Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 4. NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT Federico García Lorca Minden egyetemes érvényű línai életmű egy nép, egy kisebb közösség talajáról szökkent szárba, nincs nagy költészet felnevelő közösség nélkül. A nyelv, a kultúra, a történelmi sors évszázados vagy éppen évezredes közössége hordozza ki a világirodalmi rangú művet, amely éppen a sajátosnak, a mástól különbözőnek a teljes átélésével és kifejezésével válik, válhatik egyetemes értékké. A világirodalom nagy művei között is ritka azonban nép és költői életmű olyan egysége, mint Federico Garcia Lorca esetében. Lorca a huszadik századi modem költészet nagy úttörője, de költészetén keresztül teljes mélységben kitárul egy nép, a spanyol nép világa, történelmi kultúrája. A spanyol költészetet és népi világot a klasszikus irodalmi hagyományokkal ötvözte egvbe, ezáltal műve a spanyol irodalmi és népi örökség szintetikus folytatása lett. Vicente Aleixandre, a költőtárs és barát így vallott róla: „Ne vegyék tiszteletlenségnek, csak egy öreg népénekessel tudom összehasonlítani, csak egy anda- lúziai táncosnővel, akik ma már csak kőbe faragva élnek közöttünk. Csak egv távoli, ősrégi andalúziai hegy félig látott éjszakai hátterében lehetséges őt elképzelni.” García Lorca nyolcvan éve, 1898. június 5-én született az andalúziai Fuentevaqueros- ban. Szűkebb szülőhazája meghatározza egész irodalmi pályáját, a gyermekkorában hallott mesék és népdalok visszhangoznak érett költői műveiben, például az „An- dalúz <Mok”-ban, a spanyol nép nem egyszer tragikus fordulatokban, eseményekben bővelkedő élete pedig később drámáinak alapjává válik (Bemarda Álba háza, Vérnász, Yerma stb.). Cigányrománcok című ciklusában sűrítetten drámai történetekben villantja fel a cigányok életét, ősi szokásait. Nem a romantikus felszín érdekli, hanem a népi kultúrának azok a mélységei, amelyeket a cigányság a huszadik századig megőrzött, s amelyek a spanyol népi kultúra elfeledett rétegeit is sejtetik. Németh László találóan fogalmazta ezt meg, Lorca felfedező tevékenységét Bartók Béláéhoz hasonlítva: „Avantgárd költő sok van a világon. Népi költőnk nekünk is volt, jó is, egy tucat. De arra, hogy valaki az európai művészet legmerészebb formabontó törekvéseit a népdal Európa alatti mélységeivel hozza kapcsolatba, arra csak a zenében van példa.” Lorca személyes életével és halálával is a spanyol nép sorsát szimbolizálja: a polgárháború első heteiben, 1936. augusztus 19-én kivégezték a falangisták Granada mellett, Viznarban. Jelképnél több, hogy ekkoriban húszezer spanyol hazafi sorsában osztozott. Radnóti Miklós 1937-ben versben siratta el a költőt: Radnóti mellett még egy nagy költőnk Lorcával való szellemi találkozása érdemel említést: Nagy László olyan — gazdag műfordítás-irodalmunkban is ritka — ráér- Cigányrománcokat, hogy azok tökéletes „magyar” versek lettek. Angyal János Federico García Lorca: A fekete bú románca Míg a kakas csákány-csőrrel az éjből a hajnalt bontja, alászáll a sötét hegyről búsan Soledad Montoya. Meleg sárgaréz a teste, csupa homály-szag és ló-szag. Mellei, a füstös üllők nyögnek, nehéz dalt borongnak. Soledad, kire vadászol, ilyen korán kóborolva? Akárkire vadásznék is, nem kötném a te orrodra. Vadászok én önmagomra, örömömre, jobb soromra! Soledad, a ló ha elfut gyötri magát halálosra, eléri a tengert végül, temérdek víz besodorja! Kár a tengert emlegetni, a fekete bánat bokra olajfák között is felnő, lombja serken sátorosra. Soledad, a bánat benned, siralmasan bánatos