Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
1978. július 9. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP „Borsodi fonó” címmel folklór napokot rendeztek Miskolcon, a Gárdonyi Géza Művelődési Házban. A rendezvény- sorozatnak egyik látványos pogromja volt a népművészeti, népi iparművészeti cikkek vására. Fazekasok, szűcsök, szíjjártók, fafaragók, mézeskalácsosok mutatták be portékáikat. A képen: nehéz választani Orökéietíí iskolatábla MM Bármilyen korszerű oktatástechnikai eszközt találnak fel, s el is terjed a gyakorlatban. az oktató-nevelő munkában, úgy tűnik, mégis nélkülözhetetlen marad a tábla és a kréta. A legrégibb kelléke az iskolának, a szemléltetés legegyszerűbb eszköze, s talán a legtöbb bosszúságot okozza tanárnak, diáknak. A kréta — minősége válogatja — rendszerint hátborzongatóan csikorog, nem fog, a tábla szálkás, fényes, már az első pádból sem láthatók a betűk, az ábrák. A tábla karbantartása ráadásul nem is olcsó. Egy négyzetméter újra festése — a jelenlegi árfolyam szerint — száztíz forint nvolcvan fillér. Könnyen kiszámítható, hogy ha az isko- 1 ában hatvan négyzetméter- nyit kell tanévenként kétszer újra festeni, tekintélyes ösz- szeget. több mint tízezer forintot visz el az iskola költségvetéséből. A szolnoki Vegyipari Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskolában már két. éve nincs gond a táblával. Szűcs Gyula, az iskola igazgatója, s két pedagógus, Szilágyi Jenő és Terjéki Miklós mattírozott síküveggel újították meg a hagyományos fekete táblát. Az újítás lényege: a salgótarjáni Síküveggyár által gyártott öt milliméter vastag különleges üveget szereltek fel az iskola tábláira. Az üveg megvásárlása s felsze- reltetése ugyanannyiba került, mint egy tanév kétszeri táblafestése. Hol van hát akkor az újítás haszna? — kérdeztük az iskola igazgatójától. — Az üvegtáblát nem kell festeni, de cserélni sem. Évtizedekig kitűnően használható anélkül, hogy költeni kellene rá, nem törékeny, nem fénylik, könnyen tisztítható. Évről évre másra fordíthatjuk a költségvetésből a táblák felújítására szánt ösz- szeget. A kitapasztalt, jó ötletet az újítók szerették volna mihamarább közkinccsé tenni. Annak rendje módja szerint tavaly tavasszal elkészítették, postázták az újítási javaslatot. Az elutasító választ augusztus 17-én keltezték az Oktatási Minisztériumban. Pontosabban országos elterjesztésre nem javasolták, mivel az újítás leírása nem tartalmazott „sem műszaki, sem gazdasági vonatkozásban olyan konkrét adatokat és számításokat, amelyek alapján az üvegtábla alkalmazása egyértelműen jó megoldást jelentene: A fellebbezés utáni tárgyalásra december 21-én került sor, amelynek eredményeként elfogadták az üvegtáblát, mint országos szintű újítást. Azóta nem történt semmi. Pontosabban „szájhagyomány útján terjed” az üvegtábla: aki megfordul a szolnoki szakközépiskolában, magával viszi a jó ötletet Veszprémbe, Nyíregyházára, Szegedre. A megyében viszont a Vegyipari Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskolán kívül minden oktatási intézményben a hagyományos fekete táblán csikorognak a kréták, szakadnak a körmök a repedéseken. Az újítómozgalom irányítása, szervezése, az újítási javaslatok terjesztése a megyei tanács Pedagógus Továbbképző Intézete és Film- tára feladata. Korányi Tibor, az intézet