Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-18 / 142. szám

1978. június 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ® AZ EXKOCSIS z öreg brigadéros azon a napon kitar­tóan ásott az én gödrömben. Nem volt nagybeszédű az öreg, és nem is volt feladata, hogy egész nap mellettem nyomja áz ásó rugóját. Dehát tett már ilyet máskor is Pista bácsi. Nem is tűnt fel. Bizo­nyosan siettetni akarja a dol­got, hogy mielőbb földbe ke­rüljenek a venyigék. Vagy mit tudni, miért? Hanem, ahogy a szél elől az árokba húzódunk rágyújtani, azt mondja: :— Nyilván nekem már ez az utolsó vermelésem. — Ide jutunk mindannyi­an, ha megérjük. — Nem is erről van szó. Mert aki nem akar megöre­gedni, annak fiatalon kell meghalni. így aztán válogat­hatunk a vanban. De mon­dom, nekem január elsejével kitellett. Mit mondhatok én erre? Nekünk is kitelik, ha kitelik. Ilyenkor megpróbál okosan hümmögni az ember, és az­tán döfjük az ásót, mert na­gyon sok venyige megfázhat, ha ellustáljuk a dolgot. De­cember elején már olyan csalfa az idő, hogy egy éjsza­ka megfordítja a szelet. Az pedig, ha elkezd dudálni, elfagy a százezernyi bújtás. De az öreg nem mozdult. El­száradt ágdarabbal piszkálta kiszolgált csizmája talpát. Látszatra minden gondjával mozdulatait kísérte, aztán, mintha meg sem állt volna a beszédben, folytatta: — Tudod, hogy nekem ki­tellett, terád gondoltam. Már hogy legyél te a brigádveze­tő. A vezetőség is megmond­ta, hogy úgy válasszak em­bert a bandámból, hogy lyuk ne maradjon utánam. Tége­det figyellek régen. Nyolc esztendeje együtt öltögetjük a földet. Rád gondoltam. Is­mered már itt a rögöt, a fá­kat is mind kitanultad, a munkát nem féled, hát azt gondoltam ... Hát mit szól­nál te ehhez ... ? Én erről sem szóltam sem­mit, mert egyszeriben kékítős lett előttem a világ. De nem az örömtől. Mert azt még az én feleségem sem tudja, hogy én ... én ... Én arra kelek, fekszek, hogy én nem vagyok ura a betűnek. De ezt az asz- szonynak sem kell tudni, mert kiutálná magát belőlem. A kerek világon senki sem tudja. De minek mondjam. Nem jártam iskolába. Hol ta­nultam volna? Amikor érez­tem, hogy tudnom kellene, akkor már késő volt. Akkor már szégyelltem ... Kinevet­nek! Másra nem is volt gon­dom egész életemben. És más takargatni valóm sem volt egész életemben. Csak az, hogy az emberek meg ne tudják. Énrajtam ne kacag­janak, énrám ne mutogassa­nak, hogy analfabéta! Én előttem ez a szó majd olyan fekete, mint az, hogy rabló- gyilkos. És Pista bácsi sem tudja, hogy én csak a nevem rajzolgatom alá a papírok­nak. Számolni azért tudok, mert azt megtanulja az em- ben akkor is, ha bújócskát játszik gyerekkorában. De a brigadérosnak írnia kell! Meg néha felolvasni a veze­tőség intézkedéseit. És én in­kább megszökök innét, de nem mondom meg, hogy nem vagyok ura a betűnek. Kine­vetnek! Nyolc év után kell elmeneküljek innét, mert nem tudom betűre kormá­nyozni a ceruzát! Feszített normára röhögnének körül az emberek, és azt mondanák, nézzétek, ez egy analfabéta! Betyárul tekertem az eszem, hogy most ebből hogy másszak ki. Mert ha azt mon­dom, hogy nem, a vezetőség megkérdi, hogy miért? Kény­szerüljek hazugságra? Vagy nevettessem ki magam? In­kább húzzanak föl! Hogy én­rám ujjal... Hát mindenki azt hiszi, hogy egy harminc­kilenc éves ember ... Hát manapság az a ritka, ha va­laki nem tud biciklizni. Azt is kinevetik. Pedig soha éle­temben nem volt egyéb ta­kargatni' valóm. Fájlaltam, meg fájlalom is én. Dehát hol tanuljam meg? A feleségem is tud olvas­ni. No, nem nagyon töri vele magát, mert van egyéb gond­ja is. Ügy kerültünk össze, mint az ujjam. Én harminc­egy éves koromig kocsis vol­tam. Olyan kocsis, aki más kocsiját üli, más lovát