Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

e

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

——-------------------I----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1978. július 16.

W

eöres Sándor:

Vásári népballada

Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna Plangár Csöpi volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból* pillog a sok részeg pofára.

Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi: Ne tátsd a szád. te Lajos, ez a kastély úgyis ölég huzatos.

Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni. — Fáró Lajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek álkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet.

olt egy üveggo.

V

lyóm. Nagyor szerettem, apán hozta be a kór- házba, mikoi kinn feküdtem Újpesten vakbélgyanúsan. Hogy lehel egy vakbélre gyanakodni nem tudom. Borogattak stb Nem mondom. Egyedül egy kórházban. Mármint hogy senki a családból. Mert a család az család. Verekszünk, marjuk egymást, főleg Trudival, akkor is. A család . ..

Azzal a golyóval aludtam, üveggolyó volt. Benn csík, piros kacskaringó. Megtör- le a napot, ahogy a fehér lepedőre tettem, szikrázva dobta szét a fényt. Ha hunyorítottam, még több napot láttam benne. Napgolyó volt, piros csíkkal.

Több színű golyóstollért cseréltem el. Kellett nekem a golyóstoll, gondolható. Nem bírtam a golyóstoll nélkül élni tovább. Eleinte, mikor Sári fölajánlotta a cserét, vergődtem. Magasan alszom, emeletes ágyon, ott teljesen egyedül van az ember, fönn a plafonnal. Szorítottam a napgolyót, egészen nedves lett. De szemem előtt ugrált a sötétségen át csillogó golyóstoll, ezüst tokban elbújtatva a négy szín. Fekete, piros, kék, zöld. Ennyi szín. Egyetlen tokban. Torkomban éreztem a vágyakozást a Sári tolla után. Csak forgolódtam az ágyamban. Minden oldalon más színnel fogok írni a titokfüzetembe. Lehetetlen golyóstoll nélkül élni.

Persze egyszerre akartam használni a színeket. S azt nem lehet. Elhajlik benne a betét. Szétszedtem a ragyogó, ezüst tollat. Meredtek a műanyag betétek, kibelezve. Két részben maradt a toll. Sajnáltam. Apám nagy keservesen, fejcsóválva megjavította. Aztán csak néztem

Gyurkovics Tibor:

• •

Üveggolyó

a tollat. Óvatosan bántam vele, színezgettem. Aztán magányos lett a toll. Az asztalon hevert, s ahogy ránéztem, nem tartozott hozzám. Vége volt.

A sárga noteszt kaptam érte. Juli sokáig sajnálta a sárga noteszt. Olyan volt a papírja, mint a metszett vaj. Puha, finom. A toll benne lágyan haladt. Juli megengedte, hogy rajzoljak bele, kendermagos csirkét rajzoltam. jól sikerült. A vonalak lebegtek. Enyém lett a sárga notesz. Eleinte csak tartottam a fiókban. Porosodott. Hiába őrzöm — gondoltam —, használni kell. Két nőt rajzoltam bele, egy ismeretlen arcélet ( a Nagy Művészeti Könyvünkben egy Piombo nevű ember festménye után) és persze madarakat. Kis madarat, nagy madarat, feketét, barnát. Jó lenne most a toll, gondoltam. Azzal lehetne igazán bele- rajzjolni ebbe a noteszba. De hát mindent egyszerre nem lehet. Aztán észrevettem, hogy a sárga notesz lapjai annyira finomak, hogy a rajz vonalai átütnek a másik lapra is. Behálózzák még a harmadik, negyedik oldalt is, összekaristolják. Nem lehetett használni. Csak tartani a fiókban.

Egy kis televízióért adtam oda. Egy gyufaskatulya nagyságú dobozba kellett belenézni egy csöpp lyukon. Csodás volt. Idegen tájak. Nagy, fehér kerítéses kastély volt az egyik képen a másikon egy vékony torony ívelt fölfelé, a harmadik kép kissé elmosódottan egy csonka tornyú templomot mutatott, melyen ördögfejek voltak. Tetszeti. Ügy éreztem, enyém a világ. Ritkán néztem bele a lyukba. Tr-udinak is csak kétszer engedtem naponta. Az iskolában tízórai után, meg itthon egyszer a fürdőszobában, mosakodás előtt. A tájak, apám azt mondta, francia tájak. De hát nem lehet mindig tájat nézni. Ezt a három tájat. Trudi már egyszer sem akarta látni, én is alig kukkantottam bele.