továbbképzési felügyelője több mint tíz éve foglalkozik a kísérletező kedvű pedagógusok újításaival, így összegzi tapasztalatait: — Évente általában tíz újítást nyújtanak be a pedagógusok, sz'nte valamennyit el is fogadják. A valóságban azonban ennél sokkal több újítás lát napvilágot, csak a feltaláló, az újító pedagógus nem küldi be. így a jó ötletek nagyobb rész« eleve csak egy-egy iskola oktató-nevelő munkájának eszköztárát gyarapítja. — Az üvegtábla-újítást benyújtották. — Az utóbbi öt-hat évben a legjelentősebb újítás volt ez a megyében. Úgy tervezzük, hogy a következő tanévtől népszerűsítjük valamennyi oktatási intézményünkben. Az iskolák nyári felújításán dolgoznak megyeszerte. A jövő évi költségvetésből több százezer forintot fordíthattak volna az iskolák a könyvtár, a szertárak fejlesztésére, ha előbb kezdik el „népszerűsíteni” a jól bevált üvegtáblát. T. G. A nevéhez méltóan Január 27-én szűkebb pátriánkban, Jászladányon kezdte meg működését az ország legnagyobb — a magyar színháztörténetben egyedülálló — színházi szervezete, a Népszínház. Június végén fejeződött be a „csonka szezon”. A színház társulatai ezalatt 19 színházi előadást és megközelítően ugyanennyi irodalmi, közművelődési műsort tartottak a megyében. Biztató kezdetek A Népszínház alapító gondolata korszerűbb, magasabb művészi színvonalon működő színházi szervezetet ígért, nevéhez méltóan — a fogalom legjobb értelmében — populáris műsortervet, közérthető játékstílust. Közismert, hogy az új, „színpada az ország” jelszóval fogant színházi szervezet a Déryné és a Huszonötödik Színház összevonásával, átszervezésével játt létre, jól felismert, indokolt kultúrpolitikai — ezen belül színházpolitikai — elképzelések alapján. A Népszínház társulatai az elmúlt félévben Jevgenyij Svarc Hétköznapi csoda című színművével, Marcel Achard A bolond lány című víg játékával, Örkény István Macskajáték című drámájával, Tamási Áron Búbos vitéz _í- mű mese játékával és Muszorgszkij Egy éj a kopár hegven — Szorocsinci vásár — című operájának kamara változatával szerepeltek a megye városaiban, községeiben, összesen tizenkét helyen. Az előadásokról kapott vélemények, valamint saját tapasztalataink alapján megállapítható: az előd színház előadásainál összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak a Népszínház bemutatói. Alkalmunk volt ugyanazokat a színészeket is látni a Déryné Színház előadásaiban és a népszínházi produkciókban, és az újabban látott alakításokban — számolunk a színészi játék olykor megmagyarázhatatlannak tűnő, szertelen minőségi változásaival — már kiegyensúlyozottabb műhelymunka hátteret érezünk. Kevesebb a szükség szülte kompromisz- szum, az előadásokban a rendezők művészi egvéniségének jeleit is felismerhetjük. A produkciók kiállítása egy napon sem említhető a Déryné Színház olykor a szegényesnél is szegényesebb díszleteivel, jelmezeivel. Ez magyarázható a „bedíszletezhetet- len” színpadoknak alig nevezhető játékterek „kiszűrésével” is, de elsősorban a megnövelt igényességgel. Még inkább népszínházát Egy fél szezon után a műsorpolitikára elhamarkodott lenne megjegyzéseket tenni. Csupán a felvetődő hiányérMegjegyzések a Népszínház eddigi működéséhez zet tesz szükségessé néhány észrevételt-. Erőteljes a zenés darabok igénylése. Hiába érvelnénk a — „nem engedünk a színvonalas műsorpolitikából” egyébként nagyon tiszteletre méltó gondolatával, a helyzet mást diktál: a művelődési házak — a közvélemény nyomására — kénytelenek fogadni a tized- rangú maszek csoportosulásokat —, zenés játékokkal. Alkalmunk volt ebből a „műfajból” is látnunk néhány előadásfélét, és mindez azt a meggyőződésünket erősítette, hogy a jogos szórakozás igényeket kellő színvonal biztosításával, jó ízléssel, intézményesen kellene kielégíteni. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy ahol az állami színházi szervezet — ide értjük a vidéki színházakat is — nem gondoskodik kellőképpen a rétegigényekről, ott megjelenik a színpadi bóvliárusok "siserehadja, tovább rontva a közízlést. Mert kétségtelen, hogy jelentős kultúrpolitikai eredmény például a Kunhegyesen tartott első operaelőadás, de ezt érvként célszerűtlen és eredménytelen lenne szembeállítani azokkal, akik még csak az „alkalmi” Lili báróné kritikán aluli előadásáért mennek el a művelődési házba. (Sajnos, igen sokan.) Veszélyesen kevés á gyermekelőadások száma is. A kitűnő Búbos vitéz példája mutatja, hogy milyen óriási az érdeklődés, a gyermekek számára mennyire élmény és eselnény egy-egy bemutató. A Búbos vitéz két-három előadása a megyében csupán csepp a tengerben. Egész generációk nőnek fel anélkül, hogy színházi élményben lenne részük. Mindez persze nem csupán a Népszínház ügye és főleg nem mulasztása. De érdemes lenne —, ha erre mód van — párhuzamosan futó gyermekdarabok játszásáról gondoskodni. Jó, csak drága Olyankor hangzik el az előbbi mondat, ha a művelődési ház igazgatóktól véleményt kérünk a Népszínházról. Aztán kiderül valójában nem a Népszínház előadása drága, hanem a belépőjegyek ára szükség szülte magas. Viszonylagos persze ez is, de tény, hogy néhány helyen meghaladja a „kőszínházi” jegyek összegét. A művelődési házak — sajnos .— még így is, telt ház esetén is ráfizetnek a Népszínház előadásaira. Az egyik járási művelődési központunk igazgatónője elmondta, hogy amióta hozzájuk is jár a Népszínház, kénytelen rend- re-másra „kasszaduzzasztó” bóvlikat rendezni, hogy meg tudja venni a színház remek előadásait. De mit tehet a Népszínház? Az előadásokat jelenleg még igen magas utazási költségek is terhelik. Lényegesen változna a helyzet, ha a színház számára sikerülne kialakítani a tájcentrumokat, ha egy-egy járási, nagyközségi művelődési házban négy-öt előadást tarthatna a Népszínház, bérletrendszerben, a környező falvak közönsége bevonásával. Közművelődési hálózatunk szervezési gyengéit mutatja, hogy ezt eddig nem sikerült megvalósítani. Pedig — az Aütfiölld településhálózatát ismerve — mindössze húsz-harminc kilométerekről lenne szó. Ennyit bármelyik község lakói szívesen utaznának, a kedvezményes áron biztosított autóbuszokon. Szép volna, ha így lenne, de jelenleg még a színház minimálisra szorított színpadigényeit sem tudják kielégíteni művelődési házaink. A szervezési problémákról nem is beszélve. A kicsinyes nézőpont, az úrhatnám torzsalkodás néhol azt várja, hogy az országos színházi szervezet igazodjon a helyi mozi játszási napjai-e hoz. Egy kifejező példa: a kisújszállásiaktól több mint 8 ezer forint költségtérítést kért a megyei Moziüzemi Vállalat egyetlen játszási nap cseréjéért. Utólag kiderült, hogy a moziba aznap estére