hajt­ja. Koplalós kocsis voltam, mióta a disznóoásztorságot kinőttem. Hol tanultam vol­na? Pista bácsi meg azt mond­ja, hogy legyek utána a bri­gadéros. De ftegy legyek én brigadéros, amikor sem az írásnak, sem az olvasásnak nem vagyok tudója? Hogy ez milyen betegség, azt manap­ság kevesen tudják. Csak a rádióból hallom, hogy van­nak még az országban, akik ebben a bajban hempereg­nek. Mert a rádiót megfüle­lem erősen. Nékem abból kell megtudnom mindent. A fü­lem után megyek. Meg észnél is keir lennem, hoc azért a rakétakorban el ne adjam magam a butasá­gommal, amit nagyon szé­gyenek. Amúgy nem felejtek én el semmit, amit egyszer megfog a fülem. Sokszor fel­mérgesedek, mert az embe­rek mindent lefirkálnak. Amerre néz az ember, min­denütt betűk. Plakátok, táb­lák, könyvek, újságok. Ne­kem fejből kell tudni az ut­caneveket, mert tábláról nem tudom lebűvölni, hogy merre is járok. És a buszokra is írás után tud az ember felszállni, írás nélkül már Tápéra sem lehet kijutni. Mert annyi busz van, hogy nem tudom, melyik merre fordítja az or­rát. lakásunkról nem tudja meg senki, hogy itt a bajszos analfabéta. Üj kony­habútorunk van. Meg rekamién hálunk. Vilá­gít a fölseje. Az emberek szeretnek mindent leírkálni, és elolvas­ni. Mintha mindenki az el­lenségem lenne. Mintha a há­tam mögött sugdosnának. Mintha minden titokban menne. Azért dolgoztam, mint az állat, hogy szép lakásom legyen, hogy különb lakásom legyen, mint száz olvasni tu­dónak. A nevemet megtanul­tam leírni, mert apámat is úgy hívták, mint engemet. Lerajzoltam a nevét. Azt be- húnyt szemmel is akármi alá odarajzolom. Mert száz könyvbe is bele­lestem, de csak mérgesebb leszjőle az ember, mert any- nyi betű van a világon, hogy az nem is igaz, hogy az ol­vasni tudók azt mind isme­rik. És Pista bácsi azt mond­ja, hogy legyek én a brigád­vezető. De hogy legyek én brigádvezető, amikor én nem tudom kormányozni a ceru­zát, hogy valakinek a nevét, meg a normáját beírjam. Mi­lyen brigádvezető az? A fá­kat ismerem, a dolgot nem félem, dehát... nem elég az! Nem, nem maradhatok itta gazdaságban. Ügy néznének rám, mint az állatkerti apa­majomra, amikor éppen veri a jómra, amikor éppen veri a feleségét. És kacagnának. Ni­ni, ez az ember analfabéta! Az emberek szeretnek a má­sik számlájára röhögni. Pénz­be sem kerül. Január elsejével én is le­számolok, aztán valamerre átteszem a posztot. Nehéz lesz. Itt már tudtam, kitől kell tartsak; kinek mit mond­hatok. És mióta Pista bácsi azt mondta, hogy legyek én a brigadéros utána, úgy rá­gom magamat éjszakánként, mintha öltem volna. Miért van az, hogy ebben a betű­tudó világban kireked az em­ber, akárha falakkal lenne körülrakva? Analfabéta va­gyok! És senki sem tudja. De nem is tudja meg senki. ecember 9-én, soha nem felejtem el azt a napot, már nem tudtunk a földben dolgozni. A szerszá­mokat istápoltuk, én meg egyre nézegettem a szépen al­vó fák kékjét, mert tudtam, hogy nékem innét menekül­nöm kell. Pedig szerettem ezt a munkát, értettem is. Azért akarnak brigádvezető­nek. Menekülnöm kell, utol­só módon, mint a svábbogár­nak, ha rávilágít a lámpa. Hát miért kell, hogy úgy érezzem magam? Miért nincs, aki felírná a bajomat, mint a receptet, és kész? Sorra szed­tem ismerőseimet. Kinek mondhatnám meg... Senki­nek. Mindenki kacagna. Azt mondaná, hogy nahát. Pedig nekem senki se mondja, hogy nahát, még ilyet! Az asz- szonynak is pengettem, hogy elpártolok a gazdaságtól. Nem nagyon tapogatta az okát. Mert mondom, nagyon rideg foglalkozás ez. Mindig az ég alatt tesz-vesz az em­ber. Elmegyek már tető alá, valahová. Muszáj nékem örökké a földet nyögetni, áz- ni-fázni? Kocsis koromban éveken át hordtam a tüzelőt egy öreg tanítónak. Annak