Nagy sokára láttam meg Évánál az üveggolyót. Hogy került hozzá, nem is az én osztályomba járt, eggyel följebb. A folyosón találkoztunk. Láttam, a köpenye zsebébe akkor tette be a golyót.

— Nem adod nekem a: golyót?

— Csak nem képzeled! Most cseréltem egy térképért.' Egész Magyarország rajta volt, meg a Pilis.

Évának fölajánlottam a televíziót. Fintorgott.

— Mindig ugyanaz a kép. Mit adnál még?

— Mindent. Amit akarsz.

E

va sokat kért. Szereztem neki egy mentőautót az öcsémtől, igaz,

egyik kereke hiányzott. Piros, puha radírt. Szivartokot, fémből. Azt hiszem, Éva kifosztott. Rájött, hogy mindent megadnék a golyóért. És én mindent megadtam érte.

őst jó erősen áll a sátor. BelQbújik, felfújja, a kötelet rángatja a szél. i Mégsem dől ösz- ----------.u adja hát, más sátrakkal próbálkozik, áll épp elég a part mentén színes, széles sávban.

— Így ni! — mondja Karin. Összekulcsolja a karját a feje alatt és a sátor meny- nyézetét nézi. Haja hátrahullik, csak a hajvégek érintik meztelen vállát. Itt fekszik. Ruhában csaknem soványnak látszik. Itt fekszik, mintha semmi sem volna. És nincs is semmi. Hát ez ő. De este azért forogni kezdett velem a folyosó, amikor az ujjam hegye a csupasz bőréhez ért.

Lehajolok néhány homokban fekvő üvegkupakért. Mikor felhívott hozzájuk vacsorára — néhány nappal azután, hogy a sátorról beszélgettünk —, és rám esett az anyja lebecsülő, ellenséges tekintete, úgy éreztem magam, mint akit tetten értek, és nem is tudtam eltitkolni, mert újra és újra elvörösödtem. De nem sokkal később egyszer a városban kószáltunk, és Karin elővett a táskájából egy füzetet. Kempingtérkép. És akkor a tenger elöntötte a várost, elsodorta a várost, és benne az anyja tekintetét is.

Mindig újra és újra elképzeltem magamnak a nyarat: a hullámok ferdén futnak ki a partra, aztán ismét visszahúzódnak; és a gyerekek nedves homokot lapátolnak vörös és zöld vödreikbe, és sirályok hintáznak a hullámokon és finom homok lebeg körülöttünk és egyszer- csak érzem, hogy Karin bőre az enyémhez ér...

Most itt van a nyár. — S mind ehelyett az anyjánál töltött este jut eszembe, ismeretségünk egyetlen tényleg kényelmetlen emléke, és megint kényelmetlenül érzem magamat.

Karin az oldalára fordult, kicsit feljebb húzta a lábát. Gyanútlan. De én látom, hogy a bikini széle a bőrébe vágódik, egész fönt a combján.

Sátorszomszédunk követte a tekintetemet. Idősebb emberke. Vékony lábszárak a bő tomanadrágban. A felesége — fehér kelttésztatest, ronda barna fürdőruhába préselve — gyorsan elmerül a sátorban, ahogy odanézek. A férfi azonban cinkos vi- gyorra torzítja a képét.

Biológiaórán (épp tizenhat éves voltam akkor), beszéltünk a nemek szükségszerűségéről, a párzásról, a csilló- sejtek mozgásáról, mint a láncolatba való bekapcsolódás folyamatáról, a fogaskerekek egymásba kapaszkodásáról. Azt hittem, hogy megőriztem magamban ezt a tartást.

Karin behúnyta a szemét. Vagy mégsem? Hosszú szempilláján át engem figyel?

Az üvegkupakokat átdobom a sátor fölött. Az áruda előtt zöldséges rekeszek. Kéne egy étkezőhely is nekünk. A meleg homok átfolyik a lábujjaim között. A rekeszek felől kérdezősködöm, aztán megint a sátrunk előtt állok, anélkül, hogy bármi más eszembe jutott volna. Karin leengedte a ponyvát a bejárat felén. Alszik. Narancs színű fény szűrődik át a sátorlapon. A vászon szövetén a kötelek árnyéka mozog.

Hányszor kiszíneztem már magamnak azt a pillanatot, amikor végre áll a sátor. — Parancsoljon Lady, a kastély úrnőjére vár. — De csak a napolajat halászom ki, vigyázva, nehogy Karinhoz érjek.