negyvenketten váltottak jegyet, a Népszínház előadásán viszont majdnem háromszázan tolongtak a művelődési házban, ahol az első öt-hat sorból lehet csak jól látni a színpadot. Várják a szervezőket Több helyen interpelláltak a tanácstagok: miért nem jár a művelődési házba a színház? A kunmadarasi művelődési ház igazgatója elmondta : „ha én egy szezonban 6— 8 színházi előadást nem rendezek, meg nem maradok a faluban”. Ismerjük a pedagógusok véleményét: évente legalább két-három gyermekelőadás kellene. A művelődési házak igazgatói sorban panaszkodnak: „kértünk még két (három) előadást a Népszínháztól, de nem tudtak adni”. Mindez azt bizonyítja, hogy a színház iránt megnövekedett az érdeklődés. Ez nem is akármilyen színvonalú. Több helyen például azt kérdezték, hogy a Népszínház vezető színészei vajon csak a Várszínházban játszanak, vagy „eljönnek majd hozzánk is”? S a következő szezon megnyugtató előkészítése érdekében mindenhol várják a színházszervezőit, hogy ismert műsortervek alapján, lehetőleg bérleti rendszerre, megkössék a szerződéseket. Ügy hisszük, ez is bizonyítja az elmúlt fél évad sikerét, a Népszínház nevéhez méltó népszerűségét. Tiszai Lajos H városközpont zsivaja ebben a csendes utcában egyhangú mormogássá szelídül. Az apró, piroscserepes kis házak között a prímet egy gerle viszi. Az egyik ház kapujával robusztus férfi foglalatoskodik. Már megismerkedésünk első perceiben olyan egyéniségnek tűnik, aki teret kíván maga köré. Talán a mozdulatai szélesebbek, mint ahogy a kis utca, aprócska ház, a törékeny fakapu indokolná, talán a nézésében van valami mesz- szire tekintő ... A megbomlott harmónia akkor áll helyre, mikor elmondja, hogy világéletében pusztai ember volt. Igen, valóban ebbe a keretbe lehet legillőbben belehelyezni a karcagi Papp Imrét. Édesapám, Papp István, cseléd volt. Jó gazdáknál lakogatott, ott születtem én is Pipás Gergely tanyáján a „Bugyogóban”. öten voltunk testvérek, fiú csak egymagám. A négy lánytestvérem mind férjhez ment. el is halogattak, kettő él közülük, de ők is betegesek. Két osztályt jártam — no hogy tízéves voltam, amikor felmentem az iskolába —, pedig olyan jó tanuló voltam, hogy Petőfi Sándor összes verseit t-aptam a vizsgán. Harminckét levél szól benne János vitézről. A másodikban már nem féltem a tanítótól. Amikor a fiúkkal lefogatott, oszt lehúzták a nadrágot a fenekemről, a patkós csizmámmal kirúgtam a kezéből a pálcát... Nékem a nagy passzió az volt, ha befogtam két lovat és mentem, mentem ... Tizenegy éves elmúltam, amikor libás lettem az egyik nagygazdánál. A jószág ment neki a vakvilágnak, én mezítláb a tarlón ugra-bugrálva utánuk. Hanem ekyszer felhúztam a lábamra a gazdaasszony papucsát. Űri dolgom volt, míg a nagyfiú észre nem vette. „Ki engedte meg neked, hogy felvedd anyám bársonypapucsát?” Ügy megvertek, hogy átríttam az éjszakát... Mentem aztán másik; gazdához. Főző László disznókkal foglalkozott. Volt egy kis- koca, hát abban valami ördög lakott. Ha meglátott, úgy jött nekem, mint a darázs. Egyszer elcsavargott. A gazda úgy elvert, hogy a testvére, a lyány szedett ki a keze közül. Mondta is neki: „Azért kell neked a cseléd, hogy legyen kit ütni- vemi?” Hanem tudja-e, hogy én később már nem féltem a gazdáktól! Különösen nem, ahogy erősödtem. Az új helyen öt pór ló, hat ökör, tizenöt