a ké­pe is az eszembe szökkent egv ilyen álmatlan éjszakán. Akkor is nyugdíjas volt és magányos. Soha nem éreztet­te velem, hogy én kocsis va­gyok. Mindig megkínált va­lamivel. Le is ültetett, és nem félt, hogy ruhámtól piszkos lesz a huzatos szék. És beszélt hozzám, mintha a rokona lettem volna. Csak olyankor rebbent ki beszédé­ből, amikor a lovak rángat­ták unalmukban a kocsit. So­ha nem ütött vállon, és nem mondott kedveseket, de érez­tem, hogy ez az ember vala­miért szível engem. Annak elmondanám, ha még él! Az nem nevet ki! Meg az ki !s nevethet. Ö egyedül kinevet­het. De ő megért engem. * * * Január -másodikén zsinór­írással szedtem sorba a ban­datagok neveit. Kicsit reme­gett a kezem, dehát harminc­kilenc éves ember keze re­meghet az ásó nyelétől is. Nem? „És a falakon a rostos terméskövek és eggyégyúrt jegek laza mozaikja sugarakat bocsát ki magából olykor sok mindent eláruló jeleket”. Charles Dobzynski) REGGEL 8 ÓRA Nem félek, csak amikor a műtős felemel, szeretném kérni, ne tegyem le arra a nylonnal letakart asztalra. Gyöngéden letesz, gyöngéden lekötöz, először a lábam, az­tán bőrszíjbilincseket csatol a csuklómra. — Csak pár tűszúrást fog érezni, drága — kiált be a fő­orvos a függöny mögül. (Be­mosakszik.) A műtős sötét szeme ve­lem van. — Fájni fog? — kérdezem. Pillája lecsukódik, biccent. 8 ÓRA 40 PERC ' — ölelje át a nyakam, ne azzai a kezével, a másikkal, ígv. Nem tudom, ki ez az em­ber, de szeretem, mert ki­emelt az igazságot szolgáltató kés alól és idáig hozott. Az áfey menedék. A szeme eltá­volodik, a gumikerekű kocsi átzökken a 'küszöbön, s en­gem lassan át meg átkötöz a csend, fehér gyolccsal, vat- tanuha álommal. 14 ÓRA Az ajtó hasadékán benéz az asszony. Nekem még nem mondta el, holott talán ép­pen én vagyok a legilletéke­sebb annak eldöntésében: életben marad vagy meghál. A szobatársai már mindent mondtak, amit csak tudtak, valahogy így: „Menjen már! Nem kell betojni. Átesik ezen a műtéten, átestem én is. Nem kell félni, habár tud­ja ...” — Végbélrák, érti? Levág­ják az egészet és itt a hasa­mon kivezetik a maradék be­lemet. — Magyarázza hosz- szan, részletesen, ujjával ke­reszteket, köröket rajzol a pongyola virágmintáira. Sze­mét mintha piros ceruzával bekeretezték volna. — A kislányom négy éves. Már csak miatta akarok él­ni. Mit gondol? • Latolgatom, mit gondolhat­nék. — Az éjjel álmomban lát­tam a síromat — suttogja — nagy tócsák voltak a hant kö­rül. Tócsák meg sár. — Hall­gattunk. Pár perc után fel- csuklik belőle a kétségbeesés. — Vigasztaljon már meg! — zokogja. — Élni fog — mondom hir­telen, és ő rám bámul a köny- nyei mögül. — A rosszindula­tú daganatot eltávolítják. A műtétet föltétlenül vállalni kell. Azt onnan kivágják, ér­ti? Kidobják és kész. Utána Magyar Katalin: Kórházi minden rendben lesz. Ez biz­tos. Hosszan fújja az orrát, a zsebkendőt a zsebébe dugja. — De mindig az a büdös- ség! Hogyan viselik el, akik körülöttem élnek? Elképzeli magát olyan eset­len, rendhagyó állapotban, és kiutat keres. — Majd megtanulom a módját, majd kifigyelem, rendreszoktatom a testem, nem igaz? — Hát persze. Már mosolyog (milyen gyorsan vigasztalódik az em­ber, ha meg tud kapaszkodni erősen önmagában.) Ruganyos járással indul az ajtó felé. A lába karcsú, for­más, a dereka vékony. Hu­szonöt éves. Mit keresnek vállán a hol­lók? Furcsa, mint ahogy fur­csák itt kint a folyosón a kérkedőn kövér virágok. Annyi fájdalom és annyi ha­lál között gazdagon sátrazik a filodendron. (Mondják — az egyik néni hallotta, amint énekelt a vi­rág. Reggelre meghalt.) 