Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
1978. július 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Orsóval Emil: Ami jön Ami jön. Néha a fák, erdő, néha csak ág, néha egy dombhajlat után a tártkarúság, máskor a bővizű ég, meg az út, messzi vidék barangolása szemmel, sas-menedék, ami jön, város, a ház, hús, gyönyör, hajnali riadás, összeszorított tenyérben a láz, villamos, esti neszek, csend, amit hallani szebb, lágy csípővonalak, széttört neoncserepek, ami jön, füst, gáz, portakaró nyáron, télen a hó, tízévek után a perc mi igenis elragadó, mindig valami fény, másnap, a még, a remény, pedig — ami jön — sose jön igazán, csak én megyek. En. Kertész Péter: \ r Agait őrizd a világnak Magányosság a lélek rákja — megöl, ha már felismered. Gyufáról hitted, égő fáklya — zsugorodik bejárt tered. Mindenki meghat, aki árva. Míg közönyük súlya ereszt, nem nehezül reád a zárka — hisz él az ég fejed felett. A jó fogak még benned rágnak. A fémre nézz, milyen kemény. A mankók is repülni vágynak, vakokat is éltet a fény. Ágait őrizd a világnak, s magához ölel a remény. Gábor rajza Hj^^j Volt nálunk egy ilyen nevű nő. Magas volt, teltkeb-. lű, a szemöldöke ívelt és fekete. A férje meg icipici. Kozanoknak hívták. Jelentéktelen emberke, elférne egy sapka alatt. De ne adja az ég, hogy dühbe guruljon. Civakodik Marjával, veri az asztalt, mint a kovács az üllőt a kalapácsosai. — Megöllek! A lelket is ki- rázom belőled! De Marja huncut asszony. Szándékosan apai nevén nevezi, mintha megijedt volna: — Prokofij Mitrics! Mi lelt? — Beverem a pofádat! — Ma kását főztem. Hozzam? Színültig tölti a tálat, megöntözi vajjal, kis vajcsillagok úsznak rajta. Meghajolva áll, s úgy kínálgatja a férfit, ahogy lakodalomkor szokásos: —1 Fogyaszd egészséggel, Prokofij Mitrics, és bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened. Tetszik neki, hogy az asz- szony így kedveskedik, felkapja a fejét, nagy erőt érez magában. — Nem kell! De Marja csak sürgölődik körülötte, mint valami szobalány: vizet tölt, keresi a dohányzacskót. A férfi leveti a bocskorát, a kunyhó kellős közepén, Marja elveszi a bocskort, a kapcát bedugja a kis kályhába. Éjszaka a karjába veszi, a haját simogatja, és a fülébe dorombol, mint a macska... Ha megcsípi Kozanok, csak mosolyog. — Ugyan már, Prokofij Mitrics! Hisz ez fáj . . . — Jaj, nagyon fáj... agyonnyomsz... Újból megcsípi: hisz a férje, gondolja, nem valami idegen, férfi. így könnyít a szívén, az asszony meg rákezdi : — Jaj, te Kozan. te Kozan! Egyet-kettőt lekenek neked, véged van. Azt képzeled, fából vagyok? Mit gondolsz, meddig tűröm, hogy ilyen gomba sértegessen'' Azelőtt nem mutatta ki Marja, milyen is a természete, nemigen panaszkodott a házi bajok miatt. De amikor meghozták a szabadságot a bolsevikok, és azzal kezdték csábítgatni a nőket, hogy már azonos a helyzetük a férfiakéval, akkor Marja szeme is kinyílt. Ha feltűnik egy szónok, szalad nyomban a gyűlésire. Mintha kiveszett volna belőle a szégyenérzet. Egyszer még az is megtörtént, hogy odament a szónokhoz, és úgy szemezett vele, mint valami lány. Jöjjön, teázzék nálunk, szónok elvtárs. Kozanoknak