vagy, citromlevet sírsz, a könnyed várakozó szádat mossa! Nagy bánat bánt, bolond lettem, sörényemet földre ontva konyhától a kamaráig forgok, mászok tébolyogva. Ó, fekete kővé válók, testem, ruhám beleborzad. Jaj, a fehér gyolcsingeknek! Jaj, ennek a pipacs-combnak! Soledad, pacsirta-vízzel mosd a tested, az megóvja. Hagyj a szívednek már békét, békét, Soledad Montoya. * * * Mélyen lent a folyó mormol. Fellep és levél a fodra. Indás tökvirág a hajnalt arany koszorúba fogja. Cigánybánat, ó, te tiszta, ó, az árvák eljajongnák. Ó, rejtőző medrű bánat, bánata a hajnaloknak! (Nagy László fordítása) R eggel, ahogy a szódabikarbónáért kotorászott, az éjjeli- szekrényre helyezett előjegyzési naptárból a szemébe sütött egy bejegyzés: Csiperke. Piros golyóstollal beírva, bekarikázva, kétszer aláhúzva. Mi lehet ez? — Bore- nyák tűnődve bámulta a bejegyzést. — Minek írtamén ezt ide? Talán, hogy el ne felejtsek csiperke gombát venni? De hiszen l?i nem állhatom a gombát! Később eszébe jutott, hogy ez nem gomba, hanem név. Valakinek a neve. De kinek a neve? — Szívem — szólt ki áz asszonynak. — Nem tudod, ki az a Csiperke? Az asszony visszakiabált, hogy nem tudja, de talán a tegnapi névestén találkozhattak vele Kelemenéknél. Olyan magas, nyúzott képű pasas lehet az illető, aki éjfél körül jött oda hozzájuk. Lilás, színjátszó nyakkendőt viselt. Borenyák most már emlékezett. Egy ember valóban odajött hozzájuk, és ő beszélt neki Csiperkéről. — Tehetséges ember — hallotta vissza a szavait, amint rekedten, kicsit énekelve beszélt —, sőt kivételes képességű, csak éppen elnyomták, nincs a megfelelő helyen. Neked jó összeköttetéseid vannak, és híres vagy az önzetlenségedről, igazán tehetnél valamit az érdekében. Borenyák a hivatalból felhívta Kelement. — öregem — mondta —, tegnap este nálatok én megígértem valakinek valamit. Olyan magas, nyúzott képű volt az illető. Lilás, színjátszó nyakkendőben. Ki az? — Talán Vizeki... — töprengett Kelemen. — De megesküdni nem mernék rá, hiszen tudod, mennyien voltak, és köztük számomra is idegenek. Mindenesetre megadom a telefonszámát, csörgess oda. Borenyák odacsörgetett, de Vizeki nem emlékezett Borenyákra, így nem is kérhetett tőle semmit. Legfeljebb tüzet, ahogy viccesen mondta. És ő egyébként sem magas, nyúzott képű, hanem kisportolt alkatú, sima arcú. Nyakkendőt meg utoljára az érettségi banketten viselt. — Ez a leírás — mondta —, inkább ráillik Kocsonyásra. ö olyan gyomorbajos kinézetű, nem én, aki minden reggel tornázom ék körülfutom ötször a- háztömböt. Mondom a telefonszámát. Borenyák sóhajtva tárcsázta Kocsonyást, aki még mindig az esti muri hatása alatt, jókedvűen tiltakozott. — Ügy be voltam rúgva — dörmögte nevetgélve —, hogy még a saját nevem se jutott eszembe, nem a másé. Csiperke? Fogalmam sincs, ki bitorolja annak a jóízű gombának a nevét! . — Ott egye meg a fene! — csapta le a kagylót Borenyák, és elhatározta, hogy nem gondol többet a nyúzott képűre, sem arra a Csiperkére. De a dolog mégsem hagyta nyugodni. Ha már megígérte, és ráadásul még az önzetlenségére is hivatkozott az ismeretlen, akkor nem bújhat ki alóla. Különben is meglehet, hogy az a magas madárijesztő, nem akárki. Talán valami fejes, akinek kellemetlen lenne, ha a barátját ajánlaná valahol, ezért is fordult őhozzá... De miért éppen őhozzá? Ez most már mindegy! Neki az a kötelessége, hogy erre a Csiperkére valakinek felhívja a figyelmét. Igen, legjobb lesz Tarczali, exponált helyen dolgozik, talán tehet valamit, ennek a Csiperkének az érdekében. Vasárnap találkoznak akkor majd szóba hozza neki ezt az ügyet. — Ez csak természetes —. helyeselt Tarczali, amikor Borenyák megemlítette neki Csiperkét. — Valamit majd kiagyalunk. A te szavad nekem már garancia. A te barátod, az én barátom is. Azt mondod, tehetséges? — Hogyne, nagyon. Sőt kivételes képességű, csak éppen elnyomták, nincs a megfelelő helyen. — Akkor majd odatesz- szük! Nem dúskálunk annyira a tehetségekben, hogy egy Csipetke^, — Csiperke! — Igen, persze, Csiperke! Fel is írom, -nehogy elfelejtsem. Mi is a keresztneve? Borenyák zavarba jött. Csakugyan, mi lehet annak az embernek a keresztneve? És azt miért nem írta fel? Ezt a melléfogást! De most már nem mondhatja Tar- czalinak, hogy nem tudja. Akkor visszapasszolná az egészet. Elkereszteli! Mi illik leginkább egy ilyen Csiperkéhez? Lajos vagy Béla semmiképpen. Hangzásukban túl mély tónusúak. Az sem valószínű, hogy egy ősrégi neve lenne, mint amilyen a Bendegúz. Ehhez a Csiperkéhez, igazán a Jenő társul vagy még jobban megy hozzá az Emil.' Ez az! Csiperke Emil! így kell hogy hívják!— Rendben van — jegyezte fel Tarczali —, a magam részéről mindent elkövetek. Még ma este felhívom Királyt, a minisztériumban van fontos beosztásban, nagyon rendes fickó. Ö aztán igazán tehet valamit az emberünk érdekében! Borenyák fellélegzett és otthon kihúzta az előjegyzési naptárból Csiperkét. Aki már különben is jó helyen van Tarczali noteszában, és csak idő kérdése," hogy átkerüljön a Királyéba. Még aznap este át is került. Tarczali ígéretéhez híven telefonált Királynak és előadta, hogy egy nagyon értékes emberért emel szót. — Kivételes képességű — mondta —, de tudod, az a szomorú, hogy ezt nem tudja igazán kamatoztatni a népgazdaság érdekében. Pedig az ilyen Csiperkékre nagy szükség van! Ezeket nem lehet csak úgy talonba tenni, mert megkeserednek, kiégnek és teremtő energiájuk úgy megy pocsékba, mint a szitába csurgatott óbor. — Felírom — mondta Király. — Ha te ajánlod, akkor biztosan nem ok nélkül teszed. A jövő héten Brüsz- szelbe repülünk a miniszterrel, majd egy alkalmas pillanatban előhozakodom a dologgal. De várj csak, nem értettem pontosan: mi is a pártfogoltad szakképzettsége? — Mérnök — felelte bizonytalanul Tarczali, mert úgy emlékezett, mintha Borenyák azt mondotta volna. Vagy nem is mondott semmit? Érdekes, ez hogy kerülhette el a figyelmét, de most már Király előtt nem vallhat szégyent, különben még visszapasszolná az egészet. Egyébként is annyi már a különböző szakterületeken dolgozó mérnök, hogy egy Csiperkével több vagy kevesebb, igazán nem számít. Meg lehet az is, hogy valóban mérnök. Majd kiderül. Most már Király kezében az ügy. Király a repülőgépen, valahol Bécs fölött hozta szóba Csiperkét. A miniszter éppen szivarra gyújtott, amikor az illatos füsttel szinte egyidőben lebbent fel a név is. Tóth-Máthé Miklós: Csiperke érdekében — Csiperke Emil — mondta Király —, olyan egyéniség, aki megérdemelné a fokozottabb figyelmet. Nem fárasztanálak ezzel, miniszter elvtárs, ha itt nem egy nagyon tehetséges emberről lenne szó. Egyesek szerint zseniális. De ahogy ez sokszor lenni szokott, elnyomták, nincs a megfelelő helyen. Király gyorsan a noteszába nézett, de attól semmivel sem lett okosabb. Ott csak annyi állt, hogy mérnök. De milyen...? Megőrült ez a Tarczali, hogy nem mondta? Vagy mondta, csak éppen ő nem jegyezte meg? Most mit mondjon a miniszternek? A nyaka is vizes lett hirtelenjében, amikor a miniszter szivarjára tévedt a tekintete. Hát persze, hogy agrármérnök! Nem is lehetne más ez a Csiperke! Már a nevében is benne van! És lehetséges, hogy éppen dohánynemesítő! — Agrármérnök? — nézett rá csodálkozva a miniszter. — De hiszen ez nem is a mi tárcánkhoz tartozik. — Igaz — sietett a válasszal Király —, de én mégis szükségesnek tartottam megemlíteni. Végülis egy zseniális emberről van szó, és az a tárcától csaknem független. Ez általános, vagy ha úgy tetszik, országos érdek. Nem szabad megengedni, hogy az igazán értékes emberek elkallódjanak! Király egészen belehevült, a miniszter gondterhelten hallgatta. Ha ez a Király ilyen prófétikus lendülettel beszél, akkor itt valóban egy tehetséges emberről lehet szó. Márpedig ha ez így van, akkor igazán tenni kell valamit az érdekében. Ez a népgazdaság szempontjából sem lehet közömbös. t s egy hónap múlva Csiperke Emilt, a mezőcsalánosi Állami Gazdaság agrármérnökét. kinevezték a bogyópusztai nagy dohánycentrum igazgatójává. Ezen a tényen a mezőcsalánosi intézmény vezetőségén túl, leginkább maga az érdekelt csodálkozott. Ugyanis éppen elbocsátás előtt állt. Mert Csiperke Emil — igaz csak ősszel —, hajlamos volt összetéveszteni a dohánylevelet, a lósóskával. Ezt egy ideig elnézték neki, de végülis megunták a dolgot. Arra azonban nem számítottak, még a legszínesebb álmukban senv hogy egyszer majd ilyen csodával határos módon szabadulnak meg tőle! Julio Cortázar: Bevezetés az óra felhúzásához adandó utasításokhoz Gondold csak el: ha megajándékoznak egy órával, kis virágzó pokollal ajándékoznak meg, rózsabilinccsel, aranyozott veremmel. Nem csupán az órát ajándékozzák neked, hogy Isten éltessen, és reméljük, hogy sokáig hordod majd, mert kitűnő márkájú, svájci, rubinköves; nem csupán ezt a parányi krampácsolót ajándékozzák neked, amelyet a csuklódra kötözve sétáltatsz magaddal. Megajándékoznak — nem is tudják, és ez a szörnyű, hogy nem is tudják —, megajándékoznak egy újabb, törékeny és kétes részecskével, valamivel, ami a tiéd, de nem a testedből való. hanem szíjjal kell odakötözni a testedhez, hogy ott lógjon a csuklódon, mint kétségbeesett karocska. Megajándékoznak azzal a feladattal, hogy naponta felhúzd, a felhúzás kötelességével, mert csak így maradhat óra az óra; megajándékoznak a kényszerrel, hogy a pontos időt figyeld az ékszerboltok kirakatában, hogy meghallgasd a rádióban, hogy rendszeresen igénybe vedd a telefonközpont pontosidő-szolgáltatását. Megajándékoznak a félelemmel, hogy elveszted, hoey ellopják, hogy leejted a földre és összetörik. Megajándékoznak a márkájával, a bizonyossággal, hogy ez jobb márka, mint a többi, megajándékoznak a hajlammal, hogy összehasonlítsd az órát a többi órával. Nem téged ajándékoznak meg az órával, hanem téged ajándékoznak el, téged ajánlanak fel az óra születésnapjára. Utasítások az óra felhúzásához A mélyben ott lapul a halál, de te ne félj. Fogd egyik kezedbe az- órát, csippentsd két ujjad közé a felhúzóját, és finoman tekergesd. Most új idősík nyílik meg előted, a fák kirügyeznek, a hajók versenyt siklanak a vízen, az idő mint összecsuklott legyező megtelítődik önnön- magával, és levegő zúdul ki belőle, a föld szellője, egy asszony árnyéka, a kenyér illata. Mit akarsz még? Mit akarsz még? Gyorsan kötözd a csuklódra, hagyd szabadon lüktetni, és utánozd őt áhítattal. A félelem berozsdásítja az ankereket, a betelt és elfeledett vágyak szétmarják az óra ereit, megüszkösítik piciny rubinjainak hideg vérét. És ott a mélyben — ha nem futunk és nem érkezünk előbb, és nem értjük meg, hogy már nem számít—, ott a mélyben lapul a halál. Julio Cortázar: Nagyítás. Európa Zsebkönyvek. 1978. Litvai Nelli fordítása Pirit János: Siatmári-Né- meti emlék
