Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. július 30. FODOR ANDRÁS: Nem! Mondtad: meg kéne békülnöm vele, hogy meg se rezzenjek, mikor átsétál szemem folyosóin. Nem, — én inkább az időbe fagyasztom, áttetsző üvegkockába, hogy mindenünnen lássam: mekkora aljasságra képes a gyűlöletbe torzult bizalom. Legyen csak ö a büszke rezzenetlen! Az arc ártatlan-bűnöző fölényét ne kezdje ki a távolság nyugalma, se fölmentő felejtés. Legyen mindig közel a példa torokszorító rejtélye: hogyan képes az ember örök ocsuként kihullani a becsület szitáin s ragyogni mégis, barnapirosan, mint a ma-sütött kenyér. Akarom látni önnön gyönyörében az elvetemülést, a szemfényvesztő hazugot, a győztest... A romlottság csodája is természettől való. Számolnom kell vele, míg élek. Avagy ki tudnád iktatni szemedből a kép irtózatát, ahogy sonkanadrágban, pálca-forgatva, törzsével jobbra csavarodva Bormann súg valamit Hitler fülébe? GYŐRI LÁSZLÓ: Dobaj Beszakadt istálló tört szalma sár és hó mocskában szaglászó elrúgott versenyló szögön ostor és hám ablakban elalvó besüppedő mécsláng udvaron fehér sár eke és borona Bogáncs a csillaga vérzik a homloka csillag volt valaha ideges versenyló zsokéval vágtató csillagos paripa Éjszaka éjszaka zöld fű tág dobaja a körök vakító futása csattanó korbács zöld füvön forró öntöttvaspata Dobog a vers dobog moraja dobaja korbács oldalamon csillaggal átkozott Mándy Iván: r E RÍ r ESI ■ ■ U II L ÉS E K Orosz János: Csigák egint az álmok. MeM gin.1l a halollt apa. Egy rosszul megvilágított szobában állt, a szekrény előtt. A szekrény ajtaja nyitva. A polcokon ingek, gallérok és egy fekete kalap. Egyébként, mintha nem lenne hátsó fala. Aki belép a szekrénybe, átmehet egy másik szobába. Aztán megint egy másikba. Egyik sötét szobából a másikba. Törökülésben ültem a szőnyegen. Hátrasandítottam apára. Nem, most nem viszem le az ingeket a mosodába. Se az ingeket, se a gallérokat. Mögöttem állt dohányszínű házikabátjában. A fejét ingatta. Tűnődött valamin. Benyúlt a szekrénybe. Egy üveg bort emelt le a polcról. Fehér bor az olcsóbb fajtából. — Apa ... neked borod van? — Tartok itt néhány üveggel. Meg aztán tudom, hogy te szereted. — Nekem vetted? — Neked is, meg magamnak is. Nem árt néha egy pohárral. Elmosolyodott. Kiemelt egy poharat. Felém nyújtotta. — Te nem iszol? Nem felelt. Nem is töltött a poharamba. Ügy állt kezében az üveggel, elgondolkozva. — Az a fiatal színésznő ... — Kiről beszélsz? — Mintha nem tudnád! Az Erika. Az üres poharat forgattam a kezemben. Bebámultam a szekrénybe. Most nem láttam az ingeket. A polcok is eltűntek. Csak az a sötét üreg. — Mikor láttad te az Eri- Jcát? — Hogyhogy mikor? ’(Sértődött hang.) Azt hiszed, hogy nem járok színházba? — Közelebb hajolt. Azt hiszed, hogy én már nem járok sehova? — Nem, apa, nem. — Még mindig abba a sötét üregbe bámultam. — De hát mégis miben láttad? — Jelentéktelen darab. — Bort töltött a poharamba gondosan, óvatosan. — Ha 5 nem játszik benne, már az elején otthagyom. — Na, persze. — Semmi, na persze! Nem szívesen hagyok ott egy előadást. És a szék is recseg, ha felállók. Nem szeretek recsegni. Miért recsegnek úgy a székek? Különösen a színházi székek? — Vállat vont. Erika egy pádon ült, végig az egész darabban. Többen is leültek melléje. Egy orvos, egy latintanár, egy festő, egy vasutas, de aztán mindenki otthagyta. Még te is. — De apa! — Igen, igen, ott