Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
1978. július 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ^■ levél megzizzent a A kezében. Légilevélpapír, ékezet nélküli betűk, le- ——— borotvált fejű sorok. „Szükségem van rád azonnal gyere variak.” Oly régen nem érezte, hogy szükség van rá. Apró figyelmességekkel ' vásárolta meg, hogy törődjenek vele. Néha belényilallt, hogy mi lesz, ha ingatag egészsége elszippantja energiatartalékát, s csak annyi erőt hagy meg, hogy tologassa a napokat. Most még bírja. Csodálkozik is. Valóban hetvenéves? Nem vállal túl sokat? Dehogynem! Ez tartja egyensúlyban. Ez segíti át az emlékek szorongató körén, ez süly- lyeszti homályba Elek betegágyát, ott állt a sarokban hosszú évekig. Munkával takarja el Veronka mozgékony vonásait, haja krizantém göndörségét. Vízért szaladt ki a bunkerből. Amikor megtalálták, két ujja felfelémeredt, mintha jelentkezne: itt vagyok! Ki kell tölteni az üres hétfőket, a cammogó keddeket, az ásító szerdákat. Órákat ad. Franciaórát, németórát. A szoba megtelik hangokkal. Kapkodó gyerekhangok, buzgó hadarások, zavart felnőtt dörmögések. Két ipari tanulót is tanít, végigböngészi miattuk a szótárakat, ismerkedik a kétkezi munka szak- kifejezéseivel. Ezzel is telik az idő, kopik a magány. Estére elhervad, mint a drótozott szegfű. Zsibong a feje, az egyedüllét felduzzasztja a zsiibongást, nem hallik át rajta az elmerült évek sóhajtása. Ügy intézi, hogy vasárnaponként meghívják. Készül a vasárnapokra, derűs történeteket gyűjt, vidám históriákat, hogy kiérdemelje a családi légkört. ,.Szükségem van rád”, írja Ancsurka. Hát persze. Francia férj, francia gyerek. Nem értik a fájdalom félszavait. Sírni csak anyanyelven lehet. Egy olyan anyát elveszíteni, mint Karola! — Utazom Párizsba — közölte a növendékeivel. — Két hétig maradok. — An- csur erőszakoskodni fog, hogy még egy hét, meg még egy, mi olyan sürgős? — Szerkessz kérdéseket a következő mondatokhoz — diktálta Zsuzsinak. — Anette sürgősen hívja Mária nénit. Mária néni látogató útlevelet kér, Párizsba utazik. — Praktikus szöveg. — Anette divattervező, ott nőtt fel Párizsban, oda ment férjhez. Húsz éve nem járt Magyar- országon. Mária néni képeslapokat küldöz neki az Er- zsébet-hídról, a Margitszigetről, a Halászbástyáról. Gondolj át, fiam minden mondatot, és úgy kérdezz. A vasárnapi ebéden Karoláról mesélt. Egy jónevű festőművésznőt testközelből bemutatni hálás feladat. Színesen előadott történetei őt magát is meglepték. Tényleg így volt? A háziasszony hosz- szúra nőtt fia kilépett közönyéből, az iránt érdeklődött, mennyi vagyon maradt Karola után. Vállat vont. Fontos ez? Kinek fontos? — Karola nagy házat vitt. Az a békeharcos amerikai filmszínésznő is megfordult nála, aki... A fiú közbevágott: — Azért jól jönne egy kis örökség! “ lhárítón köhécselt. E Milyen közönséges egy... hogy mondják manapság? ——— Krapek. Van a francia argóban a krapekra megfelelő szó? — Szellemiekben volt gazdag Karola — jegyezte meg. —‘ Micsoda tévedhetetlen ízléssel rendezte be a lakását! Régi porcelánok csipkék, szobrok, szőttesek! — Nemcsak