Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

1978. június 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAF 9 Serfözö Simon: Sólymos Ida: Rátermettem Kietlen kocsmaasztaloknál Fejem fölül a vicsorító gerendát elrágom. Rátámadok gacsos ajtómra, magam világgá szabadítom. A lélekben-lassúakkal nem vánszorgok. Magányom letagadom, sose volt, mert láttam. Megrikatott a múlt, elátkoztam. Torkomban kemény szavak teremnek, A bátorságra rátermettem. Tudom, kiknek bizalmát kell őriznem. S nem akármiért: dolgozzak fénylőbb, emberibb időért. Erőmtől szétreped fölöttem a fedél. Életem van annyi, holnapra is elég. Ladányi Mihály: Gyűlnek halottaim Gyűlnek halottaim, rám nézett a halál, betegséggel, bajjal kedveskedik, s én elszorult torokkal vonszolom magamat ágyadig, ágyékodig. Kis melledhez, szádhoz rimánkodom, tekinteted tűzhelyéhez búvok didergőn. Magam elől, sorsom elől, halálom elől testeden bujdosom, mint szél az erdőn. Jóindulatú érdeklődő, mindenkit értő és magázó testvértelen gondolatokkal tisztelgő (nem-gyanús) magánzó, önérzet-szakértő és ülnök: égymásbafúló részeg szentek e nagynapi találkozóján, hol senkit s mindenkit szeretnek — Kietlen kocsmaasztaloknál önfeladás, kifordult szégyen kényszer-gyúrta kompániátok. És én is, balra, oldalfényben. Láttok: talpig részvétben állok. Asztalra várok észrevétlen. Pincér pörög. Kidől a lélek a szemek-szájak esthomályán. Asztallábként cövekelnétek. Nincs a mondat, rotyogó kátrány, bugyuta makogásba horgad s önvetkezetten szótagolltat. Nem viszolyoghat bennem semmi. Nem is szorongat néma ének. Részvétem akár a tiétek. Nézek mint óra a falon. Ha nem adják is meg az évek, a remény bölcsét kitervelni mégis magamból akarom. Decsi Ilona: Salome E gészséges emberek tár­saságára vágyom, gon­dolta Kerekes, „ha egyáltalán vannak ilyenek”. — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállí­tó, azelőtt gróf, most része­ges eltartott, hiszen az ezer forintos kórházi fizetés sem­mire nem volt elegendő, fő­képp nem a napi tíz pálin­kára, amelyet Széky magába döntött. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Ke­rekes. A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már el­végezték a napi teendőket, várták a „fájrontot”. És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón. — Ferenc, Lacika! — sü- völtötte. — Jelen — mondta Széky. — Itt — jelentkezett Ke­rekes. — A telepfelügyelő hívat- . ja magukat. A telepfelügyelő: Vak Bé­la. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katona­tiszt korában.) — Uraim — mondta Ke­rekeséknek —, holnap negy­ven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt Önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem. Elfordult. — Nos? — kérdezte Széky. — Semmi — mondta Ke­rekes. Ásót, lapátot fogtak, kivo­nultak az udvarra. — Mikior is kezdődik a hivatalos tél? — kérdezte Széky. (Ősz volt, barna, szagos idő. Kerekes a következő Bolya Péter: Ásatás őszt várta, amikor elpályá­zik a Fürdőkórházból, egye­temi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abba­hagytam a vadászatok miatt.”) — Idefigyelj, Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gödör kell negyven mázsa mésznek? — Nagy — mondta Kere­kes. — Ez igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, ab­ból nem lehet baj. Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha kensztüllibegett egy-egy nő­vér az udvaron, fityulával vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földigérő malaclopó- ban... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére. — Méltatlan munka ez a kubikolás. A platánok halk susogás- ba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kór­házudvarra. — Nos? — mondta Széky. — Semmi. Kerekes belerúgott a föld­kupacba. — Odanézz — lökte meg Székyt. Egy barnásszínű borda­csont fordult ki a földből. — Lócsont — mondta Széky. — Itt állomásozott valamelyik tüzérosztag, ta­lán éppen Vaki Béla száza­dosé. — Embercsont — vélte Kerekes. Lemász»tt a gödörbe, ás­ni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya is. — Ember — mondta Széky. — Volt — mondta Kere­kes. — összerakjuk? — Nincs meg mind. Ültek a gödör szélén. — Ki lehetett? — mond­ta Kerekes. — Kaitona. — Á. Meztelen volt. sem­mi ruha körülötte. — Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök. — Szerintem áldozat. — Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat, végül is. — Megölték, elásták. — Rémeket látsz. Illetve csontolkat látsz, és mivel fia­tal vagy, be vagy csinálva. — Most mit csinálunk? — Semmit. Elássuk a gö­dör alján. — Azt nem lehet. Szólni kell valakinek. — Minek? — Hátha ... — Idefigyelj, Kerék, bár­hol ásni klezdesz, előbb- utóbb találsz néhány cson­tot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok em­ber élt rajta. Visszaássuk. V isszaásták, másnap fö­léje került a negyven mázsa mész. Kerekes nemsokára eltűnt a Fürdő­kórházból, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna. < enki nem tud úgy S repülni a boldogság szárnyán, mint az én feleségem. Ha szálltában beté­vedt hozzánk az aranyma­dárka, az ő lelke is legkisebb hívásra meglebbent és su­hant. Ügy csapongott olyan­kor, hogy a szívem beléfáj- dult. Egyszer hosszú és ne­héz idő után eljött hozzánk a boldogság. Képet változtatott megint. Ügy jött, hogy ne ismerjünk rá, csak az utol­só pillanatban. Szárnya su­hintásáról sejtettük csupán, hogy közeledik immár. Hetek óta kerülte szemün­ket az álom. Nem tudtunk aludni jóformán egész éjsza­ka. Első időben, ha megéb­redtünk éjjel, egymásra ka­cagtunk. Leginkább én leb- bentettem szét hangomat a sötétben. — Ébren vagy ? Már kacagott. Felült az ágyon, két kezét a térdére kulcsolta, úgy kacagott. Ami­kor felgyújtottam a villanyt, úgy nézett rám, mintha bú­jócskában egymásra talál­tunk vdlna. — Jó reggelt — szokta mondani, s nevetett a sze­membe. Én elnéztem a szo­ba sarkai felé, s bólogattam. Addig bólogattam, míg én is elkacagtam magam. Végig sorra gondoltuk, hogy mivel tömhetnénk meg a szalmazsákunkat. Egyszer fűnél maradtunk, máskor szakadt ruhánál, mindenféle rongynál. Szalmáról nem beszéltünk. Egyszer akartunk venni, de egynapi keresetem kérték cserébe, s nem vitt rá a lelkünk, hogy ennyi pénzt kiadjunk, mert annak a pénznek a helyét semmivel sem tudtam pótolni, a gyerek szájából nem lehet elvenni egy falatot sem. Hordtam már kukoricaháncsot, szerez­tem, ahol tudtam, téptem erős 'levelű füvet, nyalábjá­val hordtam két hatalmas zsákkal a hátamon haza. De nem volt semmi haszna. Na­gyon későn szedtem, törött a levele, szétporzott a szá­ra. Megint csak a deszkákon feküdtünk. Ahogy telt az idő, úgy múlott a mi éjsza­kai nevetésünk is. Megron­totta egész napunkat a tö- metlen szalmazsák. Ki hit­te volna, hogy ilyen aprósá­gon mennyi minden múlik, s hogy az ölet mennyi válto­zatban követeli a jogait. Nem tudtuk betömni a száját, s nap mint nap éreztük, hogv bosszút áll érte. Feltörődöit testtel, fáradtan ébredtünk, s szemeink alá sötét karikát vont az álmatlan éjszaka. December közepe táján járt az idő, amikor beállí­tottam egy maszek termény- kereskedőhöz. Szalmát, szé­nát s egyéb hasonlókat