Kinyitom a szemem. Karin térdel mellettem, és a markából homokot szór rám. Csak a körvonalait látom a vakító ellenfényben.

— Szereztem valami ócskaságot. — Vállonveregeti magát. Szalvétát terített egy zöldséges rekeszre, az utazásból maradt kenyérszeleteket szétszedte, a beszáradt kolbászt rájuk vakarta, és a tetejére lekvárt kent.

— Kóstold meg, Mózes. — Mózesnek hív, ördög tudja, miért. Jobb szeretném, ha Johnnynak hívna.

Mégis bólintok, rágok, aztán azt mondom:

— Még csak négy van. — Azt akarom evvel mondani, hogy még messze van az éjszaka. Mégsem alhatom éjjel a düpén, bár jobb megoldást még nem találtam. — Csak?

— Csalódottan mondja. A sátorhoz hajol, az c^dalzseb- ből kiveszi a karóráját. — Igen, csak. — Most meg örömmel mondja. Egyszer csalódott, máskor boldog — ugyanamiatt.

Én meg azt mondom erre:

— Hm. — És rágok. — Körülnézhetnénk a kempingben itt a parton. Talán találkozunk valami ismerőssel. Azt hiszem. Kalle is ide készült. — Kalle a tekercselőben dolgozik. Semmi közóm hozzá, de most nem jut okosabb az eszembe. Él kell tűnnöm ebből a sátorból.

— Felvegyek valamit? — kérdi Karín.

Joochen Laabs:

sátor-------------------------------------J

A legelképesztőbb Karinban, hogy mindig a kézenfekvő dolgokra gondol. Annak idején hólapátoláskor, nemcsak a két barátnőjének és magának hozott egy-egy pár filccsizmát a munkahelyéről, a biztosító irodából, hanem nekem is. Noha nem is ismertük egymást. Csak mert rajtam félcipő volt. És harmadik találkozásunkkor én tétováztam, mert a csupasz bokrok egyáltalán nem takartak el minket az utcai lámpák fényétől, de ő lefegyverző természetességgel csókolózott. Hogy úgy mondjam; a szüleit is lefegyverezte.

Nem vesz fel semmit.

A vízzel átitatott kemény homokon megyünk. Összekulcsoljuk a kisujjunkat. Labdázók közé keveredünk. A sátrak között nyüzsög a sok ember. Káliét természetesen nem találjuk.

Mintha megegyeztünk volna, továbbmegyünk az öböl sík hajlatában. Azon fáradozom, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem volna abban, hogy Karin mellettem jön, és a lomha vizet figyeli. Moszat sodródik a tengerben, és feketén rakódik ki a partra, doh-szaga van. Egy csapat partfutó madár tipeg el előttünk, és a sekély vízhez kanyarodik. Karin meztelen válla a felsőkaromhoz ütődik néha, de aztán mindjárt el is távolodik. Csak egyszer beszélgetünk. A mo- szatok tápértékéről, a ceruzák keménységi fokáról, a világítótoronyról. Mintha ez az volna. Vagy talán az is? Valami feloldódik bennem. Egy tócsához megyek, és a lábammal egy csomó érdes moszatot húzok ki belőle. .

— Neptun.

A földnyelv csúcsán állunk Itt kint senki sincs. A nap felől csillog a víz. A gát körül rikácsolnak a sirályok. És előttünk kétszáz méternyire sárgán és laposan hever egy sziget.

— Ki kell jutnunk a szigetre — mondom.

— Kell?

__ Kell? — Gyerekes becsvágy ez? -,

A sziget miatt itt egeszen csöndes a víz, alig tenyérnyi hullámok csobognak a lábikránk körül. A fenék iszaDOS.

— ÉS ha én most megcsúsznék, és elnyelne a tenger? — játszik a gondolattal Karin. Behajlított térddel Iából át a vízen, mint egy gólya, testén vízcsöppek csillognak. Elképzelhetetlen

veszteség volna. Aztán a szigeten vagyunk, és mint várható volt, akkor sincs semmi. Itt nincsenek növények, csak a tenger áltál keményre hengerelt homok es sirálylábnyomok vékonyka

láncai. Karin követi az egyiket, végigfut a fordulókon, beledől a kanyarokba, aztán ahol hemzsegnek a lábnyomok, egy helyben toporog.