persze rögtön eltorzult az arca. A szeme elsötétedett, az orrcimpája kitágult, mint a hólyag. Na, gondoltuk, ez most itt, helyben ellátja Marja baját. De mégiscsak erőt vett magán. Odasomfordált az asszonyhoz. — Indulás, hazafelé! De az asszony — csak azért is — a szónok helyére lépett, beszélni kezdett nekünk: „Paraszt elvtársak!” Dülöngéltünk a kacagástól. Ekkor aztán Kozanok is kijött a sodrából: — Szónok elvtárs! Kenjen le egyet annak a boszorkának! Otthon ököllel támadt az asszonyra. — Kirázom a lelket is belőled ! Marja meg még gúnyolja: — Ki csap itt ekkora lármát, Prokofij Mitrics? Szörnyű ugyan, de nem félelmetes... — Aprófát hasítok belőled, ha gyűlésekre mászkálsz! — Nem elég éles ahhoz a fejszéd! Dühbe gurul Kozanok, nézi, mit vágjon hozzá. De Marja megfenyegeti: — Ha csak egy ujjal is hozzám nyúlsz, valamennyi csuprot a fejeden töröm szét. Kozanok be akarja bizonyítani, hogy ő az úr a háznál. Marja is ugyanazt akarja. Kozanok az ágyon fekszik, Marja a kemencén. Kozanok A Parázs idők című antológiából (1917. Magvető). A kötet a Keli a ió könyv olvasómozgalom választható műve. 'J-,. „ . s t ■ ■ t ,• Györfi Sándor rajza Alekszandr Nyeverov: Bolsevik Marja odamegy hozzá, az asszony meg elmegy tőle. — Nem, kedvesem, nem úgy van már, mint azelőtt. Eljött a nagyböjt ideje a magadfajtának ... — Gyere ide hozzám. — Nem megyek. Ugrál, csak ugrál Kozanok, de végül mégis lefekszik a hideg takaró alá. Nevetséges, hogy hová jutottak! Már nem szül gyerekeket az asszony. Kettőt szült, s el is temette őket. Kozanok várja a harmadikat. de Marja megmakacsolta magát. — Elegem van ebből a játékból — mondja. — Miféle játékból? — Hát ebből. Te ugye egyszer se szültél? — Nem vagyok én asszony. — Én meg nem vagyok tehén, hogy minden évben borját hordjak ki neked. Majd ha kedvem tartja, akkor szülök. Kozanok dühbe gurult. — Beverem a pofádat, ha így beszélsz! Marja nem adja meg magát. — Meddő lettem — mondja. — Hogyhogy meddő? — Kiszáradtam, elapadt a vérem... És ha kényszerí- tesz, itthagylak, faképnél. Zsákutcába került a férfi. Azelőtt tréfálkozott az utcán, szomszédolt, de ezek után ki se dugja az orrát a házból. Lefekszik a kemencére, és ott hever, mint valami özvegy- ember. Mert ha eldöngeti, elmegy az asszony. De az még semmi, lehet, hogv a törvény elé idézi, s a bolsevikok biztosan elítélik, ilyen divat járja náluk, az asszonyokat kényeztetik. Ha mindenben enged neki, akkor meg szégyell- heti magát az emberek előtt, azt mondják majd, hogy gyenge jellemű, megijedt. Jósnőnél is járt, két ízben, de semmi haszna sem volt belőle. Marja kezdett újságokat meg könyveket hazacipelni a nőszövetségi klubból. Kiteregeti az abrosznyi újságot az asztalon, és ül, mint valami tanítónő, a szája mozog. Nem olvas hangosan. Kozanok persze hallgat. Jól van, olvass, bánom is én, csak el ne szaladj itthonról. Néha megpróbálkozik valami erőltetett tréfával: — Fejjel lefelé tartod azt a sürgönyt, hallod-e! Szép kis felolvasó! Marja ügyet sem vet rá. De tudvalevő, hogy a könyvek meg az újságok elnyelik az embert, megváltozik, más lesz, mint volt. Marja is idáig jutott. Odaáll az ablakhoz, és csak néz