Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 18. JJ Püspöky István: Balladák III. Kajetan Kovic: Hogy mondjam Hogy mondjam a világnak hogy legyen az enyém hogy mondjam neki hogy egészen akarom most s mindörökre hogy mondjam neki hogy azért nem lesz kisebb csak egy kicsit veszek el csak egy kis pirosat a hajnal pereméről a többit hagyom izzón tovább érintetlenül hogy mondjam neki hogy hallgasson rám hangomra szívemre rabló.kezemre a hajnal peremén? Zalán Tibor: Esőben áldozó tudom hogy kitalálsz a kitalált éjszakából a lebegő tisztásra ahol kövér ősz borát isszuk én meg a vérét hullató bolond kecskefű a parton ülünk melyre az ég ütött hatalmas szirmú forró vízjelet inged holdvilága bolyong a nádban tapogatom a semmit hogy benne leljelek tudom hogy kitalálsz a kitalált éjszakából mégis vérzik a fecskefű a bor a pohárban fekete jéggé mered én fölötte állok a derengés peremén s utadra marékkai hintem az esőcseppeket Csanády János: Titkos partok Bebújok zugomba, könyvbástyák közé — od’adtam tudásért, lelkem ördögé, kinn kalandos szél fúj, ablakkereten zongorázva néhány szaggatott ütem. Amit rég elhagytam, a szabad mező lent néhány szál fűben szíves üzenő, azt mondja, hogy nem vagy jeges-egyedül, míg a tücsök szálai közt hegedül. Belenéz a könyvbe, messze kitekint szemem pápaszemmel, mint a mélybe lent, ahol a búvárok búvárszemüveg lencséin át nézik az üveg-vizet. Világ-üzenettel szívem megtelik, fölbukok a tenger-vízből messze kint, megcsap óceáni, fenséges magány, hajótalan körben a látóhatár. Indulok a partra, békatalpaim delfinszárnya hajt a titkos partra, ím, belül egy rejtélyes iránytű mutat, mint az ég vándorainak, jó utat. Tenger sós vizében úszom, szeretem; lebegek, míg bennem ég és föld lebeg, s új vágy hajt elérnem jól ismert, sokat látott életem, most titkos partomat. egy az útszélen apa és fia. M Kerékpárjuk fáradtan nyöszörögve fulladozik a porban. Eperfaágak hajlanak feléjük. Az apa olykor elhajlik az útra nyúló ágak elől, a fiú arcát megsimítják a lelógó poros falevelek. Mennek az útszélen. Elöl az apa, utána a fia. — Húzódjunk, fiam! — mondja az apa türelmesen. Aztán ahogy elmegy mellettük a szekér, az autó, mikor mi, egy arasznyit ismét a köút felé veszik az irányt. Haladnak csendesen. Az apa fáradt, megtört öreg paraszt. Nadrágja barna kord, csizmája kemény, ráncos, rajta vastagon por, alatta olaj. A réseken csillogó fekete csíkban húzódik a nedv, amit még nem szívott magába az avas bőr. A fiú erős, akár a bika. Álla. borostás, pihés, nyaka vastag. Sapkája alól barna haj kunkorodik tarkójára. — Jól megyek, apám? — kérdi a fiú. — Jól megyünk, fiam! — feleli rá az apja. — Azt mondja, a cserép olyan, mint a tégla, amit tavaly pakoltunk? — Olyan, fiam, csak abból nem a ház falát csinálják, hanem a tetejét. Égetik, hogy kemény legyen . .. érted ? — Értem — hagyja rá a fiú —, de ha kemény, mint a tégla, meg olylan nehéz, hogy fújja le mégis a szél? — Nagy, erős szelek is vannak. Meg olyan is, fiam, amelyik összedönt egy házat! — Ha van olyan is, akkor... a mi házunk tetejéről csakugyan leverhette a cserepet... ha van olyan erős szél... Majd mutasson nekem olyat, apám! — Mutatok, fiam. Majd mutatok olyat is, ha lesz... Mennek az úton, az apa szúrós szemmel, keserű szájszéllel, a fiú