munkában ugyancsak visszavisszatérnek a táborozások során szerzett ismeretekre. S aki nem természettudományos pályán tanul tovább, az sem felejti el az odorvári táborozásokat, mert itt tanulta meg értő módon tisztelni és szeretni a.természetet. Szabó János Fotó: T. Katona László Köcsipke-csodák Lefelé a Galérián Kezdetben az olajmécses... Félévszázados az áramszolgáltatás Kunhegyesen a»