árult. Csúnya, hajlott hátú, ala­csony ember volt. Ritka rút ember, csupa görbeség min- denik darabja. Mindene haj­lott volt, akárcsak a háta. Hamar megegyeztünk. Két hosszú délután dolgozom majd nála, s annak fejében megkapom a három kötés szalmát. Sokat dolgoztam már min­denféle munkát, de ilyen de­rűsen még egy napom sem telt. Kocsikat raktam, udvart takarítottam, hó még nem esett, hát csak sepergettem. Délután, amikor kicsi nyu­godtság volt, s nem látta senki, megállottám a legna­gyobb szalmakazal előtt. Ügy tomyosodott fölöttem, hogy ha egész melléléptem, úgy tetszett, hogy a felhőket sú­rolja. A következő percben befészkeltem magam a kazal oldalába. Szelíden suppant alattam, s olyan jó helyet engedett magába, hogy idő­be került, míg talpra tud­tam állni. Szép lassan körül­jártam, s jó mérlegelés után kiválasztottam a három leg­szebb bálát. Nem szégyell­tem, hogy éppúgy viselke­dem, akárcsak egy gyermek. Beszélgetni kezdtem az én három csomómmal. Sorra odamentem hozzájuk. Elme­séltem rendbe, hol s milyen sors vár rájuk. Azt is el­mondtam, hogv legyenek büszkék, s becsüljék magu­kat, mert akkorára nőtt a tisztességük, hogy emberpár álma fogant testté bennük. Olyan álom. ami az esti csil­lagokról csordul a szemünk­re, s hajnalhasadásra illan. ■y í t Az aranymadaracska, ki fe­leségem lelkét olyan könnyű­szerrel kapta fel magára, ott suhantotta szárnyait fejem fölött a hűvös levegőben. Aranyport szórhatott a szár­nyáról, mert ahogy néztem, ragyogott minden körülöt­tem, Engem is meghintett Sánta Ferenc: Szalma­boldogság bizonyára, mert aki csak az udvarra bejött, mind csak nekem köszönt. Így aztán is­meretségre is bőven tehet­tem szert. -Első s utolsó al­kalommal történt, egyszer életemben, hogy szándékolt akarattal hasznot is merí­tettem az ilyesmiből. Mert az utolsó napomra az egyik kocsis ember megígérte, hogy eljön, s hazaviszi a szalmát. Ahogy az utcámba értünk, előreszaladtam, és kitártam a kaput. Az udvarra dobál­tuk a szalmát. Mintha ünne­pelni akarna a világ, csen­des kis pelyhekben elkezdett havazni. Elbúcsúztam a sze­keres embertől, s bementem a szobába. Nem szóltam egy szót sem a feleségemnek, még csak nem is köszöntem. Az egyiki székhez léptem, s a karjára akasztottam a ka­bátomat. Éppen varrt vala­mit, s az én szótlan jöttömre ölébe engedte a ruhát és a tűjét. Nézett egy darabig, aztán rám köszöntött. — Jó estét kívánok, ha nem haragszik érte. Rá sem néztem. Odamen­tem a bevetett ágyunkhoz, s elkezdtem kitakarni. Még mindég nem szóltam. Hány­tam a párnákat, egyiket a székre, másikat az asztal te­tejére. Alig tért magához ámuldozásából. Odafordult a legkisebb fiához, s rányi­totta a szemét. — Hát ezzel az emberrel mi történt? Aztán odalépett hozzám. Hátratette a két kezét, s nézte, hogy dolgozom. Ami­kor a csupasz szalmazsákot a vállamra vettem, csak ak­kor kiáltott fel. Ügy röp­pent a hangja, mintha ga­lamb szállna. — Szalma! — kiáltotta, s összecsapta a két tenyerét. Annyi idő se telt, míg egyet pillantottam, már az ajtó­nál volt. A gyermek a nyo­mába szaladt, s hallottam, hogy meg sem állnak az ud­var közepéig, ahova a szal­mát borítottam. Amikor ki­mentem, már oldotta az egyikről a kötést. Nem hagy­ta, hogy egyedül tömjem meg a zsákot. Beszaladt, fel­vette a kabátját, s odatérdelt mellém. Csóvázta a szalmát, adta a kezembe, s mikor megmondtam, hogy az ára is rendezve van már, akkor még jobban megáradt, mint a tavaszi csermely. Intett, hogy a sarkaira vigyázzak, üres ne maradjon véletlenül egy sem, fektessem a szal­mát hosszában szálára, a két szélét pedig