16 ÓRA Kint esik az eső. Kicsit mintha összébb húzta volna magát a város. Az ablakom­ban ágaskodó templomtorony keresztjén két fekete madár. Mozdulatlanok. Lejjebb a háztetőn galambok vakaródz- nak. Érdekes, a galambok mindig együtt, sohasem egye­dül. Bíbelődnek a tollúkkal, totyognak jobbra-balra, de mindig együtt. Süllyedek a párnába, meg­billen alattam az ágy. Alud­ni fogok, legalábbis szende- regni. Ajtóstól robban be a nő­vér. Lángolóan jókedvű. — Nem kíván valamit? Fájdalomcsillapítót, teát, cit­romot, egyebet? Vagy alszik? — Persze, hogy alszom — mondom meggyőződéssel —, éppent azt álmodtam, hogy kenyérfából faragott kenuval lefelé csorgok a Mississippin. — Nem rossz — nevet a nővér és kimegy. 19 ÓRA Nem álmodtam semmit, az­az egy arc, egy tekintet su­gárzott bennem, amíg alud­tam. Jesszusom, csak nem a műtős? Ennyire meghatott volna a fájdalmat előre jelző őszinteség? Különös, ezzel a szobával nem bír a sötétség. Derenge­nek a falak. Azt hiszem, álomtalan fehér éjszaka vár rám. Nem lélegzik mellettem senki. A rádióban halkan, sejtel­mesen felnevet a halál, aztán beszélni kezd. Galambszár- nyalású kék hang. Dómján Edit-fényű nyújtott, lágy pia- nóit és fájdalmasan felcsapó fortisszimóit hallgatom. Zavaró közjáték az ajtón túl. Viszik a pléhtepsit. Va­laki meghalt. — No és, ha meghalt?, — búgja Edit nevetve —, ugyan kedvesem, nem olyan nagy dolog. — De igen. — Jaj, dehooogy. Kiégett belőle minden, elhulltak a csókjai, elfordultak tőle a snittek fák, szemében az, ezüstök megfeketedtek. Vesetárnáiból a drágaköveket már rég ki­bányászták, a testében áram­ló piros patokok elapadtak, a tüdejében leesett a hó, ho­gyan is élt volna tovább, és ugyan minek? — Te csak hallgass, szí­nésznő! Halott vagy. Gyáva halott. Nem bírtad kivárni a hóesést. — Én? Én vagyok gyáva? — gurgulázva nevet. — Jaj, te bdfond. Bolond, bolond vagy ... VASÁRNAP 10 ÓRA A négy emeletet elöntik a látogatók. Vékony csókok, szűk szavak mellé tele ko­sarakat hoznak. Tejeskanná­ban tyúklevest, dagadt üve­gekben émelyítő kompót, vio­laszínű gyümölcshabok és puffadt tortaszeletek sorjáz­nak kifelé a szatyrok mélyé­ből. A beteg mosolyog, pró­bálja lenyelni a nyelve alá sűrűsödött csömört. ff­Le-föl kószálok közöttük, jobbra-balra tekergő magam­taposta ösvényen. Jaj-vil­lámok nyilainak át rajtam, homlokomig felpergő forgó­szelek. Nem menekülök, segítek magamon. Verset mormolok — imádság helyett —, észre­vétlenül rájuk olvasom a bi­zakodó rímek áldásait... „ — csakugyan, változik-e a lét, ha záros sora van? és ha tennünk csupán egy óráig lehet még, tudunk-e tenni mást, mint ha tízezer évre volna garanciánk?” A zaj zsongássá olvad. Szó­lók villannak fel: — fölástad a kertet? A kerítés mellé ne feledd a két almafát! Majd segítek. — A végbélrákos fia­talasszony hangja a legszebb: — tavasszal tyúkot ültetek — mondja a férjének. — Hang­jában legalább húsz sárga csibe ragyog. „Nem, sehogy sem tudunk mást, mint oltani, vetni, így is úgy is rövid időnk szárnya alatt, munkánk mesterien végezni és szeretni, holnapban élni, mert a holnap ...” — holnap gyere be megint és hozd be a hímzésemet, és vegyél hozzá piros fonalat, mert nem lesz elég. El ne fe­lejtsd! — szólózik egy lágy nagymamahang. „Lényegét, ha kőbe költerted, ne testét mintázd — az életét, illatát, mely olyan illanó, mint kimondva elhaló a szó; azt a titkát kell megfejtened, hogy miképp egy és ezerszeres, sorsát kell alakká öltsed itt, miként tölti be törvényeit, hogy micsoda zuhogásban áll, míg kigyújtja s elfújja a nyár”. VASÁRNAP 19 ÓRA Különös. Ezzel a szobával nem bír a sötétség. Derenge­nek a falak. Az ablakon túl lélegzik a város. (A folyosón viszik a pléhtepsit, megint meghalt valaki.) Álomtalan fehér éjszaka vár, és hajnalban a cikláme­nek. Összeállította: őri Zoltánná

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents