Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. július 9. Újhelyi János: K. VÁROSBAN lÖRTÉNT Telefonbeszélgetés Női hang: Ne haragudjon, hogy így... ismeretlenül zavarom ... Arról van szó, hogy a központunk • N. városában, az egyik kihelyezett részlegünk munkásszállóján ankétot szeretne rendezni Bacsó Péter „Jelenidő” c. filmjéből... Beszéltem a rendezővel, nem ér rá ... £n: N. város ? Hiszen azt jól ismerem... Női hang: Akkor küldeném is a szerződést... Én: Szerződést?! Női hang: Tudja, ez egy új kezdeményezés ... Sok még a bürokrácia... Szerződést kell kötnünk. Én: Bocsásson meg, de kivel beszélek? Női hang: A vállalat függetlenített népművelője vagyok ... Kezdő... Ez az első akcióm. A lényeg: minden hónap első hétfőjén munkásokról szóló filmeket szeretnék bemutatni a szálló lakóinak. Azért választottam a hétfőt, mert olyankor nincs tévé, s talán meg lehet fogni az embereket ... Én: Ha jól értem, én lennék az a bizonyos kísérleti nyúl? Női hang: Kérem, ne mondjon nemet! Küldhetema szerződést? Én: Hát... küldje! A találkozás Késő őszi délutánon, N. városban, el nem tévszethető helyen, a templom előtt találkoztam B. Máriával. Villamosra szálltunk. Mikor a harmadik megállót is elhagytuk, megkérdeztem: — Nem itt kellett volna leszállnunk? B. Mária zavartan bámult ki a ködbe. — Talán... Nem is tudom. — Először jár itt? — Dehogyis. Voltam már, csak mindig kocsival jöttünk. Most egy kicsit zavarban vagyok. — Akkor a következő megállónál szálljunk le. — Jó! — hagyta rám B. Mária. Tizenötperces keresgélés után megtaláltuk a munkás- szállót. B. Mária boldog volt. — Mondtam, hogy itt kell lennie valahol. Honnan tudta, hogy most '-ell leszállnunk? — Megéreztem. — Jaj, de vicces! — A! A portán A szép, modern szállóban a hatvan körüli asztmás portás sajnálkozva széttárta a kezét: — Semmiféle moziról nem tudok ... Csak elsejével vagyok itt... ugye... nekem senki sem szólt. B. Mária: — A szobák rendben vannak? Portás: —■ Miféle szobák? B. Mária: — A vendégszobák. Itt alszunk. Portás: — Ja! Valami rémlik. A gondnok néni, Erzsiké szólt... Az egyik szobába három férfi, a másikba két nő... Erről van szó? B. Mária: Jaj istenem... Senki nincs itt a vezetőségből? Ekkor közbeszóltam: — Van még idő, egy teljes óra ... Megnézem a szállót közben majd kialakul, ne izguljon. Csak a film legyen itt. B. Máriával végigjártuk a szállót, benéztünk a főzőfülkébe — egy öregember lebbencset főzött — egy-két Anion Pavlovi« Csehov híres mondatát kölcsönöztem címül ehhez a kis történethez, amelyben egy hétköznapi filmankét eseményeit szándékozom elmesélni tisztelt olvasóimnak. szobába, a mellékhelyiségekbe ... — S a könyvtár? — kérdeztem. — Az még nincs ... illetve van egy pici szoba, de azt jobb, ha nem nézi meg, kétszáz könyv a padlón ... Visszamentünk a portára. Hatalmas darab férfi állt a folyosó végénél, nyitott felöltőben, széttárt lábbal. Rögtön ránk támadt. — Rossz a szervezés! Ki találta ki ezt a marhaságot, hogy hétfőn este hatkor a Jelenidőt vetítsék?! Nem lesz itt senki, fizetési nap van. Beszélt, megállás nélkül, aztán egyszerre elkapott két, éppen elosonni készülő fiatalembert. — Hová mentek, hé?! — Izé... Az Aranyfácánba — mondta az egyik. — Nem mentek sehova, itt maradtok! — Azt beszéltük meg ... És Gyula bácsi is mondta, hogy ott találkozunk ... A testes férfi megenyhült. — Na jó, menjetek, majd én' is jövök... — Hozzám fordult. — Félnyolcra