ízlés, dohány is kell hozzá. — Mindenesetre. — Nem vitatkozik. Tavaly itt töltötte a karácsonyestét, az idén is remélhetőleg. Ki is hívna meg karácsonyra egy magányos öregasszonyt? — Karola szépen keresett. Amerikában ezer dollárt fizettek egy portréjáért. Én azokat a képeit szerettem... _ — Bizonyára gondoskodott rólad — szakította félbe a háziasszony. — Ancsur nem akarta megírni, ilyesmit legjobb személyesen. Elnyújtott ó—ó szakadt ki belőle. Táskájából celofánba burkolt fényképet halászott ki. — Együtt fényképeztek le minket még felsőleányiskolás korunkban. A koszorúba font hajú lány Karola. Átöleli a vállamat. Itt meg a korcsolyapályán. .. Akkor mutatta be az unokabátyját, Lexit. A Tearózsabálon kérte meg a kezemet. Ancsurkának viszem a fotókat. — Zsebkendőjét az orrához nyomta. — Ötvenöt évig őriztem. Egy karcolás sincs rajtuk. — Idukám, vesepecsenyét ígértél! — a házigazda bort töltött. — Arra igyunk, Mária néni, hogy jól érezze magát Párizsban. És ha már így történt... hogy tisztességes megélhetést biztosítsanak magának. — Ki gondol erre? Ez egy olyan mély kapcsolat... túl a rokoni köteléken... Amilyen anyagiasak ezek, nem értik, hogy Ancsurka az elsüllyedt gyermekkorát keresi bennem, az édesanyja nyomát, azokat az esztendőket, melyeket nem ismer. A fájdalom teljességre törekszik. — Varrd be a bugyidba a frankokat — súgja Ida. — Mi megvesszük tőled feketén. Ezekkel töltött el annyi vasárntap délutánt? Inkább a négy fal csöndje, az ünnepnapok gyötrő tétlensége. Naplót fog írni. A magány kicsalogatja az emlékeit. A párizsi látogatást is megírja majd. Az éjfélbe nyúló beszélgetéseket, szakadozott vallomásokat. — Ne haragudjatok, haza kell sietnem. — Persze, útiláz! Mit magyarázgasson, úgyse értenék. Majd lassanként elmarad tőlük. — Köszönöm a finom ebédet. — Jellemző, hogy vesepecsenyét tudnak szerezni és minden évben beutalót Gályára. * * * A vonat daktilust kattogó kerekei elálmosították. Álmából kibukott a gyászba borult Ancsurka arcának sápadt oválja, síkos kis köny- nyei elvegyülnek saját köny- nyeivel. Sietős csók cuppan a bő-, rén. ölelésre tárt karja a levegőbe szúrt. Zöld kockás kosztüm, hetyke kis kalap. A kalap alatt ficánkoló tincsek. De hisz ez paróka! Szemhéja kékre, festve, rú- zsos szája mosolyra nyílik. — Csakhogy itt vagy! — és betuszkolja a kocsiba. — Hívtál — mondja szűk torokkal. — Holnap mindent megbeszélünk. — Mért holnap? Most mindjárt! — Ügy képzelte, magukra zárják az ajtót, Ancsur a lábához kuporodik, ő csitít, nyugtat, mesél, amíg eloszlik az elvesztés görcse. — Vendégeket várunk, Te biztosan holtfáradt vagy. Fáradt bizony. Nem vett kusettet, a fülke sarkában gubbasztott, zsibbadt tagokkal. — Anyád barátai? — Az én barátaim. A szokásos péntek esti parti. Fü- rödj meg, vacsorázz, feküdj le. Paul már kísérte is a szobájába. — Ide nem hallatszik be a zaj. — Az asztalon néhány szendvics, vörös bor, két szelet gyümölcstorta. — Ha teát akar, itt a villanyfőzőlap, a kanna. Karola régi porcelán kannája. Legalább nem lesz egyedül. A hintaszék is az övé. Az aranybarna szőnyeg. Hangok szivárogtak át hozzá, beszédfoszlányok, nevetés, majd valami gyors ütemű, ropogós zene. Ancsurka muzsikával beszéli túl a fájdalmát. Reggel összesorodt cédula a kulcslyukban: „Megtaláltad a cukrozott gesztenyét? El kellett rohannom.” Kisétált a Luxembourg-kertbe, képeslapokat írt, feketét ivott, számolgatta a pénzét. Ancsurka ellátja mindennél. ’ Buszra sem kell költeni. Kocsijuk van, vadonatúj Peugeot. — Elmegyünk anya lakásába, de előbb.. . — Az „előbb” után nem jött semmi, csak topogó órák, várakozás. Dolga van. Nem hanyagolhatja el a munkáját őmiatta, önmagával szemben is védte Ancsurkát, messze túlmenően ahhoz, amit érzett. ........... égre kettesben V voltak. — Mária néni, ugye, se- gítsz? — Ancsur —megigazította gallérját, tenyerébe fogta a kezét. —'Azt mondtam Louise- nak, hogy neked kell a szobája. Az istennek sem akar elmenni. Mama állítólag megígérte neki, hogy övé marad a manzárdszoba. Any- nyi mindent kapott mamától: bútort, edényeket, ruhákat. Paul már ügyvédhez akart fordulni, de te talán... szeretném elkerülni, hogy jogi úton... — Húsz évig szolgált édesanyádnál. — Elhúzta a kezét. Ancsur tenyere hűvös és síkos volt, mintha műanyagból volna. — Nem tudjuk kiadni a lakást személyzeti szoba nélkül. Beszélj a lelkére, mondd, hogy szükségem van rád, mondd, hogy ide költözködsz, neveled a gyerekemet. Gyönge ütést érzett, a térde elúszott alóla. A lakás ko- pársága megismételte az ütést. Felgöngyölt szőnyegek, egymásra rakott ládák, formátlan csomagok. Mindenből feléje hullámzott az idő, egyszerre zsugorodva-tágulva. Louise a kezére hajol, és hirtelen megöleli. A fiatal Louise almaképével, az öreg Louise ráncai hálójában. Ancsur megérinti a könyökét, „most 6zólj” mozdulattal. Csend. A könnyek fészke- lődésének nincs hangja. — Válassz valamit. Emlékül. — Van egy önportréja. Festékfoltos köpeny, csipetnyi mceoly az ajkán. — A képeit Paul leltárba vette. Két műkereskedővel tárgyal. — Kinyitotta a szekrényt, karjára dobott egy bundát. A lépcsőházban belekarolt. — Nem szóltál. Nem baj. Majd holnap... Neked adnám a bundát, de Paul mindent számon tart. Elad, cserél, ért a pénzcsiná- láshoz, igazi francia. De én egy napot sem bírnék ki Paul nélkül. Mária néni. . . van egy karkötőm, amiről nem tud. Akarod? Tagadóan rázta a fejét. — Ugye, szólsz neki? Megígértem Paulnak. Hisz any- nyira hozzánk tartozol. Ügy voltatok mamával, mint a testvérek. — Anyád nem rakta volna ki az utcára Louise-t. — De hát Louise-nak van spórolt pénze! Kivesz egy albérleti szobát, vagy hazamegy a falujába. Magyarázd meg neki, rád hallgat. Holnapra jegyet vettem a Comédie Francaise-be. egmosta a haját, M puha és röpdöső lett, mint a vattacukor. Fekete se■■■ ........... lyembe öltözött, b ársonyszalaggal fedte el nyakán a ráncokat. — Kész vagy? — sürgette Ancsur. — Te így jössz? Sárga pulóverben ? — Csak elkísérlek. Sose járt egyedül színházba. Megszokta, hogy előadás közben öszenézzen valakivel, „mit szólsz?” pillantásokat váltson, szünetben valamelyik növendéke frissítőt hozott neki a büféből. A színházba járás egyszerre volt neki intim és