nagy, kerek arca szélesre húzódik, magasra tartja a fejét, bele a napba. — Mindig az arcomra kerül ez a valami — szól, és hirtelen mozdulattal lerántja az odatapadt ökömyálat a homlokáról. — Tartsd lentebb az arcod — mondja neki az apa —, úgy elkerülöd. — De akkor nem süti a nap! —, kiáltja előre. Mennek csendesen, óvatosan, mintha mindketten tapogatnának. Pedig az ember, az apa lát, csak a fia, aki utána jön, ő nem. Beszélgetnek. Mindig szoktak beszélgetni. A fiú onnan tudja, milyen messze mentek el hazulról, hogy menynyit beszéltek útközben. Mondogatják csendesen, ami jön sarba. Az apa gondolkozott már rajta, hogy mennyit beszél ez a fiú, mondja, mondja, de oktalanságot soha. Volt már úgy, hogy kifogytak a beszédből. Ilyenkor a fiú szelíden megkéri az apját: — Apám, elmondaná-é nékem az én dolgomat? A fiú dolga immár húszesztendős. Annyi ő maga is... Hányszor beszélte el azóta neki újra meg újra! Mindig halkan, szelíden, mintha most mondaná először, fáradt, bágyadt türelemmel. Erről csak akkor beszélnek, ha ketten vannak. Idegen előtt soha! Most azt kérdi a fiú: — Amióta én megvagyok, tegnap volt először olyan nagy szél, ami leveri a háztetőről a cserepet? — Volt az máskor is! — De nekem miért nem mutatta? — Olyankor mindig bent vagyunk a házban! Ha akarod, majd megmutatom! — Akarom, de el ne felejtse! Mennek az útszéli puha, kövér porban. — Jól megyek, apám? — Jól, fiam! Az ember hátranéz, figyeli a fia biciklijének kerekét, amelyik hajszálra az ő nyomán halad. Mehetnének gyorsabban is, de nincs értelme. Az öreget elbágyasztja az őszi nap, a fiú arcának kellemes. Ha valaki jön vagy megy mellettük, az apa mindent el kell, hogy mondjon róla. Még régen történt fgyszer, hogy ugyanígy mentek az útszélen. Sok teherautó jött velük szembe, rajta katonák. A fiú felkiáltott: — Apám! A parancsnok. A parancsnok itt van-é? Apám! Őt mutassa meg nekem! A vak fiú dolgában a parancsnoknak különös helye van! Tud róla mindent, mint minden személyről és tárgyról, amelyik szerepel az ő történetében. - Ha az apja meséli a históriát, f néha megállítja. Erről vagy arról kérdez valamit. Milyen régen volt, amikor az apa azt hitte, hogy aligha tud már újat kérdezni ez a gyerek. De nem! Mindig eszébe jut valami. Hányszor mondta el neki, egyre mondja, a fiú figyel, ilyenkor megváltozik az arca, valami furcsa bánat terjeng rajta, mintha ébren álmodna. Az öreg kezdi: „Akkor nem ilyen idő volt, mint most...!” Aszerint, hogy süt-e nap, vagy nem. Csak ritkán történik meg, hogy így szól: „Akkor is ilyen idő volt..De szokta ezzel is kezdeni: „Bizony, egy kevesen múlott, hogy te is majd olyan ember vagy, mint a többi ...” A fiú lesi a szavakat, tekintete előremered, a fényre tarja a fejét, arcát a napba meríti. — Sose hallott azóta a parancsnokról? — kérdi. — Dehogy hallottam — feleli neki. — Hisz elment az! Csak az isten tudja, hova! Ha az öreg a fiú dolgát mondja, annak eszébe se jut megkérdezni, amit Végh Antal Apa és fia máskor szokott, hogy: „Jól megyünk, apám?” Az apa mondja, mondja a történetet, és jobban figyeli, hogy vigyázza-é a gyerek az utat. Persze hogy vigyázza! — Szóval azt mondja, hogy nem lett volna semmi baj, ha nem esküszik a parancsnok? — Azt, fiam! — Vagy ha nem éppen a mi falunkban jut eszébe, hogy esküdjön ... — Ügy, úgy van, fiam! — Minden parancsnok így esküszik? — Nem mindegyik! Akkor... tudod ... már mondtam ... akkor háború volt... Reggel jött meg a parancsnok rengeteg katonával. Nyüzsögtek mindenfelé... — Volt annyi, ahány répát tegnap feltettünk a szekérre? — Tán még több is! A répát meg lehetne számolni, de azokat nem! Egyik jött, másik ment. Tele volt velük az utca, még az árokpart is. Ültek vagy feküdtek, vagy ettek egész nap. Elleptek mindent, jutott belőlük a határba iS/ Katona rengeteg volt, de parancsnok csak egy! — Azt már mondta! — Persze, ha sok parancsnok lett volna, akkor lehet, nekünk semmi bajunk nincs. — Lehet. — Igen, merthogy ő csak egyedül volt, aztán esküdött, hát kihirdették, hogy olyan esküvője lesz, mint amilyen csak neki jár! A katonáknak ott kellett lenni! — Apám mindenre olyan jól emlékszik? — Mindenre, fiam! — Most éppen húsz éve ... tudom ... minden évben egyszer szedünk répát, krumplit, tököt, azóta már hússzor szedtünk ... igaz? — Azt is kihirdették, hogy mivel sok vendég lesz, sok mindent vigyenek az asszonyok, oda, ahol ő szállásol... kenyeret, zsírt, tyúkot... — Ha reggel hirdette volna ki... — Este hirdette! Ez volt a baj! így aztán még aznap le kellett ölni azt a rengeteg aprójószágot. .. Anyád hozzá is fogott... de megtakarítani már nem lehetett, azt látni kell... > — Én nem látom, mégis meg tudom csinálni. — Mert te megszoktad. De akinek megvan a szeme világa, az csak akkor tud valamit csinálni, ha látja .. . Anyádék azt hitték, hogy ha este nincs világítás, nem kell bevinni a tyúkokat! De be kellett! Mert a parancsnok üzente azt is, hogy aki nem tud mivel világítani, annak ő ad! A levágott aprójószágnak ott kell lenni, mert másnap esküvő! Ment anyád is. Mondtam már neked, hogy a parancsnoknak nem volt petrója, csak benzin. Anyád hozott! — Hogyha nem hoz! — Hozott. Egy egész kannával. Nem mondták, hogy az benzin ... csak adták ... — Nem mondták, hogy az bajt csinál ... — Nem! Adták, kinek mennyi kellett! Csak a csirkéket követelte, merthogy reggel esküdött. Azt beszélték a katonái, hogy az a nő már vele volt attól kezdve, hogy megkezdődött a háború. A fene se tudja, miért jutott az eszébe, hogy esküdjön a háború vége felé... éppen amikor a mi falunknál jártak! No mindegy, esküdött. Anyád haza is hozta a benzint. Ügy égett az, mint más sose. Olyan világosságot adott a házban. — Ha akkor kicsi nem vagyok, én is láttam volna! — Láttad is, csak nem emlékszel. — Apám meg hogy emlékszik mindenre! — Én igen! Megtisztítottuk a tyúkokat idejére! Éppen mire kész lettünk vele, már üzentek is, hogy vigyük. Lehet, akkor is másképpen van minden, ha nem én viszem a tyúkokat. Mert azt oda kellett vinni mindet, ahol a parancsnok szállásolt. Mennyi, minden volt már akkor ott! A szakács úgy számított, hogy egy tyúk főve, egy tyúk sülve minden katonának. Mert a parancsnok mindegyik emberét meghívta. Letettem oda, ahová mutatta. Megköszönte, szíves ember volt. Aki odavitte neki, amit parancsolt, azzal szíves volt, de aki nem tette meg, azt puskavég elibe állította. — Apámat nem! — Engem nem, mert én odavittem, mire kélett. Meg éppen annyit, ameny- nyit kért, így aztán énvelem szíves volt. Mentem is én hazafelé sietve. Amikor leértem a kisútra, tudod, ahol már nem lehet biciklivel menni, ott