Hirtelen összetörik a sziget. Bárdolatlanul felbömböl a tenger. A homok kifolyik a lábam alól, a gát szürkén, holtan emelkedik^ mögöttem, elválaszt mindentől. A hullámok magasba emelkednek, átbuknak önmagukon. Az

egész ijesztő egy kicsit, meri a napot is eltakarja a felhő és a tenger elfeketedik.

Hirtelen úgy érzem, hogy a világ végére jutottam, nincs tovább. Nincs többé élet. Nincs madár, még fű sincs. Csak homok van. S benne lassanként elsüllyed a lábam, csak egy-egy hullám fut rajta néha át. És egyszeriben lehetségesnek tűnik fel, hogy elsüllyedjek itt mindörökre és mindennek vége legyen.

Aztán mintha a zúgásban valami csengő hangot hallanék, de mindjárt el is oszlik.

Karin mosolyog, de azért elővigyázatos. — Eső lesz — mondja. Nyugat felől felhőlabdák emelkednek ki a tengerből, de nem hiszem, hogy esőt hozhatnának. Mégis elindulunk, fölmászunk a gátra, szélesen terül el körülöttünk a sziget síkja és mögötte az öböl sötétkék üvege. A víz kivilágosodik. A felhőkön átsüt a nap.

Gázolunk visszafelé, kifutunk a vízből, megállunk. Két férfi és egy lány fut be a sima vízbe. — Ragyogó barna testek az erős fényben. Túl messze vannak ahhoz, hogy halljuk a hangjukat, de az angolnaszigonyt fölismerjük, az egyik férfi úgy viszi, mint egy lándzsát.

Az ég tintakék harangjában hólabdaként lebegnek a sirályok. A nap ismét felhők mögé kúszik. Eltűnnek a hólabdák. A kemping fölött, az öböl túloldalán szürke nyugtalanság tomyosodik. A vöröskereszttorony foszforesz- kálva világít. Felvonták a viharkosarat. Ismét itt. van minden.

— Mózes, úgy érzem, mintha nagyon messziről, érkeznénk ide — mondja Karin. És erre megcsókoljuk egymást. Érzem, hogy nyurga alakja felnyújtózkodik hozzám. A válla fölött látom, hogy susogva kúszik a földön a tengerifű.

— Ketten vagyunk —. mondja Karin.

— Na, hálaistennek! — mondom én.

Senki sincs már a vízben. Csak néhány elkésett fut át a homokon. Lobogó tréningfelsőkben forgolódnak az emberek a sátrak között, és a köteleket húzzák feszesebbre.

Megpróbáljuk már messziről megismerni a sátrunkat. Nem várhatjuk, hogy máris visszaérjünk, amikor csak nemrég indultunk el. Nem az eső az oka. És még csak nem is a sziget, amilyen puszta volt. Hirtelen úgy tetszik, nem vettem észre, hogy mi minden megváltozott. Karin megáll, és visszanéz. A tenger föltámadt. Széles habcsíkok görögnek az üveges, feneketlen feketeségen. A szigeten fehér hullámkitörések csapnak föl. Karin odamutat, aztán zavartan mosolyog. Esőcseppek verik meztelen hátunkat. A szomszéd a sátra körül táncol. — Maguknak aztán szerencséjük van!

Hogy szerencsénk volna, azt mondja. — No, látja Mester! — kiáltok oda neki. És Karin azt mondja nekem: — Hát itt vagyunk! Mit szólsz hozzá? — Mintha kételkedtem volna benne, hogy visz- szaérünk.

Megfeszítem a ponyvát a vihar felőli oldalon. Pompásan csapkodja a hátamat az eső. Felhúzom a pulóveremet. Karin mellettem kuksol. Kihajtva hagyjuk a ponyvát, noha a tompa, sötét zuhogásnál egyebet nem látunk.

Karin a nyakamra fonja a karját, és ebből tudom, hogy minden rendben van, az is, hogy itt ülünk, hogy egy szót sem szólunk, hogy nézünk kifelé, oda, ahol semmi sem látható. Mégis behunyom a szemem. Mint apró állatok véget nem érő csapata, dobog az eső a sátoron.

elébredek. A sátorban fakó fény. Lehúzom a hálózsák cipzárját, és felkönyökölök. Az eső elvonult. Csend van, mintha álmában nyugodtan lélegezne a tenger, és mintha kicsit messzebb húzódott volna. Karin viszont szorosan mellettem fekszik. Az arca sima és lágy, és felém fordul.

A sátor előtt már kiáltoznák a sirályok.

Németből fordította: Mezey Katalin