ültél mellette. Égy darabig beszélgettetek, aztán egyszerre csak felálltál, és faképnél hagytad. — Hogy kerültem volna oda? Nem vagyok színész vagy ilyesmi. — Mit tudom én, hogy mit művelsz az utóbbi időben! A kis Böhm is mondta, hogy látott egy mozidarabban. — A kis Bőhm! — Csak ne legyintgess! Mit legyintgetsz? A kis Bőhm roppant tájékozott. És micsoda ítélőképesség! Judiciuma van! Letettem a poharat a szőnyegre. Vártam, hogy a szekrény mélyéből előlépjen a kis Bőhm. Apa mögöttem keringett. — A kis Bőhm tárlatokra jár. — Tárlatokra. Apa megállt. Mintha le akart volna ülni mellém üveggel a kezében. Talán, hogy együtt iszogassunk. Iszogassunk és beszélgessünk. — De hát én nem erről akartam beszélni. A házasságról. Arról értesül tem, hogy Erika férjhez ment. — Igen, apa, férjhez ment. (Miért olyan fontos ez neki? Mintha meglehetősen felkavarta volna. Egyáltalán kitől hallatta? Kitől érrtlesült erről?) — Egy szerkesztőhöz. — Egy szerkesztőhöz?! — Az Orosházi Gáborhoz. — Nem, nem, itt egy kissé melléfogtál. Férjhez ment, de nem egy szerkesztőhöz. — Nekem azt mondták. (Döbbent hang. Csalódott volna valakiben? Félrevezették?) Nem rossz fiú az Orosházi. — Lehet, hogy nem rossz fiú, de az Erika mégse ment hozzá. külpolitikai rovatot A vezeti. Régebben verseket írt, nem valami jó verseket. _______[Nézze Orosházi, m ondtam neki, maga inkább tanulmányokat írjon. Igen, nem éppen politikai tanulmányokra gondoltam. Na, mindegy! Szóval az Erika nem ment hozzá? — Nem apa. Egy kollegájához ment feleségül. — Aha ... egy kollégájához! — Ez valahogy meglépte. A két kezében fogta az üveget. — És kihez? — A Béres Bandihoz. — Ó, hogyne, hogyne! Hiszen ismerem. Mindig előre köszön. Már messziről megemeli a kalapját. Hát akkor ő az Erika férjé. Ez azért mégis csak más. Le-föl - járkált az üveggel. Hirtelen megállt. — Egyszer összeakadtai azzal a lánnyal. Egy edénj boltban. — Edényboltban! — Miért? Mindenki bebr kik néha egy edényboltba. e, te apa! Te rr D kerestél ott? E: akartam kérdezi De nem kérdezte! _________semmit. Eln”últa: a szőnyegen. Mellettem a be rospohár. Nem lehet valan erős bor. De akkor is nekei vette. Nekem tette félre. — Berohant abba a boltbE Talán kávéfőzőt akart ver ni, vagy csak egy fedőt. Á1 vágtatott az üzleten. Valami kérdezett a kisasszonytó Meg se várta a választ, má kint is volt. — Beszélgettetek? — Mondom, hogy éppé csak átrohant az üzleten. Pe dig talán tudtam volna vala mi tippet adni. Később beül tünk volna valahova. — Beültetek volna! — De hát észre se veti Olyan hajszolt volt, olya zaklatott. És ha még hozzá megy az Orosházihoz! / nem, nem! Mostanában ki lönben is olyan nagyképű szerkesztő úr! Igen, nagykí pűsködik. Vissza se köszöl Belebámul a képembe. Egy szerűen nem fogadja a ke szönésemet. — Ne törődj vele! — Persze, ki törődik vel< (Kis szünet.) Egy létra ma radt az Erika mellett. Sémit más, csak egy raktári létri — Mit Eikarsz ezzel? — Mindenki otthagyta. az orvos, a latintanár, a vaí utas. Nem maradt más, csa az a raktári létra. Felnevetett. — Mit tornázol? A szőnyegen görögtem. E nyúltam, mint egy íutballka pus. Két kezemben fogta! a poharat. Apát hallottam valahonna messziről. — Nem árt ebéd után eg pohárkával. És azitán jöhet szivar! Lehajolt hozzám. — Csak azt nem érten miért ne nézhetnénk be eg edényboltba? Egy moziba Egy színházba? Lámpaként lógott fölötter az arca. Válaszra várt. De él csak