heverő marha volt rámbízva. Az istállónak se padlása, se hídlása, hajjaj, ott aztán volt munka szépen. De örömöt találtam benne. Kértem egyszer a gazdától egy jó tenyérnyi Nincsenek már csillagok szalonnát. Sunyított, minek az nekem. Aztán hát láthatta az ólajtóból, hogy a magyar ökrök szarvát kenegetem olyan fényesre, mint a bogár, amelyik a földön mászik. Mondta is: „Hej, de jól szolgálsz te nekem, Imre!” Én meg befogtam a hat ökröt a szekérbe, és irány Karcagra, a vásárra, Az emberek megálltak, kérdezgették: kié ez a hat ökör? Én meg büszkén mondtam: Nagy Gáspár gazdáé. Birkával 1940—41-ben kezdtem foglalkozni. Vettem egyet-egyet, aztán összejött egy nyájra való. Rimaszombati ügyvéd adott takarmányt, én adtam a birkát. Az egyezség úgy szólt, hogy fele bárány, fele gyapjú az ügyvédé. Amikor az osztozásra került a sor, én a bárányt nem adtam. Odább hajtottam, beljebb a pusztára. Mikor utánam jött, és ott álltunk a pusztán szemtől-szembe, meghátrált. Felült a gumis kottájára, elhajtott. Negyvennégy után már a magam gazdája voltam. Az Adler-tanyán százötven birkám volt, közte tizennyolc kos. Velük is léptem be a tsz-be 1954-ben. Hej, de szerettem a tanyát. Pedig volt egy olyan helyem, ahol két és fél dűlőre laktam az istállótól. Hajnalban aztán gyalog indíts. Egyik télen a fél pofám úgy megfagyott, hogy kopogott. Amikor a kemence oldalánál melegítettem, akkor meg úgy fájt, hogy nem tudtam aludni. Bejöttem egyszer Karcagra az anyó- somékhoz. Este aztán rámjött a mehetnék. Szakadt az eső, de én csak neki a határnak. Tizenkét kilométert gyalogoltam, mire kiértem. Mondta is anyja, de nagy szamár vagy te, Imre! Nevettem rajta és öntögettem ki a csizmámból a vizet. Nem sokat aludtam életemben ágyban. A tanyán a küszöbre terítettem a bundát, annyi volt a kényelem, hogy anyja adott a fejem alá kispárnát. Én bent a házban, a fejem kint. Aztán mikor a szemembe sütött a hajnalcsillag, puco- lás ki a parlagra. Csilingelt elöl a a két vezérürü. Néha megbiztattam a kutyámat: „Te, szólj már a hátuj- jának!” Már vakkantott. Szerettem a csillagokat. Tudtam, hol áll a Gönczöl, a Fiastyúk. Órát nem néztem, mégis mindig időben voltam. A családom is ilyen volt. Mind szabadvágyó ember. A Sándor fiam volt a jobbkezem. Magamat formáztam meg benne. A föld húzta aztán őket magához. A két lányom, a két fiam valamennyi téesz- tag Karcagon. A ház, amelynek a verandáján ülünk, takaros, a kert rendes, virágos. Csak alaposabb szemlélődés után látszik a falon a tornác oszlopára akasztott sajtáron, egy bögre fülén, egy megvakult tükörcserépen — a hetvennyolc éves gazda lelkén, hogy egyedül van. Nem valamiféle világfájdalom sugárzik róla. A szeméből egyenesen a derű, apró, sugaras csillagai szikráznak elő, mint aki valami kópéságot tett azzal, hogy közel a nyolcvanhoz alig őszülő hajjal, erőtől duzzadva jutott el. A magányossága egyedül a pincemély hallgatásaiban kong. A feleségem 1960-ban halt él. Tüdőbaja volt. Gyenge tüdejűek voltak mind, apja, anyja, sógornőm. Bizony ilyen család volt. Most egyedül vagyok, hatvanhat óta nyugdíjas. . A vendégellátóban ebédelek. Nem egyszer lefekszem, hogy még fent van a Nap. Felkelni meg? Hát bizony, amikor jólesik. Itt a városban nincsenek már csillagok az égen. Mondja, maga látta mostanában a Göncölt, a Fiastyúkot? Palágyi Béla