kifelé. — Unatkozom — mondja. — De hát mit akarez? — kérdezi Kozanok. — Valami mást, mint ez itt . . . — Adnék én neked, te po- kolfajzat! Mit ki nem találsz! Igazán úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Beleütötte az orrát a férfiak dolgába. Minden gyűlésen ott lebzselt. De már kezdte bosz- szantani a férfiakat. — Marja, eredj scsit főzni. Még mit nem! Csak végigmért bennünket. Kitalált valamiféle nőszervezetet. Soha még a hírét 6em hallottuk ilyesminek, alighanem nem is orosz szó ez. Látjuk ám, hogy egyik asszony is csatlakozott, meg a másik is, mi a fene! Kozanok házában tanfolyamok indultak, összegyűltek a nők, és kerepeltek. A tanács- .beli komisszár benézett hoz zájuk. Idevalósi, falusi gyerek. Vaszka Slapunoknak hívtuk azelőtt, de mikor beállt a bolsevikok közé, Vaszi- lij Ivanovics lett belőle. Ekkor már egészen megszelídült Kozanok. Ha csak kinyitotta a száját, tíz hang támadt rá. — Ugyan már, hallgass! A komisszár persze a nők pártját fogta, ez a programja. Manapság, aszongya, nem szabad rákiabálni az asszonyokra. Prokofij Mitrics, mert forradalom van. Kozanok meg csak bárgyún mosolyog, mint valami hülye. Legszívesebben széttépné ezt az egész forradalmat, de fél, hátha kellemetlensége támad. Marja pedig egyre jobban kirúg a hámból. — Én teljes mértékben a bolsevik párthoz akarok tartozni — mondja. Kozanok megpróbált rápirítani: — Nem szégyelled magad? Nem furdal a lelkiismeret? Majd megbüntet az Isten ha így viselkedel. Marja csak vihog: — Micsoda? Miféle isten? Honnan veszel ilyesmit? Teljesen elment az esze. Szinte egyáltalán nem zavartatta magát, ha a komisszárral volt, aki kommunista könyveket hozott neki, megzavarta a fejét, de Marja csak irult-pirult örömében. Egyszer ott ültek az asztalnál, szorosan egymás mellett, azt hitték, egyedül »vannak a házban, pedig Kozanok elbújt az ágy alatt, mert gyötörte a féltékenység. Leengedte a daróctakarót egészen a földig, és ott ült, mint görény a lyukban. Megszólalt a komisszár: — Jelentéktelen ember a maga férje, Grisagina elvtársnő. Nem is értem, hogy élhet vele ... Marja kacag. — Nem élek én vele, már negyedik hónapja. Egy fedél alatt lakunk, ennyi az egész. A komisszár megfogja Marja kezét. — Nahát, igazán? Alig hiszem. Közben egyre a szemébe néz, és közelebb húzódik az asszonyhoz. Átölelve tartja a derekát. — Nagyon együtt érzek magával — teszi hozzá. Hallgatja ezt Kozanok az ágy alatt, s a rosszullét környékezi. A fejsze után kapna, hogy agyoncsapja őket, de elfogja a félelem. Kidugja a fejét a daróctakaró alól, s látja ám, hogy nevetnek rajta. — Tudtuk, hogy ott kuksolsz a takaró alatt — mondja az asszony. Tanácstago- _ kát választot- t tünk. Jöttek , ' , az asszonyok L i is csőstül, mintha csak ^vásár volna. Ahogy beszélgetünk, zajon- gunk, halljuk ám, hogy Marja nevét kiáltozzák: — Marját akarjuk! Marja Grisaginát! Valaki közülünk is odakiáltja tréfásan: — Öt bizony! Azt hittük, jó mulatság lesz, s kiderült, hogy komoly dolog sült ki belőle. Az asz- szonyok, mint a csókák, csip- desik a férfiakat: csőstül támad ránk mindenféle özvegyasszony meg katonafeleség. A magunkfajtának nem nagyon fűlik a foga