elnyúlva feküdtem, ke zemben a pohárral. — Inkább te mondd mei hogy mit hallottál még? Hal lód, apa? Milyen értesülései vannak? Eltűnt az arca. Felültem a szőnyegen., j pohár megcsúszott a kezem ben. A bor kiömlött. — Apa! De ő már nem volt a szó bábán. Győrffy László: A fénygép feltalálója Vannak emberek, akiket évek óta ismerek, s akik, ha elutazom hosszabb időre a háború puskagolyóitól ragyaverté erzsébetvárosi házak közül, ők éppúgy eszembe jutnak, mint az üzletlakások kirakatában kétségbeesetten száradó, porosodó muskátlik, kardvirágok, szanzaverák, az évtizedek óta málladozó erkélyek század eleji stílusban csavart, rozsdás vasrácsai, a kapuk felett meredő pufók, kosztól fekete gipszangyalkák és ördögfejek, a lebombázott és lebontott házak macskalépcsőinek nyomai a téglákig vedlett, malter nélküli három-négy emelet magas tűzfalakon. Ha felidézem magamban a környéket, a házaknak és üzletlakásoknak nincs nevük, csak úgy fogalmazok: az, ott! — de az évek óta ismert embereket már megkereszteltem a magam módján. A rekedtes basszus hangon és angolul dudorászó utcaseprő: a Matróz. Talán nem járok messze az igazságtól, ha figyelem, amint seprűjét a hóna alá kapva, kezét zsebre vágva egy utcasaroknyit sétál, mint egy hajóárboc, jobbra-balra himbálódzó felsőtesttel, és dörmögve elnyújtott angol szavakat énekel. Vagy Béla, a Vörösbegy (magam anyakönyvezése szerint), aki egy maszek szénkereskedő kihordója és tökéletes alkoholista: szeme állandóan nedves, keze remeg, nadrágszíja fölé buggyan a pocakja, körülbelül két liter vörösbor a napi szükséglete, de már a harmadik pohár után nyalogatja a szája szélét, és értelmetlenül rebbenti jobbra-balra nedvesen csillogó véreres szemét, ami a kevéske szesz hatásának tökéletes bizonyítéka. Vagy ott van a Gazda, a borozó kiszolgálója, aki egy automatát meghazudtoló ügyességgel töltögeti órákon keresztül a kétdecis poharacskákat. No, és az egyik ruhaüzlet előtt luftballont áruló öregek, a Szent Család. Ugyanis gubancos szőrű fehér pulijuk mint egy Jézuska vezetgeti a félvak öregeket este hazafelé. Ahogy a házakat csak homlokzatukról ismerem, hisz a kapukon nem kerülök beljebb, úgy az embereket is csalT az arcukról. A magam névadományozásával már közelebb kerülnek hozzám, ha pedig beszélgethetünk is, az már majdnem ismerős viszony. Dezső úr jó ismerősöm. Dezső úr (egy gyorsbüfé személyzetének névadományozása) valószínűleg nagyon szegény ember. Bokáig érő hosz- szú, zöld lódenkabátot hord télen is, a gomblyukaknál lógó szövetszálak jelzik az évtizedes használatot, késő tavaszig jár a kabátban, és ha leveti, csak sálat teker a nyaka köré, amit a zakójába gyömöszöl. Kockás, agyonmosott flanellingeihez nyakkendőt köt, és minden délben pontosan fél egykor ebédel a gyorsbüfében. Sokszor egymással szemben ülünk le, a vaslábakon billegő bádogasztalhoz. — Leves nélkül nekem nincs ebéd — mondta egyszer, már mint jó ismerősöm. — Én is úgy vagyok vele — válaszoltam. — Ugyanis az előkészíti a gyomrot a következő fogásra — mondta Dezső úr, és a kanalába merített gombalevest fújva egy pillantást vetett az asztal szélén álló rizsfelfújtra. — Látom, tetszik szeretni a tésztát. — Igen, ha tehetem, hetente legalább kétszer tésztát eszem. A szervezet feltétlenül megkívánja. De ön, úgy látom, inkább a húst kedveli. Megértem, de kérem tisztelettel, bármelyik tésztafélét vesszük, öt-hat forintnál egyik sem több. A levessel együtt kilenc-tíz foriht. Persze, másként áll a helyzet a húsfélékkel. Egy főzelék feltéttel és levessel együtt már tizenkét-tizenhárom forintot is kitesz. Ha ezt kivetítjük, teszem azt, hónapos átlagra ... * — így van, Dezső úr... A tészta táplálóbb, mint a hús. Ha megengedi, meghívom egy kávéra. — Köszönöm, de inkább egy nagy málnát, ugyanis tartózkodom minden egészséget romboló élvezettől. Még sok dolgom van. Ahogy a málnát félig kiitta Dezső úr, magához intett, és óvatosan körülnézve azt kérdezte: — Szereti a gépeket? — A gépeket? — kérdeztem vissza. — Igen, a gépeket. Tudja, a különböző szerkezetek viszonya egymáshoz magukba rejtik az élet megváltoztatásának lehetőségét. Érti, ugye? — Hogyne. — Persze, az evidencia, kérem tisztelettel, de itt nem szívesen beszélek erről. Talán — még közelebb intett magához, szinte már a fülembe súgta — esetleg felnézne hozzám, megbeszélnénk a dolgot. — Ránéztem, a szeme alatti táskás zacskókra, a fülére húzott színes kötöttsapkára. — Menjünk — mondtam halkan, szinte én is suttogva. Mielőtt beléptünk volna a Városligethez közel eső egyik mellékutca épületének bélpoklosok bőrét idéző lépcsőházábE a kapuban megálltam egy pillanatra. — Talán mégis elfogyasztana egy hosszúlépé6t ebéd utár Dezső úr — mondtam a kapu meletti kocsmaajtóra mutatVE amit lábával éppen betaszított a Matróz. (Az angol szavaka hosszan nyújtva éneklő utcaseprő.) — Köszönöm, nem — szabadkozott Dezső úr. — Én soh nem iszom szeszes italt. Ugyanis a szellemi emelkedettsó eufóriás csodája itt van — és gyengéden mellbe ütött. — Két ségtelen, elismerem a hétköznapi terhektől való szabaduló igényét, de ha szabad ezt a kifejezést használnom, ez — é a kocsmaajtó felé intett a fejével — csak szurrogátum. Pót lék. Gondolom, osztja a véleményemet, hisz már nem elő szőr ebédelünk együtt. — Természetesen — mondtam, és ebből logikusan követ kezik, hogy néhány perc múlva a hónom alatt egy kövidin kás üveggel baktattam fel a bélpoklos falú lépcsőház negye dik emeletére, a padlástérig, egy mosókonyhára emlékezteti szobácskába. Az ajtón zománctábla: Ribáry Dezső nyugdíja; oki. gépészmérnök. — Világos — dörmögtem magamban, Dezsi úr azonban meghallotta. — Nem világos, de tűrhető — mondta, ahogy beléptünl a szobába. — Hát kérem... — jobb karjával határozottal egy, a mennyezet alatt vágott apró ablak alatti vasrudakból fából és bádogból takolt szerkezetre mutatva — itt van. ö az — A micsoda? — kérdeztem. — Hát a gép. — Ja igen, a gép. Dezső úr odalépett a szerkentyűhöz, és mutatóujját vé gighúzta az egyik csövön, mintha csak azt nézné, menny por szállt rá, míg nem látta. A szerkentyű helyett természe tesen a szobát néztem; a vizes falakat, a sarokba állítot szürke, kopott konyhaasztalt, a vaságyra terített kockás ta. karót, egy csavart virágokkal díszített szekrény mellé zsú folt könyveket, amit deszka választott el a szobától, minthí csak néhány sündisznó vagy teknősbéka gubbasztana ott. — Nagy örömömre szolgál, hogy feljött — mondta Dezső úr. — Bevallom, már a múlt héten, amikor együtt ebédeltünk, már akkor majdnem megszólítottam ez ügyben — és ismét végigsimította mutatóujjával az egyik csövet. — Ügy gondoltam, maga megérti, magának megmutatom. Mert a: a helyzet, kérem tisztelettel, hogy ez a gép az élőlényeke’ fénnyé alakítja át — és mosolyogva leült velem szemben egy fotelba, amelynek lábait egymásra rakott téglák pótolták