egyenes csó­vákkal igazítsam feszesre, tartósra. Aztán felkapta a fiát, ráült egymás után a két bontatlan kötegre. Rin­gatózott rajta, aztán térdére állította a gyermeket, s ének­be csordult. Valami aprócs­ka gyermekdalocskára éne­kelte végig, hoztunk haza, s most a zsá­kot tömjük, majd bevisszük a szobába, s hogyha beve­tettük, úgy fogunk aludni rajta, hogy megirigyelnek ér­te az angyalok. Fekvés idejére rendben volt az ágyunk. Amíg a' va­csorát ettük, az aranyma­dárka ott hordozta egyre fe­leségem kedvét két ragyogó szárnyán. S amikor lefeküd­tünk, utánunk lebegett. Ott hintáztatta magát a fejünk felett. Ügy lebegtette magát, hogy aki látni tudta, elhitte azt is, hogy fent kereng a magasságos égben. Feleségem pedig épp olyannak látta. S lassan én is elkezdtem re­pülni. Végignyújtózkodtam a puha, erős ágyon. Érez­tem, hogy melegít, nem fá­zik a hátam. Késő este volt már, ami­kor eloltottam a villanyt. Feleségem fejét a vállamra vontam, ö pedig odasimítot­ta a homlokát az arcomhoz. Egy-egy kis kacagás kibugy- gyant a száján. Aztán szép csendesen az utolsó is elhalt. A kályhában még izott va­lami kis parázs. Néha fel is lobbant, s gyönge, kedves hangon duruzsolt is hozzá, mintha erős tűz lenne, örült a játéknak, s a sok kis ne­vetését felküldte a falra. A mennyezeten táncolt, ott töl­tötte kedvét. Egyedül vol­tam már, és hagytam, szó­laljon, keljen a gondolatom. Alattam megzizzent a szal­ma a mozdulatomra. Nem akartam hallani a hangját, s hogy űzzem a fülemből, előhívogattam a feleségem kacagását. Hogy jártam én is a hajlott emberke udva­rán. Mintha az egész vilá­got hoznám haza onnan. Hej, aranymadárka, de furcsa jószág vagy! Egy röp­ke pillanatra még vélem is megláttattad magad. Mintha tényleg suhannál. De furcsa jószág vagy! Mindenüvé így szállsz? Hogyha újra eljössz, le­begtesd magadat, s én is hozzád szállók. Berzenkedj, s azt fogom mondani, ó, de messze szárnyalsz. A feleségem kacagni kez­dett. Azt hittem, már al­szik, de kacagott, úgy kaca­gott, hogy megrebbent mel­lettem a válla. Csendesen íeászóltam. — Sok lesz a boldogság, hagyjál holnapra is. De akkor megéreztem. hogy arcomon, a homloka alatt forróság fut végig, s kicsi erecskékben a nya­kamra szalad. S amikor az ujjaim elől eldugta az ar­cát, már biztosan tudtam, hogy sír. Alig tudtam moz­dulni először. Aztán mintha parázzsal érintenének, úgy fordultam, s meggyújtottam a villanyt. Megfogtam a vállát. — Miért sírsz? Fejét befúrta a két párna közé, és nem válaszolt. Csak zokogása szakadt fel a han­gomra. Nem szóltam többet, amikor intett a karjával, felnyúltam a falhoz, eloltot­tam7 a meggyújtott világot. Két karom elnyújtottam ma­gam mellett, s feküdtem csendesen. Zokogott, olyan fájdalmasan, ahogy már régen nem hallottam. Az árnyéko­kat néztem, hogy halnak, születnek, és kergetik egy­mást fent a vakolaton. Miért sírsz? Minek kérdeztem? Lám, ő sem válaszolt. Hat mondja el szavakkal? Ül­jön föl, beszéljen? Rátettem kezemet az arcara, forró volt, mintha égne. — Ne sírj! Hagyd el... ne sírj! Mintha bocsánatot kérne, úgy válaszolt vissza: — Nem sírok már ... egcsuklott a hangja. M Aztán karját a mel­lemre fektette, s lassan megcsende- sült. Csak a léleg­zését hallottam, hogy nem szállt el belőle, csak meg­bújt a sírása. Csendesen szó­lalt meg, szinte csak suttog­ta: — Nézd meg a kicsiket, hátha kitakaróztak ... Felkeltem, s a kályha ho­mályánál sorra néztem őket. Hogy nőnek! A legnagyob- bik lába már kibúvik a ta­karója alól. hogy szalmát Os«z>-állftotta: örl Zoltánná * Í > «C f ff*.«

Next

/
Thumbnails
Contents