a hivatalhoz, különösen ezekben a mai időkben. Bánjuk is, csak legyintünk rá. Ha Marja, hát legyen Marja. Hadd égesse meg magát. Megszámolták a szavazatokat, s kiderült, hogy kétszáz- tizenöten szavaztak Marjára. Vaszilij Ivanovics, a komiszszár beszédében gratulált: — Marja Fjodorovna — aszongya —, maga az első hő a parasztküldöttek tanácsában. Szolgáljon becsülettel! A Szovjet Köztársaság nevében minden jót kívánok magának ehhez a megbízatáshoz, és remélem, hogy a munkás-proletariátus érdekeit képviseli majd. Marja szeme tágra nyílt, arcát pír lepte be. Csak áll nagy komolyan. — Becsülettel szolgálok majd, elvtársak. És ha hibázom ne ítéljenek el, hanem segítsenek. Kozanok ekkortájt már nagyon elkedvetlenedett. A legjobban az bántotta, hogy nem tudta, vajon kinevetik-e vagy tisztelik? Hazaérve azt gondolta: „Hogyan beszéljek most vele? Hivatalos személy lett!” Mi is álmélkodunk. Valami furcsa játék ez! Asz- szonyszemély, mégis hirtelen a járási tanácsba kerül, s ő dönt ügyeinkben ... Magunk között dohogtunk emiatt. — Ostobák voltunk! Szabad-e asszonyt ültetni ilyen tisztségbe? Nazarov apó meg is mondta egyenesen Marjának: — Marja, Marja, nem jó utat választottál. De az asszony csak a fejét rázta: — Engem a faluközösség választott, nem a magam feje után megyek. Benéztünk a tanácsba, hogy lássuk, mit csinál, hát rá se lehet ismerni. Felállított egy asztalt. rajta tintatartó, két ceruza, egy kék meg egy piros, mellette a titkár egy csomó papírral. Még a hangja is megváltozott az átkozottnak. Átfutja a sorokat: — Ez az élelmezési kérdésekkel kapcsolatos, ugy-e Jeremejev elvtárs? — Uihüm ... Aláírja a vezetéknevét a papírra, és újból megszólal, mint valami főnök: —Elkészültek a jegyzékekkel? Fejezzék be mielőbb! Nem hiszünk a szemünknek ... Na tessék, a Marja! Legalább egyszer elpirulna... Leelvtársoz valamennyiünket. Történt egyszer, hogy bement hozzá az öreg Klimov. Tőle is azt kérdezte: „Mit kíván az elvtárs?” Az öreg azonban ki nem állhatja ezt a szót, mint akinek a tyúkszemére léptek. „Bár járási tanácstag vagy, * én neked nem vagyok elvtárs!” Azt hiszitek, zavarba esett? Csak nevetett. Egy hónap múlva már férfiingben járt, olyan sapkát viselt, mint a vöröskatonák, és a sapkára csillagot tűzött. Sokáig szenvedett Kozanok, aztán megmondta az asszonynak, hogy el akar válni tőle. — Meg akarok szabadulni ettől az élettől. Nem bírom tovább, más asszonyt keresek, »hozzám valót! — Marja csak legyintett. — Csak rajta mondja —, réges-régóta ez az én véleményem is! öt hónapig dolgozott nálunk, de már torkig voltunk vele, nagyon húzott a bolsevikokhoz, meg aztán a többi asszonyt is megfertőzte. Az egyik is prüszkölt, a másik is prüszkölt, kettő meg végleg otthagyta az urát. Már azt hittük, nem szabadulunk meg ettől a mákvirágtól, amikor azonban történt valami. Támadást indítottak a kozákok. Felült Marja a szekérre a bol- sevikkokal, és elment. Hogy hová, nem tudom. Ügy hírlett, látták az egyik közeli faluban, de az is lehet, hogy nem is ő volt, hanem valaki más, csak hasonlított hozzá. Sok ilyenfajta van manapság minálunk. Tarisznyás Györgyi fordítása összeállította: Rékasy Ildikó
