Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
h SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 14. M ost különösen napfényesek vagy szokatlanul párásak a tekintetek, fel-felröppen ez a kifejezetten tavaszi dal, amely mindig akkoriban szárnyal fel az iskolák életre nyitott eresze alól, amikor a fecskék. „Ballag már a vén diák.-..”, zengik a falak, szülők pityerednek el a boldog döbbenettől, hogy nahát, felnőtt a gyerek, ime most mondják az ünnepi beszédben, várja az Élet, így nagybetűsen, egyik-másik leány talán hamarosan maga is szülő lesz, a fiúk fodrászhoz mennek és egyenruhát húznak magukra, irány az egyetem, irány a gyár, a szövetkezet, az Élet, ó, hogy várják ezt a napot, de jó volt a suliban is, mégis ballag már a vén diák, tovább, tovább, mert az élet sohasem állhat meg, s egy életen át visszhangzik már az emberekben. hogy tovább, tovább ... — KL — Nagy Zsolt képriportja Múltjuk bélyegével Szabaduló-szoba. Kalocsán, a nőik. börtönében még virágot is láttam hímzett te- rítős asztalán. Két ágy volt benn. A cellákban az emeletes vaságyakból tíz is, vagy annál több. — Az a szoba nem csupán szemre más. De azt csak mi tudjuk, sittesek, milyen ott az utolsó éjszaka. A rab fekszik le, és a szabad ember ébred. Reggel mehet. — P. Ferenc szerint az már teljesen mindegy, hogy hová. Majd alakul. Igaz, neki háromszor már rosszul alakult. — A asz- szony elhagyott, anyáéknál sem állt jól a szénám. Teng- tem-lengtem, állandóan ma- xos voltam, olyankor hülye az ember. Verekedés, garázdaság. Cinkes voltam, köny- nyen bemószeroltak. Egyre tartósabb beutalókat kaptam. Negyedszerre már három évet Sopronkőhidán. Kemény volt. Túl vagyok rajta. Amikor szabadultam, tavaly márciusban,... de hát, ez akkor senkit sem érdekelt. Hogy is mondta P. Ferenc? A hozzá hasonlóknak se kutyája, se macskája. Amikor kilépnek a börtön kapuján, csak hivatalos okmányuk van: egy bírósági végzés a pártfogói felügyeletről. („A bíróság pártfogói felügyelet alá helyezi azt a szabadságvesztésből szabaduló személyt, akit szigorított őrizetből bocsátottak el. Aki kitiltás hatálya alatt áll, akivel szemben újabb bűnelkövetés megelőzése érdekében kötelező magatartási szabályok előírására és felügyeletre van szükség.” 1975. évi 20. tvr) Szolnok megyei Bíróság, I. emelet, 25. sz. szoba. Az íróasztalnál erősen őszülő férfi, Mondok Dezső, az egyik hivatásos pártfogó. Nevére címezték a levelet Márianosztráról: „Tisztelt Pártfogó Ür!... születtem 1952-ben. Szakmám nincs, gépkocsivezető szeretnék lenni, benn a börtönben már elkezdtem tanulni az elméletet ... Két és féléves börtönbüntetésem 1978. április 6-án jár le. (Garázdaságért és lopásért ítéltek él.).. Leírja, hogy feleségétől néhány éve már külön él, ha lesz munkája, lakása, szeretné rendbehozni a családi életét. Van egy fia. Egyelőre az anyjához szeretne költözni. Üj életet akar kezdeni A pártfogó segítségét kéri. — D. István, amikor a levelet írta, még nem tudta, hogy pártfogói felügyelet alá helyezi a bíróság. Támaszt keresett, kapcsolatot a külvilággal, és a nevelő tanácsára fordult hozzánk. Ilyen is van... Éppen úgy segítünk munkát, szállást keresni, mint amikor nem önszántukból jönnek. Kötelezettségeink ugyanazok, jogaink nem. Az „önkénteseket” nem vonhatjuk felelősségre, a büntetés eszközeivel sem élhetünk. Ezt egyébkent is csak ritkán és a legvégső esetben tesszük. Mi történt a börtönből írt levéltől a szabadulás napjáig? Részletek a hivatásos pártfogó emlékeztetőül írt feljegyzéseiből: „Március 20. látogatás D. István édesanyjánál. Albérletben lakik, oda nem mehet a fia.” Néhány nappal később levél ment Márianosztrára, feladó Mondok Dezső: „ ... olyan munkahelyet kerestem, ahol munkásszálló is van ...” Válasz: „ ... én inkább nyugodt albérletet szeretnék .. A pártfogó tovább keresett, kutatott, végül választott. Azt kérte, a tsz nevét ne írjam meg, csak a szö- ' vetkezet vezetői tudják, hogy D. István börtönben volt. „Április 5. Tál palás albérlet után, hirdetés az újságban. Látogatás az anyjánál, testvérénél. Jó hír: szeretnének vele találkozni. Április 8.: D. István jelentkezett. Április 11.: elkísértem a munkahelyére. Április 26.: albérlet rendben. Április 28.: Elfogyott a pénze. Rabkeresetéből visszatartott és letétbe helyezett pénzének kifizetését engedélyeztem. Eddigi viselkedésére tekintettel a pénz felhasználásának módját nem szabtam meg. Május 4.: A pénzt megkapta. Nem részegedéit le! Örömmel hallottam, hogy a nyolc általánost szeretné befejezni.” Ügy tűnik, eddig minden rendben. Az egyéves pártfogói felügyelet idejéből egy hónap telt el. D. István dolgozik. Hogyan fogadták a tsz-ben? A személyzeti osztályvezető szerint éppúgy, mint másokat: — Néhány nap múlva a szárítóüzem szocialista brigádjába kerül. — A brigád tudja, honnan jött? — Elterjedt a híre. És? Nincs és. Az egyik brigádtag, aki egyben a szárítóüzem vezetője, már majdhogynem dühösen mondta: — Minket nem az érdekel, mi volt eddig. A brigád keményen dolgozik, ha ő is bírja, marad. Jön a sztezon. Zaj, por, hajtás. Nem lehet kilógni a sorból. Tanulni akar? Rajta! Segítünk. Ebben a közösségben mondhatnám, kötelező a nyolc általános. (A bíróság két hivatásos pártfogójának nyilvántartása szerint a megyében 45 vállalatnál — többségét a pártfogók keresték fel, de előfordult, hogy egyik-másik önként ajánlotta fel a segítségét — 300 munkahely közül választanak a börtönből szabadultak. A kimutatás alapján ezekben az üzemekben kétszázan vállalták a patronálásukat. Az 'önkéntes patrónusok és a százötven — a helyi tanácsok által javasolt — „aktíva” között találják meg a hivatásos pártfogók azokat, akik segítséget nyújtanak munkájukhoz, akik megpróbálják egyengetni útjukat a becsületes élet felé.) K. István 26 éves. Szakmája nincs. Lopásért, orgazdaságért több mint két évig volt börtönben. Januárban szabadult. Ragaszkodott a régi munkahelyéhez és a városhoz, ahol addig élt. Visz- szavették. Segélyt kapott, soron kívül munkaruhát, három hónap után mégis felmondott. — Lakásra van szükségem. Oda kéllett mennem, ahol van erre reményem. A tsz-ben biztattak. Többet is keresek. Üjból meg akarok nősülni, és a két állami gondozott gyerekemet magamhoz venni. Április végén jelentkeztem a tsz-ben, és május 4-től már állatgondozóként dolgozom. Ezen többen csodálkoztak. A tsz egyik irodájában ilyen megjegyzéseket hallottam: „Ide pedig nem szoktak akárkit felvenni. Kutyából nem lesz szalonna.” S aki az előző munkahelyen K. István társadalmi patrónusa volt, így töprengett: „Nehezen tudtam rajta eligazodni. Talán bizalmat lehet neki szavazni. Az azért mégiscsak furcsa, hogy báránylopási ügye volt, és most pe- csenyebárány-gondozó. Nem sokkal azután, hogy elment tőlünk, levelet kaptunk Kalocsáról is. Egy asszony írta. aki szeretne nálunk dolgozni, ha kiszabadul. Hát nem... Még a végén felhígítanánk a társaságot." ■■■■ ■■■■ ■■■■ ■■■■ ■■■■ ■■■■ „A munkáltató szervek vezetőinek elő kell segíteni a szabadságvesztésből szabaduló személyek munkába állását. Az alkalmazásuk nem tagadható meg amiatt, hogy a jelentkező szabadságvesztésre volt ítélve. Kivéve, ha büntetlen előélet a munkakör betöltésének előfeltétele.” 1975. 20. tvr. 4. paragrafus.) Előfordult — ha nem is gyakran —, hogy a hivatásos pártfogók hiába hivatkoztak a rendeletre, néhány vállalatnál kereken visszautasították kérésük teljesítését. Indok: börtöntöltelé- kekktel nem foglalkoznak. A megye egyik, nem csupán jó termelési eredményeiről, hanem nagyszerű munkáskollektívájáról is közismert gyárában a szocialista brigád- vezetők értekezletén hangzott el, hogy nem tartják összeegyeztethetőnek a szocialista brigád szerepét a börtönből szabadultak pat- ronálásával, mondván, az ilyen ember csak rontaná a brigád széliemét. — Nélkülük, a becsületes emberek közössége nélkül nem boldogulunk. A mi harcunk a börtönből szabadult emberekért — ami folytatása annak, ami a börtönben elkezdődött — ha magunkra maradunk, kudarcra ítéltetett. Ha be sem fogadják maguk közé, vagy csak megtűrik, bizalmatlanok vele szemben, és a legkisebb baklövés után is már ujjal mutogatnak rá, visszataszítják oda, ahonnan egyszer vagy többször már a börtönbekerült. Tudom, néha iszonyúan nehéz velük. Különösen azokkal, akik úgy érzik, ne- kik már minden mindegy. Kiáltsuk ki őket menthetetlen embereknek? Nem. Hiszek benne, hogy nem szélmalomharc. Persze, hát ki higgyen benne, ha nem mi. — Mondok Dezsőnek ebben a hangos töprengésében benne volt a hivatásos pártfogók kudarca, sikere. Az értelmesen formálódó emberi sorsok s a makacsul ellenállók, a segítséget visszauta- sítók élete. (1976-tól — mióta a hivatásos pártfogói intézmény létezik —, 1978. március 30-ig százhuszonnyolcán keresték fel a szabadulás után a bíróság két hivatásos pártfogóját. Közülük hatvanötén önként, hatvanhárman pedig bírósági végzés „parancsára”. A többség még ma is úgynevezett utógondozott. Kilencüknél már lejárt a felügyelet ideje, biztatóan alakul az életük. Üjabb bűncselekményt heten követtek el.) P. Ferenc egy a kilenc közül. — Nyugodtan kiírhatná a nevem, még akkor is, ha restellem, hogy négyszer voltam büntetve, több mint hat évet ültem erőszakos bűncselekményekért. Ittam. Vedeltem a szeszt. Ha néhány órára kijózanodtam, a másnaposság kínjai között azon golyóztam, vajon mit csinálhattam eszméletlen részegségemben. Mikor jön értem a rendőrség. Most? Féléve már csak tejet iszom. Pedig tavaly, amikor kijöttem, még másképp forgott az agyam. Pártfogó... még csak ez hiányzik! Ügy jár majd a nyomomban, mint egy rendőr. Utasítgat, szá- monkéri minden lépésemet. Dolgoztam én, azzal nem volt hiba. Tavaly nyáron is, vagy egy hónapig. Tróger- ként egy maszek kőműves mellett. De a 9 ezer forintot, amit nála kerestem, egy hét alatt el is vertem. Ittam rendesen. Egyik éjszaka részegen fetrengtem az állomás környékén. Véletlen volt, hogy a pártfogóm, Köszler Ferenc arra járt és megismert. A kollégája mesélte később, hogy fél éjszaka kínlódott velem, mire bejutottunk a kijózanítóba. Hogy mért pont ezért éreztem hálát iránta, nem tudom. Előtte is próbálkozott már velem szép szóval, szigorral. Még szabálysértési eljárást is indíttatott ellenem, amiért a bírósági végzésben előírt kötelező magatartási szabályokat megszegtem. Mikor magamhoz tértem, felkerestem: segítsen rajtam, most már én is akarom. Órákon belül intézkedett. Űjszász, elvonókúra... Egészségesnek érzem magam. Rendes munkám van, jó albérletem (egyelőre) és jó társam, akivel úi életet kezdhetek. Itt van ez a levél, a börtönújságba írtam, témája: a pártfogó a szabadult szemével. Kovács Katalin
