Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

1978. július 30.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

Gerzson

Pál:

Nagy

hullám

DINO

BUZZATI

UNALMAS LEVÉL

alter Dezsső maga mellé ejtette a két nehéz bőrtáskát és leroskadt a fotelba. Zsebkendőjével törülgette izzadt homlokét, körbejártatta tekintetét a szobában. A falon a piros subaszőnyeg hasonlított a Naphoz, a kék heverő Noé bárkájához. Ez a hasonlat aközben villant át Walter Dezső agyán, míg a fiatal férfi nyomában haladt az előszobától a fotelig.

— Nézze, ügynök úr, most nincs pénzem könyvvásárláshoz — mondta a magas, vézna férfi Walter Dezsőnek, miután leült az ügynökkel szemközti fotelba.

Várj csak apuskám, meg- puhítlak — heherészett az ügynök. Mit képzelsz, ezért másztam fel a negyedik emeletre? A nyomorult lift sem működik nálatok.

— Nem baj kérem, velem pénz nélkül is lehet vásárt csinálni — válaszolt elmésen Walter Dezső és kacagott. — Félévi vagy egyévi részlet lehetséges.

Az izzadságcseppektői átitatott zsebkendőjét a nadrágzsebébe gyömöszölte, és az egyik hasas táskában lévő könyvcsomó után nyúlt.

— A Művészetről mindenkinek, tessék uram — tolta oda a vézna férfi elé a zöldszínű kötésben lévő könyvet Walter Dezső.

Nagy, lázas szeme csillogott a szemüvege alatt, a napfény az arcára verődött. Hájas testére tapadt az ing.

%

A házigazdának nem tetszett a könyv'.

— Talán szociológiai művet vennék — jegyezte meg f fanyalogja.

Ó, te kis igényes — mérgelődött magában az ügynök. Walter Dezsőn nem fogsz ki. Mindjárt megkeresem a Magányos tömeget. Attól akár össze is csinálhatod magadat. Te szemtelen égimeszelő, bumfordi Don Quijote.

Kirakta az asztalra az ösz- szes könyvet, a Magányos tömeget azonban nem találta.

No, szépen állok — morfondírozott, és a másik táska után nyúlt.

— Évike! kiáltotta Don Quijote a konyha félé, ahonnét hangok szűrődtek ki.

Walter Dezső lába közé fogta a behemót, hasas táskát, lehajolt, és idegesen matatott benne.

— A Magányos tömeget ajánlom önnek — szólt a férfinak. Amikor fölpillantott, észrevette Don Quijote feleségét. Kétéves körüli, szőke fiúcskával lépett be a szobába.

Az ügynök fölpillantott a nőre, a hátán végigfutott a hideg, kissé megszédült, mert a nő Hajnal Éva volt.

Don Quijote felesége rögtön felismerte Walter Dezsőt. Arca alig rezdült, csak barna szeme nyílt a szokottnál kerekebbre.

Te pócsi Szűz Mária — hű- ledezett Walter Dezső.- — Kellett nekem ide jönni?

— Évike, az ügynök úr nagyon ajánlja ezt a könyvet — mondta a férfi a feleségének, s közben a már asztalon lévő Magányos tömegre mutatott.

Varga Lajos:

Sarolta Amália vétke

Walter Dezső fölpattant, kezet nyújtott az asszonynak. A nevét motyogta, és ismét leroskadt a fotelba. Hajnal Éva oly közel állt hozzá, hogy érezte testének illatát. Elég volt egy pillantás, hogy megállapíthassa: Hajnal Éva tíz esztendő alatt alig változott.

Az asszony lapozgatta a könyvet, a kisgyerek körbejárta az idegent. Walter Dezső ölébe vette a fiút.

— Mondd meg a nevedet

— kérlelte.

Az asszony hangja felcsattant:

— Még nem tud beszólni, ügynök úr!

A férj riadtan nézett a feleségére. Walter Dezső kutyaszemekkel meredt rá, ismét fölpattant a fotelból, és hadarva beszélt:

i— Bocsásson meg asszon nyom, igazán sajnálom, de nékem még nincs családom, teérem Nem tudhattam. A gyakorlati érzékem enyhén szólva pocsék.

Az asztalon lévő könyvek után nyúlt. Kényszeredetten mosolygott, és rakosgatta a • könyveket a bőrtáskába.