ünnepélyes, így, magányosan... Reggelinél Ancsur megkérdezte: — Na, hogy tetszett? — s feleletet sem várva fordult Paulhoz: — Mária néni ma beszél Louise fejével. Az olasz ing van rajtad? Hirtelen elviselhetetlenül világos lett minden. Ö An- csurt őrizte magában, a szeles Ancsurkát, homlokát birizgáló fürtjeivel, amint hozzábújik és suttog, hízeleg, beavatja titkaiba, az asztalosinas Ferkó a szerelme, és mért fest anya naccságákat, rózsával a köblükön, mért nem festi le a takarítóasz- szonyt, a szenesembert, igenis, ő szegénypárti, jól tetszik hallani, szegénypárti! Néhány nap múlva hazautazott. Hogy muszáj és sajnos. A növendékei várják. És hasogat a bal válla. Rövidhullám-kezelés, masszázs. Ancsurka kikísérte az állomásra. Magazinokat vett neki, szendvicses csomagot, cukrozott gesztenyét. — írjál Louise-nak, hogy két hónap múlva érkezel, ■ addigra kerítsen magának egy szobát. Két hónap! Reális! Reális, reális, kattogták a kerekek. Elmúlik, felelte a kattogásnak, s már csak az fog fájni, hogy nem fáj. Aztán ott ült előtte Zsuzsi nyitott füzettel, ő meg piros ceruzával aláhúzta a hibás mondatait. Tréfás történeteket mesél majd a párizsi útjáról. Mert kit érdekel egy öregasszony csalódása? — Halló, megjöttem... — Nagyot, szárazát nyelt. — Már az utam is mulatságos volt. Egy kockás nő... — Mit találjon ki? Nyirkos tenyere végigcsúszott a kagylón. — Egy kockás nő... — Nem hallom! Olyan messziről jön a hangod. Halló! Halló! ég mulatságosabb M a kis Simone esete a matyó babával, azt vittem neki. — ■........... Mennyi mindent f ektetett ebbe a látogatásba! Megspórolt forintjait, maradék reményeit... A matyó babának valami csattanó befejezést — ... á matyó babát átöltöztette, breton babát csinált belőle. Halló! ...csupa élmény... Karola régi barátai, új ismerősök, ide-oda hurcolták, mennyi érdekes ember! — Rekedt vagy? Alig hallom, mit mondasz. Rázd meg a kagylót! Gyere el inkább. A család is élvezni akar. — Megnézem a noteszemet. ‘Vasárnap jó lesz? Akkor. .. vasárnap. Összeállította: Őri Zoltánná Dobai Péter: In vívó Elég egy merev tekintet: és áttörsz mindenen. Elég egy odanézés. Elég két nyugodt szem. A gúnyba, 'az árulásba is, ahogy a gyermek a megunt játékra, úgy nézz, amit már alig vesz észre, de még hozzá tartozik ... Elég, ha nézel, elég és kész. Férfi vagy: ha meguntad ezt vagy azt, hát meguntad, nincs magyarázat, ne fűzz hozzá kenyerező vagy keserű szavakat. Ne félj mások egykori szemébe nézni. Félni: szégyen és lopás. Félni: botrány és erőszak. Fétni: magány és illúzió. Félni: árulás és annak nincsen vége. Félni: kiszolgáltatottság és öngyilkosság. Ne félj mások szemébe nézni: nekik is nehéz téged viszontszeretni. Kalász László: w En már nem nézem, hogy a felhők merre-hova gomolyganak! a hajnal szép: mikor kelet rőt fényeivel villódz a Nap és délben is: mikor ebéd van: csak megáll a fejem felett és néz és látja hogy ebéd van indul és nyugatra lemegy hogy este s éjszaka csatangol? — tudjam merre? — mit bánom én7 csak jöjjön. megint pirkadatkor a Fény! Pavel Hlava: Földgolyó, kristályüveg Palotai Boris: SZÜKSÉGEM VAN RÁD!