már olyan füstszag volt. Elkezdtem szaladni, ahogy csak bírtam! Füstölt a ház... Anyád, szegény, akkorára már meghalt. Azt mondják, hogy gonosz a benzin. Nemcsak gyűl, de robban is. Én nem láttam, mert odavoltam a tyúkokkal. Csak úgy dűlt kifelé a házból a sötét füst. Csípett, mint a méreg... Akkorra a nénéd már kint volt... Gondoltam, neki nincs baja, ha kint van. Pedig lett. .. tudod, ő reggelre halt meg. Még akkor éjszaka kerített a parancsnok .egy orvost. De az már késő volt... Az orvos azt mondta, megégett nagy része, odalesz. Reggelre halt meg. Anyád meg nem tudott kijönni. Nem lelte az ajtót... Mikor kihoztam . . . — Ha nem úgy fekszek — szemmel felfelé a hátamon. . akkor én is olyan lennék, mint más ember! — Olyan, fiam! — Anyám ' meg ha nem éngem akar kihozni, hanem ő maga kiszalad ... — De tégedet akart kihozni! — Ennyi az én dolgom ... — Ennyi, fiam, ennyi. — Utána már nem is történt más, csak apám éngemet felnevelt. — Fel, fiam, felneveltelek! — Ha ők is megmaradnak, akkor mindig csak ők főznének, mi meg ketten mennénk a dolgunk után. így a dolgunk után is megyünk, meg nekünk kell főzni is. — Nekünk, fiam!# Annyi baj legyen! — Jól megyünk, apám? — Jól, fiam! Megy az útszélen apa és fia. Kerékpárjuk fáradtan, nyöszörögve fulladozik a porban. Eperfaágak hajlanak eléjük. Az apa olykor az útra nyúló ágak elől elhajlik... A fiú arcát végigsimítják a lelógó poros falevelek. — Hogy ilyen messzire megyünk most? — kérdezi a fiú. Az apja csendesen, halkan megint az erős szélről beszél, amelyik leverte hajnalra a házról a cserepet. Nem sokat, csak néhányat. Nézi az utat. Számítja, mennyi idő alatt' érnek el addig. — Nemcsak annyi cserepet viszünk, amennyit csak bírunk! Én elvinném is. Felkötjük hátra a csomagtartóra! Ha nagy szél lesz újra, aztán lever egy-két cserepet, ne kelljen megint ilyen messzire eljönni. — Jó — mondja a fiú. Kössünk fel, amennyit csak bírunk! Én elvinném a biciklit akkor is, ha az enyimre pakolnánk mindet! Arcát oldalra fordítja, sütteti a nappal. — Csak azt az erős szelet nekem megmutassa! — szól előre az apjának. — Megmutatom, fiam! — Csak aztán el ne felejtse! Ha jön, kimenjünk a házból! — Kimegyünk, fiam! A cserepekért messze a városba kellene menni. Nem szoktak ők olyan nagy útra indulni ketten. Van itt a harmadik tanyában is cserép, nemrég építkeztek ott, maradt fö- Iöíi. Vagy megveszik pénziérti, vagy elkérik kölcsön. A kapun egymás mellett mennek be. Köszönnek. Az öreg tudja, ha valamit kérni megy az ember, nem szokták mindjárt azzal kezdeni a beszédet. Leülnek. Az ottaniak dicsérik a fiút. — Milyen erős lett! — Csak nem biciklivel jött ő is? — Micsoda szál ember! — Ahá! — emlékeznek. — Amikor a parancsnok esküdött. Te jó ég! Éppen húsz éve! Hogy telik az idő... M széken, idegen helyer szokott mozogni. Cseni Mindenki nézi a fiút. öreg készül, hogy előhozakodjon réssel... A fia ül a széken, arca figyelmes, mintha kedves, lágy színekén tartaná a szemét. —■ Apám! — Itt vagyok, fiam! — Apám! Nékem abból kellene egy körte... Az apa körülnéz, végighordozza a tekintetét az asztalon, a szekrényen ... — Majd otthon, fiam, itt nincs körte... otthon lesz! A házbeliek tudják, ott a körtefa a kert végében, csak nem látszik a háztól. Egyszerre hárman is indulnak a gyümölcsért.