— Most kaptuk meg a lakást, nem veszünk könyvet

— pattogott az asszony.

Az ügynök, miután visszarakta a könyveit a táskába, észrevette, hogy a férfi nem hagyja ennyiben a vásárt. Azt mondta neki könyörögve:

— Csak ezt az egyet, a Magányos tömeget vegye meg uram!

Az asszony nem szólt, leroskadt a kék heverőre.

Noé bárkáján Hajnal Éva

— vibrált az ügynök agyában és mint az éles fájdalom, beléhasított, hogy miről beszélgettek Hajnal Évával azon az estén, amit soffa

nem ki vetett hasonló. „Rákóczi emlékiratairól írok disszertációt”. Éva nevetett. „Hülyeség. Még nem vettek fel az egyetemre.” Walter Dezső démoninak találta

Hajnal Éva kacaját. „A segédszínész telebeszélte a fejét.” Kesergett. Éva nem engedte, hogy a szoknyája alá nyúljon és Walter Dezső sír- v afakadt. „Előbb leszek én színpadon, mint te katedrán.” Ezt kiáltotta Hajnal

Éva, és otthagyta őt a Duna.

parton, a nyáresti sötétben.

— Mindjárt ebédelünk — szólt a kisfiúhoz az anyja.

Az ügynök fölriadt.

— Uram, csak ezt az egy

könyvet — kínálta mégegy- szer Hajnal Éva férjének a Magányos tömeget Walter

Dezső.

— Nem kell! — kiáltott az asszony.

A férje megdöbbent, szeme fönnakadt. Később sűrűn pislogott a feleségére és az idegenre.

— Ajánlom inkább Kö- peczi úr kis Rákóczi-köny- vét. — hadarta gúnyosan az ügynök.

Az asszony kirohant a konyhába. Onnan beszökött a szobába az ebéd illata. Walter Dezsőnek kordult egyet a gyomra.

— Köpeczi úr könyve sem kell! — kiáltotta a konyhából az asszony.

— Drágám! — ugrott a férje.

— Miért nem kell asszonyom? — kérdezte határozottan az ügynök.

Az asszony kitárta a konyhaajtót.

— Azért, mert Sarolta Amáliát vette feleségül a maga Rákóczija.

ajnal Éva visszatá- molygott a szobába. — Le borult Noé bárkájára és sírt. A kisfia odatipegett hozzá és megsimogatta. Don Quijote zavartan, megnyúlt ábrázattai nézett az ügynökre.

— Sajnálom — motyogta neki Walter Dezső távozáskor. — Szerintem a feleségének nincs igaza. Sarolta Amália hercegnő igazán nem vétkes. A fejedelem sem tehetett arról, hogy elváltak útjaik.

Walter Dezső alighogy kilépett a lakásból, a férfi dühösen becsapta mögötte az ajtót.

— Ne sírj! — vigasztalta a feleségét. — Kicsit flúgos ez az ügynök. Szegény kis Sancffo Panza. Igen, Sancho Panza — ismételgette és harsányan nevetett.

M

gam se tudom, drága Elenám, hogyan voltam rá képes, hogy ilyen sokáig ne írjak neked, hogy ne adjak valami életjelt magamról. Dehát oly gyorsan röpül az idő, s a tél engem mindig annyira lehangol. Végre megöltem. Nos, egyszóval legalább öt hónapnak kellett eltelnie az utolsó találkozásunk óta, s az áldott tavasznak is meg kellett érkeznie végre (ó, mily gyönyörű tud lenni itt vidéken, milyen verőfényes, vigasztaló), hogy tollat fogjak s folytassam a csevegést az én d,rága kis Elenám- mal. Esküszöm neked, nem bírtam már tovább.

Ö, milyen jó volna, ha itt volnál most mellettem! Te is olyan érző lélek vagy, mint én, pontosan, a te füled is meghallja a természet s az ódon kastélyok titokzatos, halk hangjait, te is fel tudod csipegetni a köznapi élet, az otthon — mások számára oly lapos és ostoba — apró részleteit. Hidd el, nagy öröm volt megszabadulni egy ilyen férjtől.

Este van, a fák, a mezők álomba merülnek. Magam sem tudom, hogyan bírtam annyi éven át. Csodálatos béke veszi körül a házat (az út messze van, szerencsére), s valami bensőséges nyugalom, jóság, biztonságérzet, meg hogy is mondjam csak, elégtétel ringatja el a lel- kemet. No és lám, nem kínoz már a „professzor úr”, nem gyötör többé, nem nyű- gösködik, nem leckéztet.

Most éppen nem látni, mert már sötét van, de napközben, ahogy itt ülök az íróasztalomnál, rám-rámka- csintanak az ablakpárkányra felkúszó spirea új rü- gyecskéi. Mily gyöngéd ez a zöld, milyen halovány, sze_ relmetes, epekedő. Maga az élet — ne mondd ám, hogy

bolond vagyok — maga a megtestesült remény. Éjjel, miközben aludt, kis füttyöket hallatottt mindig, az orrából jött ez a fura hang, rémes volt, ijesztő. És hát csalt. Rendszeresen.

Tudod-e, hogy tavasszal mint pattognak a régi bútorok eresztékei meg a történelem előtti cölöpépítmények gerendázata? A bakter lányával is megcsalt, itt lent, nem messze, az erdőszélen, a vasúti töltés oldalában. És tudod-e, hogy a tavasz bennem is felpattant valamit, nem tudom pontosan, hol, melyik részemben, bizonyára az idegeim, az érzékeim legmélyén, igen, valamiféle rugók pattannak fel bennem, amik ki tudja, hogyan, hosszú ideig össze voltak nyomva. Hipp, hopp ... úgy érzem, mintha sok-sok parányi, mikroszkopikus szöcske szökkenne fel hirtelen a testem legrejtettebb zugaiból. Aprócska, alig észlelhető rendülések ezek, mégis oly édes valahány, olyan kihívó, bujto- gató. Te is érzel ilyesmit? Mondd: te is, drága Elenám? Egyszerű volt, tudod-e. Aludt. A szokott orrfüty- työngetés. Találtam egy jó erős hajtűt,, ki tudja, tán még a nagymamámé volt ilyenekkel tűzték fel a kontyu- kat annakidején. Szép vastag hajtú.

Számomra talán ezek az esztendő legszebb napjai. Jól kiszámítottam a pontot, ö csak fütyörészett egyre. Beledöftem, teljes erőmből. Mint a vaj. Ma reggel kimentem a kertbe, kellemes meglepetés ért: a trópusi gladiolusz, tudod, az, amelyiket Genk doktor hozott Zanzibárból, s amiről azt hittem, hogy meghalt, egyetlen éjszaka kivirágzott, illetve, dehogyis kivirágzott, rossz szó ez erre, fellobbant, mint valami fáklya, lángolt, izzott, mint a hömpölygő lávafolyam... ö csak felnyitotta a szemét. Nem mozdult. „Hh ... hívj” — suttogta. Tán ezt akarta mondani: „Hívj orvost.” Nem ébredt tudatára, hogy én voltam az. Avval a „hhh”- val ei is szállt belőle a létek, mint holmi! gyöngén félfújt hólyagból a levegő. Aprócska növény a gladiolusz, emlékszel rá? Semmiség, egy vicc, s lám, mégis mennyi életerő bújt meg benne, rostjai rejtekén. Mily csodálatos a természet. Nem győzök álmélkodni rajta. Kimeríthetetlen kincses- bányája a szépségnek, nemességnek, bölcsességnek, művészi géniusznak.

És tudod, mi a legkülönösebb, legrendkivülibb? A Walkür-pillangó. Égszínkék meg lila csíkos. A teremtés remekműve, a legszebb, legfinomabb, legérzókibb, legnőiesebb. Mily furán repül, emlékszel ?

Á

téli unalom közepette, mely itt, vidéken tán még jobban rátelepszik az emberre, mint felétek, a fényes, mozgalmas városban, ahol annyi a szórakozási lehetőség, mint felétek a fényes, mozgalmas városban, ahol annyi (ó, jaj nekem) a telefonhívás, egyszóval tudod-e, hogy egy csomó könyvet olvastam? Ki foggz nevetni. És bizonyára arra a következtetésre jutsz majd, hogy bigott nő lettem, álszent, képmutató. Nevess, csak nevess. Beleestem az Otestamentumba. Hányszor magyarázta, hogy a szennyvízcsatornánk valami földalatti búvópatakkal van ösz- szeköttetésben, ami isten tudja, merre kanyarog, hová vész, a ház karsztos talajra épült, és ez a talaj csupa barlang, üreg, járat. Persze kislánykoromban olvasnom kellett a Bibliát, de mint afféle kötelező olvasmányt, s ezért utáltam.

Most azonban minden este, úgy bizony, minden áldott este, mielőtt álomra hajtanám a buksimat, felütöm a kis kötetet. Mily fölséges, milyen isteni sorok! Másnap reggel bejelentettem az eltűnését a rendőrségen. Azt mondtam, előző délután óta nem láttam. Egy-egy injekció minden alkalommal, a hit injekciója, a derűé, jóságé. Olyanannyira, hogy elhatároztam, rendbehozatom a kis családi kápolnát, már meglehetősen tönkrement. Ki tudja, tán egy nap a javamra íra- tik, amikor Isten trónusa elé vezetnek majd az angyalok (vagy az ördögök?).

D

e igaz is, mielőtt búcsút mondanék neked — kissé unalmas voltam ezúttal, ugye — megmagyarázom, hogyan kell kötni azt a perui ponchót, ami any- nyira tetszett neked. Éjjel egy óra körül jött haza, esküdni mernék rá, hogy a bakter lányánál volt. A rendőrség azon a környéken keresi, én is arrafelé irányítottam őket a célozgatásaimmal. Egyszóval figyelj: körülbelül húsz deka szürke (vagy homokszínű) Shetland gyapjúfonal kell hozzá, továbbá kilencven gramm fekete (vagy dohányszínű) ugyanabból a fonalfajtából, öt deka fehér (vagy vajszín) szintén ugyanabból. Hármas kötőtűk. A kezdésnél egy sima, egy fordított szem. Egyébként sosem fogják itt megtalálni. Jól megmagyarázta nekem a boldogult professzor, hogy s mint van ezzel a karsztos talajjal. Az eleje: 262 szemet kezdünk a szürkével, tíz tűvel, zsinórkötéssel, azután ugyancsak a szürke fonállal és most tizenhat tűvel simán. A regényekben sok szó esik a lelkifurdalásról, pedig

ha tudnád, micsoda béke, micsoda csend és nyugalom. Huszonhetedik tű: egy sor a fehér fonálból, három a szürkéből, ismételni a tű végéig, befejezni három sor fehérrel. Lehetetlen, hogy megtalálják, teljesen lehetetlen. A huszonnyolcadiktól a harminckettedikig a fehér fonallal. A harmincharmadikat és a harmincnegyediket a szürkével. Harmincöttől harmincnyolcig feketével. A harminckilencediket és a negyvenediket szürkéből. Negyvenedik és negyven- egyedik fehérből. S remélem, nem jut eszedbe kifecsegni a dolgot, mégha a bíró lánya is vagy. 226 szem került így már tűre. Negyvenharmadik és negyvennegyedik tű: fekete fonal. Negyvenötödik ...

Összeállította: Őri Zoltánná

— Így talán az emberből is, mint élőlényből, egész egyszerűen fény lesz. — Bólogatva mosolygot az okleveles nyugdíjas gépészmérnök, a bélpoklosok bőrét idéző lépcsőház fölött, az egykori mosókonyha lakója. — Egyszerűen fény lesz az emberből — mondta mosolyogva, és a gépre nézett. — Bár ezt még nem állt módomban kipróbálni, azaz... Egy öreg barátommal sikerült. Pap volt egy vidéki kis faluban, és feljött hozzám látogatóba... Tudja, ha már több napja nem lát a gyorsbüfében — meg kell, hogy mondjam — valószínűleg fénnyé változtam. Nézzen csak ide — izgatottan felugrott —, beülök itt ebbe a karosszék formájú lyuklba, ezt a gombot lenyomom, látja, és egész egyszerűen a csont, izom- és zsírszövetek fénnyé alakulnak át, én pedig másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel száguldók, ahova irányítom ezt a szék fölött elhelyezett célzógömböt. Gondolja csak meg: magam mögött hagyhatom a Földet minden szerencsétlen nyűgével együtt; az üzletekben veszekedőket, a fondorlatosán tervezgető politikusokat, a kórházi ágyakon fet- rengő gyógyíthatatlan betegeket, a szemétrakásokban turkáló, éhező gyerekeket és a piszkos folyókba fulladó halakat. Egész egyszerűen fény leszek, és másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel száguldók. — Hihetetlenül kéken csillogó szemmel folytatta. — Ha érdekli, elmondom, hogy működik. Először is: a fogaskerekeket nem olajjal kell kenni, hanem virágporral. Itt, ebben a nylonzacskóban tartalékolom a tavasszal összegyűjtött virágport. A növény fajtája mellékes. Ebben a bádogkannában esővízbe áztatott akáclevél van, ami benzin helyett szolgál. Múltkor két ebéd árán vásároltam egy papagájt, idehelyeztem az ülőrészre, a célzógömb elé és lenyomtam a gombot. Másodperceken belül, pontosan, mint a pap barátommal történt, egy fénysugár vágódott az ablaknak, aztán semmi. Tehát a madarak valószínűleg rendben vannak. De az ember?... Mert a barátom negyven évig élt magányosan abban a, kis faluban, s így... szóval érti, nem igazán alkalmas erre a kísérletre. De'ön, ha esetleg kedve lenne... Ha megkérhetném, miután úgy gondolom ...

— Ne haragudjék, de egyelőre nem... Persze, csábító ajánlat; az ember csak úgy ragyog bele a világba. Mint egy ostorlámpa a körúton.

— Ügy van, mint a nap- vagy holdsugár, ami bekúszik az emberek szobájába, gondolja meg — lelkesedett Dezső úr.

— Ez igaz, de... azt hiszem, sajnálnék itthagyni néhány dolgot. Mert ha fénnyé változom, nem lesz szemem és fülem, igaz? Nem hallgathatom például Bartók úr vagy Johann Sebastian Bach úr zenéjét, őket ugyanis nagyon szeretem.

— Hát igen, ezek komoly ellenérvek — mondta Dezső úr szomorúan, és visszaült a téglákkal alátámasztott fotelba.

— És még valami — mondtam, miközben letéptem a k°* vidinkás üveg műanyag dugóját —, nem beszélgethetek senkivel, hiszen szám se lesz. Márpedig akad néhány ember, akiktől lenne mit kérdeznem, s kíváncsi is vagyok arra, hogy mit válaszolnak. Például, ha nem veszi rossznéven, Dezső úrnak mikor jutott eszébe ez a gép?

— Hát... — felállt, kinyitotta a szekrényajtót, elővett két bádogbögrét, az egyiket felém nyújtotta. — Az a helyzet, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt főmérnök voltam, és úgy alakult, hogy több évig egy nagyon sötét helyen kellett tartózkodnom. Ügy is mondhatnám, börtönben. És én, l^rem tisztelettel, fényt kedvelő ember vagyok. Szinte egyre megy nálam, hogy napfény vagy lámpafény, csak világos legyen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan igazságosan zártak el a fénytől. Néhány hónappal ezelőtt arra gondoltam, pótolnom kell a hiányzó fénytelen éveimet, mert ugye, jog szerint is ugyanazért a bűnért, bár az én esetemben, azt hiszem, nem helyes ez a kifejezés, szóval azért csak egyszer lehet valakit elítélni, fgy kezdtem hozzá az ember és a fény összefüggésének kutatásához. Tessék, parancsoljon, töltsön a bögrébe, és talán én is iszom egy kortynyit. Nagyon elszomorodtam, azt hittem, maga vállalja.

— Nézze, Dezső úr — mondtam, és felé nyújtottam a bádogbögrét —, ha úgy alakul, feltétlenül megkeresem. Ha már mondjuk nem lesz szükségem a szememre, számra vagy a fülemre. Ezt megígérhetem. De pillanatnyilag ... említettem, ugye, a zenét. Aztán ott vannak a festmények, vagy a puha, ropogós kenyér, esetleg egy szál jó paprikás kolbász. És azok a percek, amikor az ember együtt van egy nővel, akit szeret, és ha teljesen nem is, de részben elfelejti élete legrohadtabb óráit. És a kíváncsiságom ... szóval, ha már nem lesz szükség a szememre, számra ...

— Megértem, teljességgel megértem — bólogatott Dezső úr, és aprót kortyolt a bádogbögréből. — Ügy látszik, végül magamon is ki kell próbálnom a gép működését.

Pontosan öt hete nem láttam Dezső urat.