végzünk?! Sejtelmesen felvontam a vállam: — Nem tudom. A férfi legyintett, elfordult tőlünk. Megkérdeztem a remegő B. Máriát — Ki ez a pali? — A részleg szb-tit- kára — súgta a kislány. tam, aztán visszamentem a munkásszálló portájára. Az szb-titkár a fotelban szunyókált, mellé ültem, erre felriadt. Lemondóan legyintett. — Még mindig nincs vége. Hosszú film, ezt is jól elnyújtották. Ültünk és hallgattunk, vártuk a film végét. , Az ankét Felgyulladt a villany a tévészobában, és én meglepődve konstatáltam, hogy a vártnál jóval többen nézték meg a mozit. B. Mária remegő hangon bemutatott, majd átadta a szót nekem. — Hát kérem, akit nem érdekel a beszélgetés, az elmehet. A jelenlét nem kötelező. Különben voltam az Aranyfácánban, egy talpalatnyi hely sincs ... Egy srác felröhögött: — Marha jó duma! A szomszédja oldalba bökte: — Kuss! Fogd be a szád! Miután a „kontaktus” ilyen módon azonnal megteremtődött köztünk, jó másfél órát beszélgettünk a filmről... Illetve magukról vallottak az emberek, munkahelyi és egyéb problémáikról. A film „csak” ürügy volt. Az ankét után, a jelenléti ívet aláirva (velem együtt negyvenötén voltunk) B. Mária megkönnyebbülten sóhajtott. — Rosszabbra számítottam az előjelek után. Ez az első igazi sikerem. — Akkor erre inni kell, jöíjön, meghívom. — Az Aranyfácánba? — Nem, ott igazán nincs hely! Aztán bementünk a városba. Epilógus Hatkor a portán, majd az Aranyfácánban, és megint a portán B. Mária csillogó szemekkel: — Minden rendben. A film befűzve, a szállás elintézve. Félreértésről volt szó ... — Közönség? — Nem sokan, de vannak. — Nem baj, kezdjék el a vetítést. Az szb-titkár a portással beszélgetett, ott volt még néhány fiatal is. Odajött hozzám. — Ne haragudjon, nem tudtam, hogy maga Bacsó, a film rendezője... Ámultán néztem rá: — Nem az vagyok. — Mindegy — legyintett a testes férfi és leereszkedett mellém. — Az az igazság, hogy ezt a filmet legalább ötször láttam különféle pártiskolákon ... Már a könyökömön jön ki. A fiatalemberek ott ácso- rogtak előttünk, vigyorogtak. — Ti nem nézitek a filmet? — Á! Nem nekünk való az — így az egyik. — Mennének már az Aranyfácánba — az szb-titkár ellenségesen rámvillantott. Nyeltem egyet. — Én is elmennék veletek — mondtam. Az szb-titkár fájdalmas arccal közölte, hogy neki maradnia kell, de ha menni akarok, a két fiú elkísér, így is történt. Az Aranyfácán ugyanolyan kocsma, mint a többi. A zsúfolásig telt helyiségben felfedeztem a korábban megszökött két fiatalembert. Integettek, hogy üljünk oda hozzájuk. A hangulat emelkedett volt, a malacbanda egyfolytában húzta, majd mindenki énekelt. Bús magyar nótákat. A fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy ők fizessenek. ElfogadMásnap délelőtt, volt időm a vonat indulásáig, sétálgattam a városban. Egy építkezésen kötöttem ki. Markológépek vájták a földet, betonoztak, sürögtek az emberek, valami aluljárót építettek a város központjában. Egy kéz nehezedett a vál- lamra, ismerős arc mosolygott rám, egyik fiú volt az esti ankétről. — Nézelődünk? — kérdezte. — Aha. Te itt dolgozol? Az egyik földmarógép felé mutatott. — Az az enyém. Most állok, mert átszakítottam egy vezetéket.. . Szerencsére holtkábel volt... Észrevettem, hogy valaki figyel bennünket, felismertem az szb-titkárt, — kézzel- lábbal magyarázott valamit néhány embernek. Ügy tett, mintha ott se lennénk. A fiú tovább bézséit. — Lehet, hogy marhaság volt, amit tegnap a művé- szetrő’ mondtam... Tudod nekem egy kép, egy szobor művészet, meg a film is, csak nem az olyan, mint a Jelenidő, mert az olyan hétköznapi volt, mint a mi életünk. De azért jó volt, ilyen . is kell. Észrevette, hQgy az szb- titkárt figyelem. — Nem rossz ember. Minden reggel itt van kezdéskor, hatkor, persze hájtja az embereket, de nem rossz. Csak kicsit sokat magyaráz... De a prémiumot is kihajtja ... Szóval nem rossz. A földmarógépről lekiabáltak: — Lajos! Gyere dolgozni! A fiatalember indult, fordultában még visszaszólt: — Aztán csinálhatnátok már egyszer egy jó kovboj- filmet is... Olyan bunyósat. Mert az is kell ám a melósnak. Bólintottam, majd egyszer! Tekintetemmel az szb-titkárt kerestem. De mintha a föld nyelte volna el. • . ' Németh Jóisef: Triptichon Ablak a világirodalomra A téli könyvvásár egyik népszerű újdonsága volt Bo- humil Hrabal Tükrök árulása című novelláskötete. A benne foglalt huszonkilenc elbeszélése: a teljes kisiprózai életmű. Hrabal a capeki ihletésű XX. századi cseh epikának hagyományőrző folytatója, ugyanakkor a modem groteszk egyik legismertebb, újító mestere is, a tótágast álló valóság elemzője és szatirikus kritikusa. Munkásságát eddig megjelent köteteiből s főként a „cseh új hullám” filmjeiből nálunk is igen sokan ismerhetik: a hatvanas évek közepén készült világsikerű cseh filmalkotások közül nem egynek Hrabal volt a forgatókönyvírója. Ezzel a gyűjteménnyel immár 168. kötetéhez érkezett az Európa Zsebkönyvek sorozata. Igen magas ez a szám, s a mennyiség itt minőséget is jelent; jelzi hogy a sorozat jól működik, s reális, széleskörű olvasói igényeket elégít ki. A Zsebkönyvek mintegy párhuzamosan futnak a Modem Könyvtár darabjaival (e másik, s szintén nagyon népszerű sorozatban — igaz, hosszabb idő alatt — már kétszer ennyi kötet látott napvilágot). A két rokon kiadói vállakózás jellegében eltér egymástól — a Modern Könyvtár kockázatra, fölfedezésre is gyakorta vállalkozik, míg a Zsebkönyvek a kipróbált értékeknek ad otthont. A kötetek listája azt bizonyítja, hogy a nagy nyelvterületek irodalmai közt arányosan megosztott, körültekintő figyelem alakítja az éves tervet. S nem szorulnak háttérbe a kisebb nemzeti irodalmak sem — épp a föntebb említett Hrabal-kötet lehet a példa. (Zárójelben azért megjegyezzük: az úgynevezett kis irodalmak képviseletében szívesen olvasnánk még több művet, elsősorban kedvcsináló, érdeklődést fölkeltő válogatásókat.) Az Európa Zsebkönyvek egyik nagy érdeme a viszonylagos fürgeség. Gyakori panasz, hogy hozzánk a világirodalom sikerkönyvei is évtizedes késéssel jutnak el olykor), s mire egy-egy szerző vagy mű itthon szenzációt kelt, a nagyvilágban már múltidőben beszélnek róla. E meg- késettség ellen általában sikerrel veszi föl a küzdelmet a sorozat — Heinrich Böll Katharina Blum . elveszett tisztessége című kisregényére hivatkozhatunk például, amely nem sokkal a hazai folyóiratközlés után, s alig egykét esztendős késéssel jelent Európa Zsebkönyvek, 1977 meg (nyomdai viszonyaink ismeretében ez mindenképp vívmány). Más értelemben is fürge a sorozat: nem ritkák az utánnyomások — Böll könyvét is pillanatok alatt vásárolták meg a könyvbarátok, de 1977-ben már itt is volt az újabb kiadás. Ugyanebből az esztendőből való példa: a Száll a kakukk fészkére hatalmas sikerrel futott a mozik műsorán, színpadi változatát a Vígszínház mutatta be — kiszámítható volt tehát, hogy az amúgyis „hiánycikk-könyv” iránti kereslet tovább növekszik. A Kiadó korábban a Modem Könyvtárban tette közzé Ken Kesey regényét; most pedig átemelte e másik, jóval nagyobb példányszámú sorozatába. Abe Kobo A homok asszonya és Silvya Plath Az üvegbúra című könyveinek új kiadása is gyorsan megtörtént. E cikk terjedelmét meghaladná, ha a teljes 1977-es termésben kívánnánk tallózni. Ezért csupán néhány szovjet szerzőtől származó kötetet emelünk ki — s korántsem azért, mert a Nagy Október tavaly ünnepelte 60. évfordulója miatt „így illik”. A művészi rang diktálja, hogy kiemelten emlékezzünk meg a Parázs idők című, Gerencsér Zsigmond válogatta antológiára, amely Iszaak Bábeltől Alekszej Tolsztojig vonultatja föl a szerzőket — a forradalomra emlékezve. Szintén nagy siker volt az Ünnepi Könyvhétnek immár hagyományos kortársi szovjet novellaantológiának, amely Téli köd címen jelent meg. S ugyancsak a könyvhét slágere volt a korán elhunyt, sokoldalú szovjet író, Vaszi- lij Suksin Harmadik kakasszóra című kötetének publikálása. Ez a gyűjtemény — ezúttal már az utánnyomásokat nem, csupán az első kiadásokat véve fígy elemibe — a sorozat tavalyi folyamában a legkiemelkedőbb, legjelentősebb volt: a realista epikának elkötelezett, maradandót alkotó művészt mutatott be az olvasóknak. S még egy szovjet szerző: Anatoli) Krivonoszov munkája, a Süss föl Nap! című regény is fokozott figyelmet érdemel. A munkásosztály ábrázolása napjainkban háttérbe szorulni látszik a magyar prózában és a szocialista országok epikájában is; az írói érdeklődés az értelmiség problémái felé tolódott el. Ez természetesen önmagában nem kárhoztatható — a munkásosztály mindennapjainak, mai életének bemutatása azonban nem maradhat el. Krivonoszov műve — amely a Novij Mir 1974-es évfolyamában jelent meg, s keltett mindjárt nemzetközi föltűnést — azt példázza, hogy igenis lehet napjainkban korszerűen, felelősen írni a proletariátusról. A könyv egyébként, szociografikus közelítésével, párhuzamba is hozható a kortársi magyar szépprózának a tényirodalom körébe tartozó alkotásaival. Stephan Hermlin NDK-ban élő író Cornelius-híd címen megjelent válogatott elbeszélései sok vonásukban Bertolt Brecht hatását mutatják, de tovább is lépnek a breohti iskolán. E novellák változatosságuk, mívességük, magas színvonaluk okán érdemlik ki az olvasó figyelmét — a szerző pedig megkülönböztetett becsülésünket is azzal, hogy József Attila költeményeinek ihletett tolmácsolója hazájában. A további ismertetés helyett befejezésül egy nagy érdeklődéssel várt könyvről szólunk — mintegy kedvcsinálóként. Julio Cortázár Nagyítás című kötetéről van szó. Az argentin író és költő a valóság elemeit a képzelet szüle- knényeivel vegyítő munka* - ban — mint oly sok dél-amerikai regényíró kortársa — a modern epika megújulásának lehetőségeit keresi. A Nagyítás ugyan nem a legjelentősebb műve, de nálunk — Michelangelo Antonioni 1966- ban készült, hasonló című filmje révén — ezt ismerik legjobban. Klasszikus és kortársi világirodaimat nálunk nem egy kiadó és nem egy sorozat publikál — de jellege, formátuma, példányszáma és ára jóvoltából a legszélesebb tömegekhez az Európa Zsebkönyvtár kötetei jutnak el. A sorozat gazdái jól sáfárkodnak napjaink európai — és olykor Európán túli — irodalmának bőséges kincseivel; az Európa Zsebkönyvek sorozata: ablak a világirodalomra. Tarján Tamás
